Déjà vu...
Hazánkfia a játék indulásakor melegséget érez a szíve körül, ugyanis a nyitó betöltő-képernyőn a budapesti Gresham Palota virít (ami szép, az szép). Aztán belevág az oktatópályába, és elönti a fura érzés: én ezt már láttam... Hamar leesik a tantusz: a Hotel Giant II az első rész feljavított és picit kibővített változata, a betanító etap első felét egy az egyben áttették a maga butaságaival együtt (bár aki játszott az előddel, ezt átugorhatja), ráadásul a kezelőfelület sem sokban változott. Utóbbi azért fájó pont, mert ez volt az alapmű egyik Achilles-sarka: sajnos a Maxis a Simsben feltalálta a tökéletes interfészt, azóta meg van lőve a műfaj, mert ellopni mégse lehet, eltérni tőle meg öngól. Itt is van „simses” rész (egy kerek tárcsa a főbb gombokkal a bal alsó sarokban), ám a többi már gázosabb: egy itteni ikonra bökve a képernyő alján megjelenik egy sáv, ott kattintva a felugró ablak balra fent bukkan fel, így aztán kilométereket kell az egérrel kóricálni a képernyőn. Csöppet sem kényelmes, és bár meg lehet szokni, de nem egykönnyen.
A felújítás egy picit a grafikát is érte – igen, picit, mert most kettővel nagyobb, 1280x1024 a maximális felbontás, és csak a 4:3-as képarány támogatott, ráadásul a 2008-as színvonalat leginkább a csilli-villi effektek tükrözik (szó szerint), az összkép már kevésbé, bár még ezzel sem lenne akkora probléma. Hanem akkor mivel is?
Hotelt akarsz vezetni? Nesze...
A játék – hogy picit ismételjem magam – kétarcúsága a nehézségében rejlik. A műfaj lényege a gazdasági motor, amiben Trevor Chan volt sokáig a mérce számomra, főleg a Capitalism miatt, de még a Restaurant Empire is megemlíthető itt: összetett, mégis átlátható, ahol minden mindenre kihat, de logikus módon, így mindig tudod, mikor melyik kimutatáshoz, statisztikához kell fordulnod válaszért, ami azért is fontos, mert több tucat táblázat és grafikon áll rendelkezésedre, ami első ránézésre eléggé riasztó lehet egy átlagjátékos számára. Ez itt is megvan, a szimuláció majdnem életszerű – és emiatt aztán egyből a hardcore szintre lőhető be a kihívás, ami a mai „casual érában” meglehetősen merész dolog. Ám vannak fura dolgok itt is, hogy mást ne mondjak, nincs egy normális „személyzeti osztály”: a recepcióst vagy az étterem szakácsát úgy veheted fel, hogy megvásárolod a pultot vagy a gáztűzhelyt, vele jár a koma, akit aztán a saját kezelőfelületén a kirúgás gombra kattintgatva cserélhetsz le egy másikra – nincs tehát egy táblázat, ahol láthatom a munkaerőpiacon elérhető dolgozókat, és magam állíthatom össze a megfelelő szintű gárdát. Igaz, a fizetési ráta és a képzés beállításával el lehet érni a kívánt hatást, de ez elég gyenge megoldás egy szálloda-szimulátortól...
Mert ugye a játék lényege, ha eddig nem derült volna ki, hogy be kell rendezni ,majd rentábilissá tenni egy egész vendéglátóipari komplexumot (szobákkal és egyéb kiszolgáló egységekkel). Rengeteg mindent zsúfolhatunk be a falak közé: étterem, bár, uszoda, egészség- és üzleti központ, ráadásul immár külső mókákat (fürdő, park, sziklamászás) is csatolhatunk ezek mellé, bár jó részét ezeknek csak komoly pénzösszegekért oldhatjuk meg. Hozzá kell tenni, hogy elég sok lehetőségünk van: kampánymód, szcenáriók és szabadjáték, sőt a fent emlegetett oktatómód is felfogható egy elég kemény küldetéssornak (bár ez nem feltétlenül dicséret...).
Szerencsére az első részből megmaradtak a tényleg zseniális elemek: ha mondjuk létrehozol egy kétágyas szobát, ezt a játék sablonként elmenti, így ezzel pikk-pakk beépíthetsz egy egész szintet, és ha bármelyiken változtatsz valamit, a többi klón is hasonló módon megváltozik (igaz, ez néha hátrány). Sőt, ha már kialakítottál egy egészséges szállodai struktúrát (pl. egyágyas / kétágyas szoba, étterem, bár), az egészet elmentheted, majd visszatöltve percek alatt szétszórhatod a megfelelő helyiségeket az aktuális épületben, legfeljebb a falakat kell az alaprajzhoz igazítani, de miután a klasszikus Theme Hospital mintájára ezek gumisan alakíthatók, ez sem probléma. Ettől aztán rögtön oldódik a nehézség, hiszen csak annyit kell tenned, hogy megnézed a piackutatásnál, milyen szobákra van épp igény, szétdobálod őket, előrepörgeted az időt egy héttel (erre külön gomb van), és ha mondjuk a kétágyasok kihasználtsága 33%, az egyágyasoké 100%, lebontasz az előbbiből kettőt, beraksz a helyükre párat az utóbbiból, és megint tekersz...
Unalommal elegy idegeskedés
Itt már azért látszik, hogy nem túl izgalmas a dolog, ám van, ami miatt ez különösen igaz. A készítők ugyanis rengeteg berendezési tárgyat adnak a kezünkbe, ám ez igencsak „eklektikus”: nehéz berendezni egy szobát egyfajta stílusban, főleg, ha a vendég utána azért pampog, mert nem tetszik neki az íróasztal. Ám a legnagyobb baj az, hogy tök mindegy, egy kispénzű turistáknak való egyágyas szobácskát vagy egy elnöki lakosztály építesz: minden lakó ugyanazért sír, így teljesen egyformán berendezett és kialakított lakóhelyiségeket kell „sablonoznod”, amelyben maximum az ágyakat variálod. Itt esik az egész Hotel Giant a saját csapdájába: miután megvannak az alapszobák, az egész egy unalmas legózássá degradálódik, amin csöppet sem segít az, hogy néha elveszel a táblázatokban, és nem tudod, miért veszteséges a szállodád, hiszen a problémák hiteltelenek (egy éttermi vendég már az ajtón belépve közli, hogy hidegen kapta meg a kajáját, holott még nem is rendelt, le sem ült az asztalhoz...). Tetézi mindezt, hogy nincs normális súgó, így kötelező a játék indítása előtt kiolvasni, majd a futása közben magad mellé tenni és sűrűn lapozgatni a kézikönyvet.
Mivel szeretem a műfajt, örömmel emelném ki és ecsetelném a játék erényeit, de nem akarom becsapni a kedves olvasót. A Hotel Giant II csak azoknak ajánlható (bár nekik is csak a demó kipróbálása után!), akiknek bejött az első rész, akik nem bánják, ha egy játék az egészségesnél jobban megszívatja őket, akik elég türelemmel/idővel rendelkeznek ahhoz, hogy két órán keresztül csak szobákat építsenek és csinosítgassanak, és akik annyira szerelmesei a menedzserjátékoknak, hogy elnézik a szoftver nem kevés hibáját. A játékosok fennmaradó 99,5 százaléka inkább válasszon mást...
