Tesztek

Megérkezett a War for Cybertron, a játék, amely ugyan nem tökéletes, de legalább maximálisan hozza a Transformers hangulatot, és kielégíti a rajongói igényeket. Az év elején, mikor először számoltunk be a High Moon Studios készülő játékáról, már pedzegettük, hogy egy, a Batman: Arkham Asylumhoz hasonló meglepetéssel lehet majd dolgunk a megjelenéskor. Június végén el is jött a pillanat, azonnal lecsaptunk a játékra, s habár a War for Cybertron nem lett olyan zseniális, mint a Denevérember legutóbbi digitális kalandja, azért bőven kimeríti az élvezhető játék fogalmát, és ami még ennél is fontosabb, végre egy igazán jó alakváltós programot kapunk, olyat, ami után az ember megnyalja mind a tíz ujját.

Nem akartam egyből rosszmájúan kezdeni, de muszáj leszek már most leszögezni, hogy a THQ bizony nem járt sikerrel. A Fel! egy kedves, tanulságos mesének tűnik 9-től 99 éves korig, ami idehaza sajnos csak télen lesz látható (az államokban már május végén bemutatásra került és azóta is tarol), ám mint azt tudjuk, a filmekből készített játékok esetében az alapanyag egyáltalán nem garancia a sikerre. Jó példa erre az Up is, ami egy jópofa platformjáték szeretne lenni, de szinte semmi sincs meg benne ahhoz, hogy azzá is váljon.

Szomorú, de igaz: a Call of Juarez akár az év játéka is lehetett volna, de a fejlesztőbrigád számtalan hibás döntést hozott, amelyek rányomták bélyegüket a produktumra. A cég azonban nem keseredett el, inkább áttanulmányozta a különböző kritikákat, és úgy döntött, a dicsért elemeket még tovább fejlesztik, a hibásakat pedig elhagyják - ez lett a Bound in Blood, aktuális cikkünk tárgya, és az esztendő jelenlegi legjobb FPS játéka.

A korábbi Sherlock Holmes-kalandok az egész remektől (The Awakened) a közepesen gyengéig (Arsène Lupin) terjedtek, ám a játékok a hullámzó minőség ellenére is fenntartották a kalandorok érdeklődését. A point 'n click kalandjátékok kora újra felvirradt, és ki más passzolhatna jobban ezen műfajhoz, mint a detektívek királya, Sir Arthur Conan Doyle legendás figurája, a briliáns Sherlock Holmes? A tavaly ilyenkor megjelent első "versus" alcímű rész után (Sherlock Holmes abban a francia mestertolvajjal, Arsène Lupin-nel nézett farkasszemet) már meg is érkezett az újabb epizód, ám ezúttal nem egy fiktív szereplő, hanem London történelmének talán legkegyetlenebb gyilkosa, Hasfelmetsző Jack adja fel a leckét. Kissé talán merész ötlet a Conan Doyle-karakterek valós eseményekkel történő összemosása, de meglepően épp ez az, ami miatt különösen nagy piros pont jár a Frogwares srácainak. A hamisítatlan Holmes-hangulat és a gyilkosságsorozat valódi dokumentumainak (újságcikkek, jelentések, fontos személyek) találkozása láthatatlan határon történik, lehetővé téve ezzel a teljes beleélést anélkül, hogy a sztori hiteltelenné válna. Szép munka.

Tegye fel a kezét, aki kiskorában kamikaze akart lenni! Hát én sem… Most meg egy Mitsubishi bombázó aljára erősített szárnyas bombában ücsörögve próbálom kitalálni, vajon milyen hatással lesz a karrieremre, ha belezuhanok az amerikai flotta zászlóshajójába. Elméletileg ”isteni szél” leszek, párafelhő, kicsi égésfoszlány 1200 kg robbanóanyag tüzében, gyakorlatilag meg elég rátenyerelnem a ”next unit” gombra, és átmászhatok egy másik gépbe. És ez csak egy a Battlestations csodái közül, vagy inkább kettő, mert lehet, hogy mégis kamikaze leszek. Az Eidos magyar divíziója két évvel ezelőtt egy régóta húzódó, és botrányoktól sem mentes fejlesztőmunka végére tett pontot a Battlestations: Midway-jel. A játék tulajdonképpen egy olvasztótégely volt, amelyben a történelmi tények korlátlan akciózással és stratégiával elegyedtek. A recept sikeresnek bizonyult, így újfent végighaladva a 2. világháború csendes-óceáni szakaszán – kevés sziget, sok víz, nagy kék ég –, a haditengerészet és a légierő teljes skálája felvonul, és eközben minden egyes harceszköz kipróbálható. A legutolsó kis naszádtól a repülőgép-hordozókig, a vadászgépektől a nehézbombázóig bármi megkóstolható külső nézetből, és többnyire szépen összecsomagolva, flották és bázisok képében ezek ott várnak a küldetések elején, a játékos pedig kénye-kedve szerint elkaphatja valamelyiket egy fordulóra, illetve a végszóig bármikor kiragadhat egy másikat az AI kezéből, hogy a csatát más aspektusból - mondjuk légiharc helyett egy csatahajó lövegei mögül – is megvizsgálja.

Sokféleképp elkezdhetnék egy Sims 3-ról szóló tesztet. Áradozhatnék a rekorddöntögető, sok-sok milliós eladásokról; bevallhatnám ismét személyes (és sokakat megdöbbentő) vonzalmamat a széria irányába; leírhatnám újra, hogy sok más rajongóval egyetemben mennyire belefásultam a kiadó azon igyekezetébe, hogy minél több pénzt sajtoljanak ki a témából, főleg és elsősorban gondolva itt a cuccos mellékág szinte összes címére.

Rémálom, ám szerencsére csak a történet szempontjából, ugyanis megjelenésekor az első rész minden tekintetben magasra tette a lécet. A sztori két szálon futott, s míg a századelőn a Post Mortem főszereplőjét, Gustav McPhersont irányíthattuk, addig a jelenben bájos unokáját, az FBI ügynök Victoriat kellett terelgetnünk az egérrel. A cselekmény csavaros módon két gyilkosság körül bonyolódott, melyeket a nyolcvan év különbség ellenére is teljesen azonos módszerekkel követtek el. Eleinte jól állt a nyomozás, ám a dolgok szerencsétlen fordulatot vettek, és bár Victoria az első játék végén lelőtte a tettest, annak hulláját sosem találták meg. Így hát a kérdés érthető módon merült fel a játékosokban: "Akkor most ki volt a gyilkos?" A folytatás 2005-ben és 2008-ban játszódik, megtartva a többszálú cselekmény koncepcióját. Victoria ezúttal egy új gyilkos után nyomoz, aki fiatal nőket rabol el és kínoz halálra valahol a keleti parton. Igen, Gustav nagypapától ezúttal könnyes búcsút kell vennünk, ám helyette megkapjuk az ugyancsak csini tévébemondót, Paloma Hernandezt. A játék elején épp Victoriával veszekednek a bizonyítékok idő előtti kiszivárogtatása miatt, amikor Palomát elrabolja a gyilkos, és Victoriára hárul a feladat, hogy kiszabadítsa, mielőtt túl késő lesz.

Az évek során megszokhattuk, hogy egy szellemi (vagy tulajdonképpen bármilyen) termék sikeressége ritkán marad kiaknázatlan és sokaknak szolgál később ihletésül. Egyáltalán nem meglepő hát, hogy Harry Potter, a kis varázslótanonc kalandja is túlnőtt a könyvek lapjain, hiszen (mi sem természetesebb) valamennyi része megfilmesítésre került, azonkívül jó pár platformon tűnt fel játék formájában, a különféle csecse-becsékről nem is beszélve. Az Avencast készítői szintén aligha tagadhatnák le, hogy nem keveset merítettek a sikerszéria történetéből, mint ahogy az az előzményekből ki is derül…

Közel hét éve már, hogy az addig inkább vadászprogramjaikról ismert, de szívük mélyén kamionrajongó cseh SCS Software munkatársai útjára indították a böhöm tizennyolc kerekű benzinfalókat rivaldafénybe állító 18 Wheels of Steel játéksorozatukat. Az erősen Amerika-központú széria az idő múlásával szépen gyarapodott, a csapat egy Saab megbízhatóságával dobta ki évente az újabb részeket egészen 2008-ig, a tavalyi esztendőt ugyanis a változatosság kedvéért egy újabb 18 WoS epizód helyett a Guru weboldalán is megénekelt Euro Truck Simulatorrel igyekeztek feldobni, amit bár a szaksajtó nem illetett túl sok dicsérő szóval, a köznép mégis vitte, mint a cukrot.

Habár minden bizonnyal mindenki tisztában van vele, de bevezető gyanánt érdemes felidézni, hogy a mostani tesztünk alanyának előzménye az a három X-Men-mozifilm, amelyben Hugh Jackman alakításának köszönhetően Rozsomák annyira népszerű karakterré vált, hogy a 20th Century Fox egy saját filmet is tervezett köré. Mire ezt a cikket olvassátok, a mozi már lecsengőben lesz és talán sokan egyetértetek velünk abban, hogy a Rozsomák-kaland meg sem közelítette a három részes X-Men sorozat színvonalát. Habár ez nem egy filmkritika, érdemes megjegyezni, hogy az X-Men Origins: Wolverine mozgóképes változata kissé összecsapottra sikeredett, gyatra karakterekkel, felszínes történettel, tehetségtelen mellékszereplőkkel és – ami a legfájóbb – lagymatag, nem túl látványos akciójelenetekkel. Tény, hogy a sztori a játékban sem mélyebb mint a filmben, de az akció legalább rendben van, a küzdelem sokkal élvezetesebb a monitorokon, mint a mozivásznon volt.

A ’90-es évek közepén-végén élte virágkorát a túlélőhorror műfaja, a név is 1996-ból ered, és a Capcom marketinggépezetének köszönhető: a Resident Evil volt az első játék, amelyet ezzel az elnevezéssel reklámoztak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Capcom zombis játéka lett volna az „elsőszülött”, erről szó sincs! A műfaj gyökerei olyan messzire nyúlnak vissza, mint például az 1981-ben Atari 2600-ra megjelenő Haunted House, vagy az óriási rajongótáborral rendelkező, méltán híres Alone in the Dark 1992-ből. Miután azonban a japánok horrorsorozata nem csak kritikai, hanem anyagi sikert is jelentett, egyre csábítóbbnak tűnt a gondolat, hogy más is megpróbálkozzon az embereket halálra rémiszteni monitorjaikon, tévékészülékeiken keresztül. A ringbe a Konami szállt be 1999-ben, és vette fel a kesztyűt az akkori bajnokkal, a Capcommal szemben.

A Szabó név hallatán persze felhördül az emberfia, de valójában csak a hölgy férje – Etienne Szabó, az idegenlégió magyar származású tisztje – kapcsán mutatható ki némi szittya rokonság. A játék és valóság közti párhuzam pedig lényegében kimerül annyiban, hogy a főszereplő brit és kém, no meg hölgy, akit Violette-nek hívnak. A főhős tevékenységi köre is sokkal szélesebb (és véresebb), mint a realitásban, hisz az eredetileg Sabotage 1943 munkacímmel futó alkotás a 2. világháborús, lopakodós-késes, szabotőr jellegű műfajban készül utat törni magának. A kameraállás a női karaktereknél megszokott nézd a hátsóm beállítást szorgalmazza, és bár sokszor fogjuk kombinéban látni a törékeny idomokat, ez nem az a játék, ahol a csábításnak szerepe van. Sötétből kinyúló hideg acél tesz pontot az ilyen ábrándokra…

A Dark Sector olyan, mint a mesebeli hétfejű sárkány, ami persze nem az Óperencián túl, hanem csak egy platformmal odébb, konzolokon született. Minden egyes feje pedig egy méretes koppintás az utóbbi évek legzamatosabb alkotásaiból, a Resident Eviltől például simán kaphatta a fertőzéses sztorit, a karaktereket, a Gears of Warból jöhetett a fedezékbe húzódás, és így tovább. Csillagszemű terelgetői e fenevadnak azért saját kútfőből is tettek az összképhez, a kérdés már csak az, hogy mindez elég-e az üdvösséghez.

Emlékszünk arra a pillanatra, amikor Shrek és szamár az ogre lét lelki mélységeit boncolgatják? „Az ogre olyan, mint a hagyma…” No kérem, a Men of War is olyan. Pont, mint a hagyma, szóval réteges. És egyébként meg majdnem olyan, mint a Soldiers: Heroes of WWII, vagy a Faces of War. Az ukrán Best Way ugyanis épp csak annyit tett az imént említett sorozathoz, hogy az újra felmelegített világháborús téma habostortaként csusszanjon le a felhasználónak…

Az Endwar konzolos változata már közel fél éve porosodik a boltok polcain, most pedig végre megérkezett a PC-s változat, amely igazi csemegének számít nemcsak RTS berkekben, de a merészebb, saját hangjuktól nem idegenkedő játékosok között is.

Star Wars, vagy ha úgy tetszik, Csillagok Háborúja. Ki ne ismerné ezt a címet? George Lucas legendás műve már több mint harminc éve hódít. Generációk nőttek fel -- és nőnek most is --rajta. Készült már belőle film, könyv, játék, jelenleg épp egy animációs sorozat köti a fiatalokat a televízió elé. Nekünk elsősorban persze a játékok a lényegesek, így térjünk át azokra! Köszönthettünk már TPS-t, FPS-t, szerepjátékot, valós idejű stratégiát, űrszimulátort és MMOG-t is Star Wars köntösbe bújtatva. 2004-ben aztán a LucasArts új játéktípus felé fordult, a csapatalapú, elsősorban többjátékos módra kihegyezett móka irányába. Az elkészítés feladatát a köztudottan csak közepes iparos cégnek tartott Pandemic Studios kapta. Lássuk mi sült ki a dologból…

„Réges-régen az ókori Görögországban istenek népesítették be az eget és rettenthetetlen hősök jártak a földön. Közülük a leghíresebb a nagy erejű Herkules volt.” Megannyi élőszereplős mozi után az antik kor egyik legnagyobb alakja a Disney jóvoltából 1997-ben egy egész estés rajzfilm főszerepében is bemutatkozott a mozivásznon. Bár a mítosz és a mese gyakorlatilag köszönőviszonyban sem voltak egymással, az újragondolt történet mégis szórakoztató lett. Ahogy pedig az ilyenkor lenni szokott, a mesével együtt megjelenő játékban a Zeusz fiának beöltözött kis lurkók a monitor előtt is újraélhették a csodát.

Szinte biztos, hogy rengeteg olvasónk emlékszik még a Francis Ford Coppola által rendezett Keresztapa című mozi játékadaptációjára, amely a filmtörténet egyik legjobb alkotásának történetét ültette át GTA-szerű környezetbe. A The Godfather olyan akciójáték volt, amelyben a legfontosabb szerep a zseniális sztorinak jutott, gyakorlatilag egy interaktív filmet játszhattunk végig, testközelből átélve a korábban csak mozgóképen látott eseményeket. A program ezen része – a lenyűgöző átvezető jelenetek kíséretében – olyan jól sikerült, hogy ennek okán mind a kritikusok, mind a játékosok egy része hajlamos volt szemet hunyni a nyilvánvaló hibák, úgymint a botrányos járművezetés, a kissé kopár világ és a repetitív játékmenet felett. A keresztapai vonalnak hála a játék sikeres lett, anyagilag megtérült a kiadó számára, így semmi meglepő nincsen abban, hogy idén tavasszal már a második rész érkezik szeretett masináinkra.

Mára már az akció-szerepjátékoknak is annyi alfaja van, hogy ha kategorizálni próbálnák a különböző stílusban nevezőket, minimum egy könyvet tölthetnénk meg velük. Ezekben maximum a nagy tömegek mészárlása, és az egyre erősödő főhős, illetve esetünkben a főhősnő a közös. Az X-Blades, ha ihletőt kívánunk neki keresni, leginkább a Devil May Cry-sorozat, és a Diablo-széria keverékéből áll össze: adva van egy nemi hormonoktól majd szétrobbanó főszereplő (aki esetünkben nő, dinnyényi mellekkel, pompás, apró tangás fenékkel, és egy plázacica szellemi képességeivel) aki rádöbben, hogy életveszélyes átok alatt áll - versenyt kell tehát futnia az idővel a túlélésért. Készen álltok?

A vietnámi háború naturalista – látványvilágában meg tökéletesen nihilista (értsd pocsék) - ábrázolásmódja a ShellShock: Nam ’67-ben, azért csak-csak megrengette a világot (800,000 példány fogyott el), és már régóta érik a folytatása. Ám a Guerilla helyett ezúttal a Rebellion vette kezébe a gyeplőt, és rögtön harcba is küldte az élőhalottakat. Mit is mondhatnék erre: Vietnámi háború meg zombik, na, hagyjál lógva…

Egy titok: gyerekkoromban a Top Gun és a Vasmadarak című mozik megnézése után eldöntöttem, én bizony vadászpilóta leszek. Persze nem csak Tom Cruise vagány napszemüvege, hanem az őrült manőverekre képes szuperrepülők is nagy szerepet játszottak ebben a döntésemben. A sors kegyetlensége, hogy a tervem dugába dőlt, de aelé Ubisoft Romania fejlesztői most úgy tűnik, kárpótolnak kicsit az elveszett álomért.

A 2001-ben még konzol exkluzívnak indult Burnout széria rommá zúzható autóinak kormánya felett idén végre a PC-s versenyzők is átvehetik az uralmat. Persze ez inkább csak akkor javasolt, ha nem vagyunk a szimulátor-szerű, valósághű vezetési élményt nyújtó autóversenyek hívei, hiszen a Burnout Paradise sokkal inkább az őrült kaszkadőrmutatványokról, az adrenalin-pumpáló akcióról, és a látványos törés-zúzásról szól.

A Relic Software immáron másodszor kalauzol minket a Warhammer 40 000 kegyetlen, véres, sci-fi és fantasyelemeket is felölelő világába. A játék univerzuma ugyan sokak számára ismerős lehet, ám a játékmenet ezúttal még a keményvonalas RTS-fanoknak is meglepetést tartogat...

Ki ne emlékezne a játékra, melyben egy hófedte bolygón kell hatalmas bogarakat pusztítani? A rendkívül hangulatos Lost Planetről világszerte elismeréssel nyilatkozott mindenki, így tűkön ülve vártuk a második epizód eljövetelét. Megkaptuk, kipróbáltuk!