Tesztek

Ha valaki úgy gondolja, hogy a BKV aktuális vezérkaránál sokkal profibb módon meg tudná szervezni egy nagyváros közlekedését, most megmutathatja, mire képes. Persze papíron minden könnyebb...

A felettébb parásra sikeredett indie-horror Penumbra-széria svéd elkövetői tavaly sem lazsáltak. Az Amnesia: The Dark Descent ugyanis nem csak 2010, hanem az elmúlt évek egyik legjobb horrorjátéka is.

Akik szerették a LittleBigPlanet első részét, azok bizonyára a második epizódot is imádni fogják. Őket nem szükséges meggyőzni arról, hogy ezt a játékot bizony komoly hiba lenne kihagyni, sokkal inkább azok szemét szeretném felnyitni, akiknek valamilyen rejtélyes oknál fogva eddig elkerülte a figyelmüket ez a gyöngyszem, esetleg nem kapták meg a kellő löketet, ami a játék azonnali megvételét segíti elő. Annyit mindenképpen szükséges tudni, hogy a játék alapja szinte semmit sem változott az előző részhez képest: ugyanaz a kedves és aranyos figurákkal megszórt platformjáték maradt, mint amit két évvel ezelőtt megszerettünk. A fejlesztőcsapat, a Media Molecule persze minek változtatott volna bármin is, hiszen már korábban is nagyszerűen működött a játék minden egyes részlete. A jól bevált elemeket feleslegesen bolygatták volna meg, inkább az eddigi élményre dobtak rá még egy lapáttal, és az alapokat képező Create módon javítottak, továbbá bevezettek néhány új játékmenetbeli elemet is. Bár igaz, az előzetes információk alapján félő volt, hogy egy maréknyi újítás kevés lesz a számozott folytatáshoz, azonban annyit már most leszögezhetünk, hogy a kész produktummal maradéktalanul elégedettek lehetünk.

Az Atari még 2008. decemberében jelentette be, hogy folytatást kap minden idők legtöbb hibáját felvonultató, ennek ellenére hihetetlen népszerű autós játéka, a Test Drive Unlimited. Az amúgy is patinás sorozat megújítása ugyan nem nélkülözte a bugokat, mégis olyat tudott adni az akkoriban épp zsákutcában rostokoló Need for Speeden tengődő játékosoknak, ami miatt szinte mindent elnéztek a TDU-nak: gyönyörű autókat vezethettünk Oahun, Hawaii egyik szigetén. Ha a vannak sorozatok és filmek, ahol minden egyéb cél helyett a könnyed szórakoztatás a cél, akkor az előző Test Drive volt a játékipar hollywoodi megfelelője, hiszen a program által nyújtott élményt legjobban tényleg csak a felhőtlen örömök kifejezés adja vissza.

A legendás stratégiát az orosz fejlesztőknek és svéd kiadójuknak sikerült kissé félreértelmezniük, és ezen sem az eddigi foltok, sem az expanziók nem segítettek. A friss kiegészítőben egy dicsérhető ötletet azért találtunk...

Mindent egybevetve a Dead Space remek kis játék volt, s az első végigjátszást követően azonnal egy szinten kezdtük el emlegetni a földkerekség legdurvább horrorjátékaival, olyanokkal, mint a vérfagyasztó Aliens vs Predator vagy a System Shock 2 és a Doom harmadik epizódja. A horror műfajban ritkán születik hasonlóan hatásos játék, Isaacet irányítva pillanatok alatt úrrá lett rajtunk a rettegés, a félelem, barátaink és szüleink pedig borzongva bámulták a monitorunkat azt fontolgatva, vajon beutaljanak-e minket egy klinikára, mielőtt kést ragadunk és mindenkit lekaszabolunk. Aggodalomra persze nem volt ok, hiszen csak a fáradt gőzt engedtük le, amihez remek eszközt adott a kezünkbe a Visceral Games, és most nagyon úgy tűnik, hogy sikerült megismételniük a bravúrt.

A Sony Online Entertainment igen komoly fába vágta a fejszéjét, mikor egy szuperhősöktől hemzsegő MMOG fejlesztésébe kezdett. A végeredmény a komoly kihívás ellenére is kenterbe ver számos korábbi próbálkozót, ám hiába a híres szuperhősök és gonoszok egész garmadája, plusz az alapvetően élvezetes játékmenet, a World of Warcraft trónja egy pillanatra sem volt veszélyben.

A brit stúdió 2000-ben indította útjára a Total Wart a feudális Japán viszonyait bemutató Shogunnal, és a tíz­­éves évfordulót tavaly azzal a bejelentéssel ünnepelte, hogy a második részben még több pixelszamuráj még látványo­sabban szabdalja egymást a leendő hadurak tiszteletére.

A Portal sikerét nézve kicsit meglepő, hogy milyen kevés az FPS-nézettel operáló logikai játék: a műfajok eme érdekes keresztezése ugyanis pár apróbb indie projektet (mint pl. a TAG-et) leszámítva nem igazán mozgatta meg a fejlesztők fantáziáját. A koncepció így voltaképp parlagon hever – talán ez bátorította a független Tripwire Interactive-ot, mikor úgy döntöttek, felkarolják a Teotl Studios jelentős kritikai sikert aratott modifikációját, és megnézik, mire viszi az ötlet standalone formában…

Előzetesen annyit tudtunk a Create-ről, hogy alapvetően egy „The Incredible Machine” (ifjabbaknak: Crazy Machines) típusú játék némi pályaépítéssel és közösségi opciókkal megspékelve, így összességében PC-s konkurenciát teremtve a PS3 sikercímének, a Little Big Planetnek. Mindez azért is volt hihető és izgalmas, mivel tudjuk, hogy az EA milyen erős eszközkészleteknek van birtokában, elég csak akár a Sims franchise-ra, akár a Spore-ra gondolni. Ehelyett viszont… nos, ehelyett egészen mást kaptunk.

A Helyszínelők-rajongók örülhetnek, mindenki más pedig ráncolhatja homlokát, a Ubisoft jóvoltából ugyanis idén sem maradunk CSI-játék nélkül – a Telltale azonban a tavalyi Deadly Intenthez hasonlóan ezzel a résszel sem büszkélkedhet.

A Vissza a jövőbe trilógia záró epizódjának fináléjában Marty McFly végül szerencsésen visszautazott a múltból a jelenbe, azonban pár pillanattal a DeLorean felbukkanását követően a négykerekű időgép egy szerencsétlen vonatbaleset következtében a darabjaira hullott. Ez persze még nem jelentette az időutazás végét, hiszen Doki a vadnyugati múltban összerakta az új – gőzhajtású – masináját, amivel már nem egyedül, hanem feleségével és két gyermekével járta az időt. A moziban ezzel ért véget a nagy kaland, ám húsz évvel a harmadik rész The End felirata után folytatódik a történet, csak ezúttal a monitorainkon.

A Sims fejlesztőcsapata Frankenstein doktorhoz hasonlít: régi, ám működőképességét már bizonyított, megbízható elemeket építenek bele egy mind jobban öregedő, betegeskedő testbe, hogy újra és újra felélesszék – azaz esetünkben eladják – azt...

A Two Worlds első része nem rengette meg a világot, így érthető, hogy a folytatástól sem vártunk sokat. Szerencsére azonban a fejlesztők hallgattak a kritikára, és amit csak lehetett, kijavították a második epizódban, hogy egy minden téren pazarul szereplő játékkal rukkolhassanak elő.

Nehéz elhinni, hogy végre megjelent a sok-sok éve készülő Gran Turismo 5. A maximalista Polyphony Digitaltól az öt hosszú esztendő után egy közel tökéletes játékot vártunk -- ezt részben megkaptuk, viszont maradt némi okunk a szájhúzásra is...

Bár a cím önmagában is sokat elárul a tartalommal kapcsolatban, azért vetettünk rá egy alaposabb pillantást, magyarán összevissza lőttünk mindenkit azért, hogy elmondhassuk, érdemes lesz-e beruháznotok a kiegészítőbe. De mielőtt belemelegednénk, emlékezzünk egy kicsit vissza a korábbi Battlefield játékokra, pontosabban egy konkrét változatra, amit ugyancsak Vietnam alcímmel ruházott fel a sors, és amivel a játékosok nem igazán voltak megelégedve.

Van abban valami jelzésértékű, hogy 2011 egyik első, zajos sikerét nem egy mainstream, milliós büdzséjű tucatjáték aratta, hanem egy független csapat csiszolatlan gyémántja. Hát még ha csiszolt lenne...

A Harry Potter adaptációk már hosszú évek óta megbízható szereplői a videojáték felhozatalnak, és ahogy a könyvekből készült filmek változtak, úgy formálódtak a mozipremierekkor menetrendszerűen érkező Harry Potter-programok is. Kezdetben voltak a főleg platformjátékként funkcionáló első részek, amelyek leginkább bájosak, de emellett szórakoztatóak is voltak, aztán egyre akciódúsabbak lettek az egyes epizódok, megjelent egy kis taktikai vonal is a kooperatív irányításnak köszönhetően, majd az ötödik részben már-már egy a roxforti sandbox játékot kaptunk, hogy aztán a sorozat elinduljon a lejtőn. A hatodik kaland már korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, visszafejlődött az elődeihez képest, és akik arra számítottak, hogy ez a két részre bontott hetedik fejezet esetében változni fog, nos, nekik van egy rossz hírünk...

Már majdnem megjelent a játék, mikor észrevettem az Activision felhozatalában, hogy az óriáskiadó a Gaijin Entertainmenttel karöltve mostanában nem túl megszokott lépésre szánta el magát: letűnt korok divatját idézve hardcore helikopterszimulációt terveztek piacra dobni. Egy hónappal később meg is érkezett a tesztpéldány, és a szerkesztőség tagjain régen nem látott zsongás lett úrrá: harci helikopter-szimulátor, jó ég, mikor láttunk ilyet utoljára, tíz éve? Nem, a Gunship ’91-es, atyaég, egy majdnem két évtizeddel ezelőtti játék miatt vagyunk mindannyian oda az ilyen programokért?

A játékkészítők és forgatókönyvírók (ez utóbbit a közelmúlt filmjeit látva szűrtem le) ma már képtelenek új ötletekkel előállni, mintha agyuk kreatív fele mélyalvásba merült volna. Folyton-folyvást ugyanazokból a klisékből, alapötletekből építkeznek, remake-ek, ötletnyúlások mindenfelé. Nem csoda hát, ha a moziban ülve vagy az egeret markolászva szegény nézőnek a popcorn is megsavanyodik a szájában.

A bejelentést követően szkeptikusok voltunk az ACB-vel kapcsolatban, rókabőrt kiáltva nem hittük, hogy egy év alatt a második részhez méltó új epizódot lehet készíteni. Így utólag töredelemesen bevallhatjuk, hogy tévedtünk, a Ubisoft Montreal megcsinálta, mi pedig csendben tátjuk a szánkat.

Kézenfekvő lenne talán azzal kezdeni, amit az elmúlt háromnegyed évben nagyjából mindenki szajkózott: a Treyarch soha vissza nem térő alkalmat kapott akkor, amikor az eredeti CoD-fejlesztő Infinity Ward gondolt egy nagyot s merészet, és az égnek szegezett orral átmasírozott az Activision zászlója alól az EA csapatába (akiket amúgy egyszer már hasonló csinnadrattával faképnél hagytak, de az egy másik sztori). Szóval van ez a bagázs a homlokán az „ÖRÖK MÁSODHEGEDŰS” felirattal, aki az egyik pillanatról a másikra a jól megszokott mellékvágányról átkerül a rivaldafénybe: hirtelen mindenki elkezd érdeklődni a páratlan sorszámú CoD-epizód iránt (pedig köztudott, hogy azok mindig silányabbak, hisz az a Treizé nevű csapat hegeszti őket), és meg kell hagyni, majdnem sikerült is a csoda.

Az univerzum legerősebb harcosa meghalt -- még szerencse, hogy a spájzban volt elég klón, hogy pótolni lehessen az erőhasználók krémjét. Starkiller visszatért és nagyon-nagyon mérges, úgyhogy rajtad a sor, hogy levezesd a dühöd a réges-régi messzi galaxisban!

A kiindulópont az a harmadik keresztes hadjárat, amely meglepő módon a másodikat követte, utóbbi pedig azzal ért véget, hogy 1187-ben Ibelini Balián feladta Jeruzsálemet, és a Szentföld újra muszlim fennhatóság alá került. A cél világos, foglaljuk vissza az Akkától Jeruzsálemig eső területeket, no meg a környékbeli tartományoknak is koppintsunk az orrára. A Szentföld esetünkben 16 régiót ölel fel, ebből Ciprus mint egyfajta utolsó helyőrség és oktatópálya van jelen, a többi pedig egy-egy epikus méretű ütközetet és persze jutalmat (pénzt, relikviákat, új egységeket) takar. A megcélzott területen elég kattintani, és mivel a hódítás iránya nincs kőbe vésve, no meg a már elfoglalt területek is dobálnak fel új és új megoldandó problémákat, például renegát templomosok vagy a helyi uralomért versengő nagyurak ügyét, a kurzort bárhová is tesszük, szinte biztos, hogy csata következik. A játék első látásra alig több, mint a Total War középkori fejezeteit (Medieval I-II) idéző csataszimulátor, ám mélyebbre ásva kiderül, hogy a Neocore itt is letette az egyedi „névjegyét”. A hagyományos történetmesélést kiváltó mellékszálak a döntési lehetőségek mellett ügyesen lavíroztatják a játékost a történelem idevágó passzusain is (Barbarossa Frigyes halála, a bizánci és a jeruzsálemi politika mesterkedései). Anno 1189-ben, a pápai felhívásra három uralkodó indult el a Szentföld felé, Barbarossa Frigyes német-római császár a szárazföldön, II. Fülöp francia uralkodó és Oroszlánszívű Richárd angol király pedig a tengeren közelített Jeruzsálemhez. A játékos a címből is sejthetően az Oroszlánszívűt alakítja, illetve Szaladint, ha az ellenlábas kampányt indítjuk el, a többi frakció, pedig intrikák, no meg az említett mellékküldetések képében és támogatói szerepkörökben lézeng a nagytérképen – a két keresztény uralkodó mellett egyébként a pápai intézmény és a templomos lovagrend is kéri a becses figyelmünket.