Tesztek

Isaac Clarke vagyok, szüleim igen büszkék a nevemre, pedig csak valami őskori írók nevéből ollózták össze. A suliban annyit szekáltak miatta, hogy úgy döntöttem, új lappal indulok: kitanultam az űrhajómérnöki szakmát, és bejártam a világűr végtelenjét. És noha egyszerű rutinbevetésnek indult, mégis a mai lett életem leghosszabb napja...

Capitalism II, Restaurant Empire, Seven Kingdoms... Kultikus címek egy kultikus tervező, Trevor Chan keze alól. A mester egy ideje azonban tévútra lépett, és mind ő, mind stúdiója, az Enlight eltévedt kicsit Játékország sűrű rengetegében. A probléma nem új keletű, hiszen tesztalanyom első része, a 2002-es Maximum Capacity: Hotel Giant is elég kétarcú volt, lehetett dicsérni is, szidni is, de valahogy nem volt meg benne az a báj, ami az egy évvel később megjelent étterem-szimulátort sokunk kedvencévé tette – ez a hullámzó teljesítmény azóta is jellemzi a céget. Kiváló példa erre ez a mostani próbálkozás is.

Jó másfél évvel a Halo 3 hatalmas sikere és a Szövetséggel folytatott háború  után ismét visszatérhetünk a Halo-univerzumba, ám ezúttal a fegyverek helyett a stratégiai irányítást kell a kezünkbe venni. Tesztünkből kiderül, hogy mit hozott ki a legendás Ensemble Studios a nem kevésbé legendás Halo sorozat RTS-be ültetett legújabb darabjából... 

Északi-sark, 1981. Alélt emberünk ébredezik egy hajóroncs tőszomszédságában, körülötte tombolnak a mínuszok. Mint kiderül, Alexander Nyeszterov tudóspalánta botlott bele a nukleáris meghajtású North Wind jégtörőbe. Ez a hajó egyedülálló volt a maga nemében, míg 1968-ban jéghegynek nem ütközött, és megrekedt az Északi-sark közelében. Hamarosan az is kiderül, hogy a hideg nem csak az acélóriást zárta jégbe, de konzerválta a halottakat, s velük együtt az emlékeiket is, sőt történt valami a fedélzeten, valami felfoghatatlan, amitől néhányan megbetegedtek, átváltoztak, és most sötét titkok gyilkos őrzőiként vadásznak a betolakodóra. A katasztrófa utolsó pillanatai kóbor foszlányokként lebegnek még a hideg falak között, miközben egy népmese lapjait és a kapitány feljegyzéseit kapjuk megsárgult papírokon az arcunkba. Sokan talán a műfaj miatt véres falakat, emberi torzókat asszociálnának, ne tegyék, vért szinte nem is látni, a tragédia mélyebb, emberibb, és gyarlóbb. A játék tulajdonképpen egy nyomozás, a feszültség pedig az acélt csikorgató hidegben, a tompa vason visszaverődő morajlásokban, és a sok szempontból egyedülálló történetben rejtőzik.

A szerepjáték fogalma és űzésének módja igencsak kibővült az utóbbi évek folyamán. Míg a számítógépes generáció kialakulásának elején, a kora 80-as években az RPG-zés leggyakrabban élőben zajlott egy kalandmester, maroknyi játékos, néhány vaskos szabálykönyv, kockazörgés és némi majszolnivaló közreműködésével, addig manapság már egyéb lehetőségeink is vannak, hogy elmerüljünk egy-egy kitalált világban, harcoljunk, fejlesszük karakterünket és különféle fejtörőket oldjunk meg. Létezik ugyan a szerepjátékozásnak egy teljesen élő formája is, mely inkább egy színdarab előadásához hasonlít (a résztvevők pl. egy tisztás közepén beöltözve játsszák el a kalandot), mindemellett a számítógépek terjedése újabb lehetőségeket nyújt a kalandra vágyók számára. A csavarosabb rejtvényeket kedvelők nincsenek különösebben elkényeztetve manapság, az idők folyamán a logika helyét inkább az akció vette át, megőrizve a szerepjátékok fontosabb elemeit. Ebbe a sorba illeszthető a Dungeon Siege is, melyben szerepet kap harc (sok-sok harc), mágia, karakterfejődés és rengeteg szörny, viszont rejtvényeket, hosszabb dialógusokat, melyek a történet menetét befolyásolják, netán jellemfejlődést másutt kell keresnünk. Ennek ellenére a sorozat első része nem volt sikertelen, a Diablót kedvelőknek alighanem sok kellemes és vérgőzös órát okozott -- nekik készült a játék kiegészítő lemeze, a Legends of Aranna.

A jó horrorjáték olyan, mint a fehér holló (alig van belőle), éppen ezért hatalmas az örömünk, hogy a Remedynek sikerült egy olyan videojátékot összehoznia, amitől helyenként szó szerint megfagyott az ereinkben a vér…

Veterán kamionszimulátoros körökben szinte közhely, hogy a témában a legjobb játékokat a SoftLab-NSK követte el a 2000-es Hard Truck 2 és a 2002-es King of the Road képében, így nem meglepő, hogy mikor 2003-ban felröppentek az első hírek a cég legújabb dobásáról, a Rig ’n’ Rollról, a zsáner kedvelői igencsak felvillanyozódtak. Bár a nagy reményű logisztikai eposzt először 2005-re datálták, a játék hamar a STALKER-átok áldozatává vált: folyamatos csúszások után végül 2009 végén jelent meg Oroszországban, a nemzetközi kiadásra pedig egész mostanáig kellett várni. A program mögött így cirka hétévnyi munka áll – a probléma csupán az, hogy ez játék közben alig érződik.

Mindig öröm, ha egy független fejlesztésű  játék megvalósul, főleg, hogy az ilyesfajta próbálkozásokat nem kötik súlyos szerződések, így merhetnek újak és eredetiek lenni. A Machinarium sem kivétel, igazán kedves darab.

Azt hiszem, így 14 év távlatából visszatekintve nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a Blizzard Entertainment Diablója alaposan megreformálta a számítógépes (szerep) játékok világát. Ez volt az a játék, mely egy, addig szűkebb RPG-rajongó kör által kedvelt stílust szélesebb tömegekkel ismertetett meg azáltal, hogy az ismert elemek (karaktergenerálás és -fejlődés, rengeteg varázstárgy, mágia stb.) mellé nagy adag akciót társított. A korábban használt belső nézetet (melyet pl. a Might and Magic vagy a Wizardry-sorozat alkalmazott) felváltotta egy látványos külső perspektíva, és a bonyolultabb fejtörők helyét a szakadatlan akció vette át. A sikert jól mutatja, hogy ennek a játékfajtának azóta rengeteg követője akadt, míg a régi, FPS-nézetes szerepjátékok szép lassan eltűntek, talán csak az Elder Scrolls-széria őrzi még a lángot. A 2002-es év szintén kedvezett az akció-szerepjátékok kedvelőinek, mert abban az évben jelent meg a Dungeon Siege, mely korának alighanem egyik leglátványosabb Diablo-klónja.

Hack and slash kategóriában nagyot alkotni nehéz feladat. Mióta ugyanis a Blizzard kitalálta a műfajt, ellenvetést nem tűrő módon ül annak trónján és söpör félre majd minden új próbálkozást. Trónkövetelők azonban rendületlenül érkeznek mind a mai napig, ám egy évben jó, ha egy cím meg tudja közelíteni a Diablo által nyújtott élményt. 2002-ben az első számú kihívónak a Dungeon Siege számított, Chris Taylor mellett azonban az addig ismeretlen belga Larian stúdió is előállt a maga üdvöskéjével, mely gyakorlatilag az év egyik meglepetésprogramja lett.

„Az emberek meghalnak. Nehéz elképzelni ezt egy magamfajta gyereknek. Meghalnak, és a földbe ássák őket. Mint a virágokat.”

-- Mi leszel, ha nagy leszel kisfiam, tűzoltó, katona, esetleg vadakat terelő juhász? -- Hugh Hefner! Biztos sokakban merült fel az a kérdés fiatalon, hogy mik lesznek majd felnőtt korukban. Ilyenkor talán az összes ismert karrierlehetőség szóba kerül -- ám mi van akkor, ha valaki egy furcsa ötlettől vezérelve a Playboy atyaúristene szeretne lenni, egyszerűen fogalmazva egy új Huhg Hefner? Nos, aki erre a furcsa pályára készülődne, annak jó hírem van, ugyanis 2005-ben a Cyberlore Studios elkészítette az önjelölt „Heffeknek” szóló Playboy: The Mansion című játékot, amiben bepillantást nyerhetünk a kulisszák mögé és kipróbálhatjuk magunkat a nyuszis birodalom uraként.

December elejére megérkezett a Serious Sam című, immáron nyolcéves játék feltupírozott remake változata, amivel olyan érzés volt játszani, mintha időgépbe ültünk volna.    

Azt hiszem, a Trine Game Studiost be kell mutatni az olvasóinknak, elvégre olyan cégről van szó, amely egyrészt indiai bázisú, másrészt olyan programokat sikerült eddig letenniük az asztalra, mint a szerintem senki által nem ismert Trash, a szintén hasonlóan népszerű Wings of Control, illetve a bizonyára ezekkel versenyre kelő Streets of Mumbai. A brigádra nem kisebb feladatot bízott a JoWood - aki nem éppen a fair szerződéseiről híres - minthogy hozzák vissza a rajongóknak a készülő Gothic negyedik részébe vetett hitét, és alkossák meg a harmadik küldetéslemezét, közel két esztendővel a megjelenés után. Kemény dió volt - bele is tört az összes foguk...

Bevallom, pár éve egyszerűen megőrültem a Disney-adaptációkért. Én még nem abban a korban nőttem fel, amikor nevenincs japán animokat mutogatva divat volt pfujolni a céget, így mindig is csillogó szemmel ültem be a moziba, hogy aztán olyan klasszikusokat legyen szerencsém a szélesvásznon látni, mint az Aladdin, a Szépség és a szörnyeteg, vagy éppen a Tarzan. Aztán, ahogy a stúdió egyre inkább ráállt az ipari szemét gyártására - botrányos folytatásokkal, és a fentiekhez abszolút nem mérhető, Walt Disneyt a sírjában forgásra késztető gagyi tévésorozatokkal - valahogy engem is egyre kevésbé vonzottak az alkotásaik. A Tarzan megjelenéséig gyakorlatilag minden szoftverre ugrottam, hosszú-hosszú éjszakákat töltöttem el az Aladdin mellett is, így most, amikor Bate félig gúnyos mosollyal átnyújtotta nekem a Bolt DVD-jét, megdobbant a szívem - reménykedtem benne, hogy valamennyire visszaköszön majd a gyermekkorom.

Kétségtelen, hogyha egy kiadó olyan franchise-zal rendelkezik, mint mondjuk a Star Wars vagy a Gyűrűk Ura, akkor azt igyekezni kell minél jobban kihasználni, s amíg csak a rajongók szeretete kitart, ütni azt a bizonyos vasat. De mit tehetnek a rajongók akkor, ha kedvenc könyvükből vagy filmjükből olyan átiratok készülnek, melyek teljesen lerombolják az eredeti történetbe vetett hitüket, mert azok vagy gyatra minőségű valamik (mint pl. a Mátrix játékok), vagy olyan bugyuta adaptációk, mint jelen tesztünk alanya, a Conquest? Legfeljebb annyit, hogy tanulnak a leckéből, s többé nem nyúlnak filmből készült adaptációk után. 

A nagysikerű Helyszínelők című  tévésorozat képernyőre álmodásának a jogai az Ubisoftnál hevertek, így szinte törvényszerű volt, hogy előbb vagy utóbb Mac Taylor nyomozó és CSI: New York-i Helyszínelők is a merevlemezünkön fog kikötni. A CSI: NY The Game fejlesztését a Legacy Interactive-re bízták, a bejelentés 2008 szeptemberében meg is történt, de azt álmunkban se gondoltuk volna, hogy a ’90-es évek hangulata köszönt ránk, ha ezzel a játékkal játszunk…

Vigyázz, kész, kilövés! Te meg röhögsz, a karaktered is, hisz mindketten tudjátok, fájdalmasan jó móka vár rátok. És jön is az első megálló: fejed reccsen a hirdetőtáblán. Aztán zuhanás a mélybe, miközben a lebontott vaspózna üldöz a levegőben –- micsoda szerencse, gyorsan rácsimpaszkodsz, hátha földet érésnél a csípőd is porrá zúzódik a betonon. Becsapódás! Hosszas jajveszékelés, vonaglás a földön, s már kezdesz elszomorodni, hogy vége, amikor elszáguld egy kisbusz, és az elernyedt testedet pont a metróalagútba taszajtja, hogy onnan várd a következő csattanást...

Menj a Pokolba! -- így kampányol az EA, hogy vegyük kezünkbe a Clive Barker beteg elméjét is felülmúló groteszk, undorító alkotást, amely, ha nem is trónkövetelő, de pokoli hentesként súlyt alá az emberi jó ízlés határainak -- és ez a Dante’s Infernóban akkorát üt, hogy a szemed is kifordul...

Nem könnyű mostanában ebben a témakörben nagyot alkotni: egyrészt ha a fejlesztők megfeszülnek, akkor is mindenki a Rockstar játékához, sőt játékaihoz hasonlítja a később érkezőket, másrészt pedig a helyzet az, hogy tényleg nehéz olyat mutatni, amit máshol még nem láttunk. A Saints Row első része csak Xbox 360-ra jött ki – az eredeti tervek még PS3-as és nagyon esetleges PC-s portot is emlegettek, de a nem várt siker hatására a Volition úgy döntött, hogy a macerás átprogramozás helyett rögtön a második résznek állnak neki, viszont azt már hozzák minden arra érdemes platformra. Két évvel az első eresztés után tehát hősünk ismét itt áll előttünk, hogy az első rész végi csetepatét követő kómából felébredve rögtön az akció sűrűjébe vesse magát.

Van, amikor játszana az ember, de belefáradt a hatalmas költségvetéssel készített és marketing-szőnyegbombázással bevezetett játékokba. Nos, ebben az esetben jönnek kapóra az újságban már ezerszer emlegetett, de igazából sosem bemutatott indie-játékok – például a World of Goo.

Legendák folytatásához nagy bátorság kell, az 1998-as Baldur's Gate márpedig nyugodtan illethető a „legendás” jelzővel: egymagában új életet lehelt az akkortájt épp gyengélkedő klasszikus fantasy szerepjátékok világába. Azóta is csak egy játék tudta felülmúlni a műfaján belül: a saját folytatása...

A Turning Point: Fall of Liberty kapcsán már értekeztünk róla, hogy az egykori MOHAA stábtagokból verbuválódott formáció be fog köszönni egy mitológiai felhangokkal kísért FPS-sel is még az idén, és lám bekövetkezett. A konkrét téma Pandora szelencéje, amelyen Rhys Ifans Nothing Hilles beszólása óta – Ismertem egy lányt az iskolában, akit Pandorának hívtak. Ámbár sosem láttam a szelencéjét… –, mindig röhögnöm kell…

11 millió ember nem tévedhet – és ezt még azoknak is el kell ismerni, akik egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen online világhoz. A WoW a világ egyik legnagyobb üzlete, a világ egyik legnagyobb addikciója és az egyik legjobban várt játék, legyen szó akármilyen kiegészítőjéről.