Tesztek

A Surreal Software első komoly kritikai elismerését 1999-ben kapta a Drakan: Order of the Flame című akció-kalandjátékért, amit három év múlva követett a folytatás Drakan: The Ancient's Gates címmel. A 2004-ben készített és eredetileg kizárólag konzolokra tervezett túlélő-horror konzolos sikerein felbuzdulva a kiadó Encore Software gondolt egyet, és a jobb napokat látott Midwayjel karöltve megjelentette a játékot asztali gépekre is. A The Suffering a rajongók szerint annak köszönheti sikerét, hogy nagyszerűen ötvözi lövöldözést, az őrült mészárlást és a kétségbeesett menekülést...

Nehéz a dolguk a játékfejlesztőknek. Főleg akkor, ha egy olyan cégről beszélünk, akik kifejezetten FPS játékokból élnek, hiszen az igencsak telített piacon valami újdonsággal kell előrukkolni ahhoz, hogy egy jól eladható terméket produkáljanak. A Raven Software pont egy ilyen fejlesztőcsapat, de az elmúlt pár évben nem igazán sikerült olyan játékkal előállniuk, amire azt mondtuk volna, hogy „ez igen!”. Legújabb programjuk Singularity névre hallgat, és meg is volt benne a kellő potenciál, csak épp nem sikerült a maximumot kihozniuk belőle.

LEGO a világ, és építőkocka benne minden férfi és nő -- legalábbis ami ezt a varázspálcák és legók vadházasságából született, darabokból összeálló játékot illeti.

Az ígéretekhez híven megérkezett PC-re is a legújabb Worms játék, amely már tavaly tiszteletét tette konzolokon Worms 2: Armageddon néven, ám most a konzolos DLC-vel (Battle pack) kiegészülve egérrel és billentyűzettel is újratölthetjük kukacainkat...

A keményvonalas szimulátorok kedvelői viszonylag sokféle portékából válogathatnak. Vannak vonatos, autós, repülős, vagy űrhajós szimulátorok, hajókkal foglalkozó azonban egyre kevesebb akad. Éppen ezért tűnt ígéretesnek a VSEV új játéka, hisz a hullámtörőkkel foglalkozó műfaj kihalóban van, így nem is kellett volna több, mint letenni egy jó játékot az asztalra, és máris meglett volna a várva várt elismerés. Kár, hogy a Ship Simulator Extremes ehhez nem lesz elég.

A Halo 3 már három éve a piacon van, elcsendesedtek körülötte a hullámok, így nem nagyon esik már szó arról (a COD: MW2 és a BF: BC2 mellett), hogy mennyire addiktív és élvezetes multiplayer résszel volt/van felvértezve – nem véletlen, hogy mind a mai napig több százezren csatlakoznak fel a szerverekre egy jó kis Spartan küzdelem erejéig. Ennek köszönhetően az elvárások a Reach esetében is igen magasra kerültek, de ahogy a kampányban, úgy a többszereplős módban sem csalódtunk.

Aki első számítógépét esetleg nem az ezredforduló környékén vásárolta, az még bizonyára emlékszik azokra a régi szép időkre, amikor a körökre osztott stratégiai játékok műfaja olyannyira felkapott volt, hogy milliónyi mellékágat eresztett, és kis túlzással havonta termelt ki egy-egy máig feledhetetlen klasszikust. A zömében hexa alapú táblákon zajló küzdelmekben nyoma sem volt a sietségnek, amely napjaink stratégiáit kísérti: bár a legtöbb esetben a feladatok javát adott kör alatt kellett teljesíteni, egy-egy ilyen fordulóra végtelen időnk volt, így alaposan megfontolhattuk a lépéseket. A történelemórára nem azért volt szükség, hogy jelen cikkünk írója fitogtassa, ő bezzeg jelen volt az aranykorban, hanem azért, mert az Elven Legacy, akárcsak a megtagadott előd, ugyanezen az úton indul el.

A videojátékok frontján dömping van - ezt még a vak is látja. Tombol a világválság, fejlesztőstúdiók, kiadók és terjesztők mennek tönkre, azonban ez nem akadály: selejtes szoftverből mostanság több van, mint amennyi egészséges volna. Az év legnagyobb csalódása díj azonban már most, az esztendő közepén kiosztásra kerül - a Damnation ugyanis egy tipikusan olyan projekt, amelytől az ember többet várt. Pedig minden olyan szépen indult...

A nextgen konzolok megjelenésekor az Xbox 360 egyik legnagyobb nyitócímeként a Project Gotham Racing 3 elvarázsolta a versenyjátékok szerelmeseit; remek kritikákat zsebelt be a kritikusoktól és a játékosoktól egyaránt, ennek köszönhetően egyértelmű volt, hogy hamarosan jönni fog a folytatás. A folytatás pedig, jött, látott -- és győzött? Vajon sikerült-e a fejlesztőknek felülmúlni a Project Gotham Racing 3-ban látott minőséget? Jelen írásban erre próbálok választ adni.

A Telltale Games egy amerikai fejlesztőstúdió, melyet 2004 ben a Lucas Artstól távozó tagok alapítottak, és főleg epizodikus játékokat készít. A csapat olyan munkákat adott már ki a keze alól, mint az új Sam & Max-széria vagy a Tales of Monkey Island. Ilyen kaliberű címek után joggal merül fel a kérdés, hogy legújabb művük felvezető epizódja vajon megállja-e a helyét a sorban.

A független (indie) játékok történelme visszavezethető egészen a hetvenes évekig, mikor még hivatalosan nem is létezett számítógépes játékipar, csupán néhány vállalkozó kedvű programozó alkotott szórakozásból. A 90-es években a legtöbb független alkotás shareware/freeware játékként futott be, melyet a játékosok egymás közt cserélgettek. Akkoriban a számítógépes játékipart a nagyobb kiadók tartották kézben, így az alacsony költségvetésű, mindennemű promóciót nélkülöző játékok fejlesztőinek szinte semmi esélyük nem volt a felemelkedésre, hacsak nem csatlakoztak egy nagyobb fejlesztőcsapathoz. A fordulópont végül a 2000-es években következett be, mikor az internet egyre nagyobb teret nyert magának: a világháló segítségével a független játékfejlesztők könnyedén árusíthatták játékaikat.

Megérkezett a War for Cybertron, a játék, amely ugyan nem tökéletes, de legalább maximálisan hozza a Transformers hangulatot, és kielégíti a rajongói igényeket. Az év elején, mikor először számoltunk be a High Moon Studios készülő játékáról, már pedzegettük, hogy egy, a Batman: Arkham Asylumhoz hasonló meglepetéssel lehet majd dolgunk a megjelenéskor. Június végén el is jött a pillanat, azonnal lecsaptunk a játékra, s habár a War for Cybertron nem lett olyan zseniális, mint a Denevérember legutóbbi digitális kalandja, azért bőven kimeríti az élvezhető játék fogalmát, és ami még ennél is fontosabb, végre egy igazán jó alakváltós programot kapunk, olyat, ami után az ember megnyalja mind a tíz ujját.

Nem akartam egyből rosszmájúan kezdeni, de muszáj leszek már most leszögezni, hogy a THQ bizony nem járt sikerrel. A Fel! egy kedves, tanulságos mesének tűnik 9-től 99 éves korig, ami idehaza sajnos csak télen lesz látható (az államokban már május végén bemutatásra került és azóta is tarol), ám mint azt tudjuk, a filmekből készített játékok esetében az alapanyag egyáltalán nem garancia a sikerre. Jó példa erre az Up is, ami egy jópofa platformjáték szeretne lenni, de szinte semmi sincs meg benne ahhoz, hogy azzá is váljon.

Szomorú, de igaz: a Call of Juarez akár az év játéka is lehetett volna, de a fejlesztőbrigád számtalan hibás döntést hozott, amelyek rányomták bélyegüket a produktumra. A cég azonban nem keseredett el, inkább áttanulmányozta a különböző kritikákat, és úgy döntött, a dicsért elemeket még tovább fejlesztik, a hibásakat pedig elhagyják - ez lett a Bound in Blood, aktuális cikkünk tárgya, és az esztendő jelenlegi legjobb FPS játéka.

A korábbi Sherlock Holmes-kalandok az egész remektől (The Awakened) a közepesen gyengéig (Arsène Lupin) terjedtek, ám a játékok a hullámzó minőség ellenére is fenntartották a kalandorok érdeklődését. A point 'n click kalandjátékok kora újra felvirradt, és ki más passzolhatna jobban ezen műfajhoz, mint a detektívek királya, Sir Arthur Conan Doyle legendás figurája, a briliáns Sherlock Holmes? A tavaly ilyenkor megjelent első "versus" alcímű rész után (Sherlock Holmes abban a francia mestertolvajjal, Arsène Lupin-nel nézett farkasszemet) már meg is érkezett az újabb epizód, ám ezúttal nem egy fiktív szereplő, hanem London történelmének talán legkegyetlenebb gyilkosa, Hasfelmetsző Jack adja fel a leckét. Kissé talán merész ötlet a Conan Doyle-karakterek valós eseményekkel történő összemosása, de meglepően épp ez az, ami miatt különösen nagy piros pont jár a Frogwares srácainak. A hamisítatlan Holmes-hangulat és a gyilkosságsorozat valódi dokumentumainak (újságcikkek, jelentések, fontos személyek) találkozása láthatatlan határon történik, lehetővé téve ezzel a teljes beleélést anélkül, hogy a sztori hiteltelenné válna. Szép munka.

Tegye fel a kezét, aki kiskorában kamikaze akart lenni! Hát én sem… Most meg egy Mitsubishi bombázó aljára erősített szárnyas bombában ücsörögve próbálom kitalálni, vajon milyen hatással lesz a karrieremre, ha belezuhanok az amerikai flotta zászlóshajójába. Elméletileg ”isteni szél” leszek, párafelhő, kicsi égésfoszlány 1200 kg robbanóanyag tüzében, gyakorlatilag meg elég rátenyerelnem a ”next unit” gombra, és átmászhatok egy másik gépbe. És ez csak egy a Battlestations csodái közül, vagy inkább kettő, mert lehet, hogy mégis kamikaze leszek. Az Eidos magyar divíziója két évvel ezelőtt egy régóta húzódó, és botrányoktól sem mentes fejlesztőmunka végére tett pontot a Battlestations: Midway-jel. A játék tulajdonképpen egy olvasztótégely volt, amelyben a történelmi tények korlátlan akciózással és stratégiával elegyedtek. A recept sikeresnek bizonyult, így újfent végighaladva a 2. világháború csendes-óceáni szakaszán – kevés sziget, sok víz, nagy kék ég –, a haditengerészet és a légierő teljes skálája felvonul, és eközben minden egyes harceszköz kipróbálható. A legutolsó kis naszádtól a repülőgép-hordozókig, a vadászgépektől a nehézbombázóig bármi megkóstolható külső nézetből, és többnyire szépen összecsomagolva, flották és bázisok képében ezek ott várnak a küldetések elején, a játékos pedig kénye-kedve szerint elkaphatja valamelyiket egy fordulóra, illetve a végszóig bármikor kiragadhat egy másikat az AI kezéből, hogy a csatát más aspektusból - mondjuk légiharc helyett egy csatahajó lövegei mögül – is megvizsgálja.

Sokféleképp elkezdhetnék egy Sims 3-ról szóló tesztet. Áradozhatnék a rekorddöntögető, sok-sok milliós eladásokról; bevallhatnám ismét személyes (és sokakat megdöbbentő) vonzalmamat a széria irányába; leírhatnám újra, hogy sok más rajongóval egyetemben mennyire belefásultam a kiadó azon igyekezetébe, hogy minél több pénzt sajtoljanak ki a témából, főleg és elsősorban gondolva itt a cuccos mellékág szinte összes címére.

Rémálom, ám szerencsére csak a történet szempontjából, ugyanis megjelenésekor az első rész minden tekintetben magasra tette a lécet. A sztori két szálon futott, s míg a századelőn a Post Mortem főszereplőjét, Gustav McPhersont irányíthattuk, addig a jelenben bájos unokáját, az FBI ügynök Victoriat kellett terelgetnünk az egérrel. A cselekmény csavaros módon két gyilkosság körül bonyolódott, melyeket a nyolcvan év különbség ellenére is teljesen azonos módszerekkel követtek el. Eleinte jól állt a nyomozás, ám a dolgok szerencsétlen fordulatot vettek, és bár Victoria az első játék végén lelőtte a tettest, annak hulláját sosem találták meg. Így hát a kérdés érthető módon merült fel a játékosokban: "Akkor most ki volt a gyilkos?" A folytatás 2005-ben és 2008-ban játszódik, megtartva a többszálú cselekmény koncepcióját. Victoria ezúttal egy új gyilkos után nyomoz, aki fiatal nőket rabol el és kínoz halálra valahol a keleti parton. Igen, Gustav nagypapától ezúttal könnyes búcsút kell vennünk, ám helyette megkapjuk az ugyancsak csini tévébemondót, Paloma Hernandezt. A játék elején épp Victoriával veszekednek a bizonyítékok idő előtti kiszivárogtatása miatt, amikor Palomát elrabolja a gyilkos, és Victoriára hárul a feladat, hogy kiszabadítsa, mielőtt túl késő lesz.

Az évek során megszokhattuk, hogy egy szellemi (vagy tulajdonképpen bármilyen) termék sikeressége ritkán marad kiaknázatlan és sokaknak szolgál később ihletésül. Egyáltalán nem meglepő hát, hogy Harry Potter, a kis varázslótanonc kalandja is túlnőtt a könyvek lapjain, hiszen (mi sem természetesebb) valamennyi része megfilmesítésre került, azonkívül jó pár platformon tűnt fel játék formájában, a különféle csecse-becsékről nem is beszélve. Az Avencast készítői szintén aligha tagadhatnák le, hogy nem keveset merítettek a sikerszéria történetéből, mint ahogy az az előzményekből ki is derül…

Közel hét éve már, hogy az addig inkább vadászprogramjaikról ismert, de szívük mélyén kamionrajongó cseh SCS Software munkatársai útjára indították a böhöm tizennyolc kerekű benzinfalókat rivaldafénybe állító 18 Wheels of Steel játéksorozatukat. Az erősen Amerika-központú széria az idő múlásával szépen gyarapodott, a csapat egy Saab megbízhatóságával dobta ki évente az újabb részeket egészen 2008-ig, a tavalyi esztendőt ugyanis a változatosság kedvéért egy újabb 18 WoS epizód helyett a Guru weboldalán is megénekelt Euro Truck Simulatorrel igyekeztek feldobni, amit bár a szaksajtó nem illetett túl sok dicsérő szóval, a köznép mégis vitte, mint a cukrot.

Habár minden bizonnyal mindenki tisztában van vele, de bevezető gyanánt érdemes felidézni, hogy a mostani tesztünk alanyának előzménye az a három X-Men-mozifilm, amelyben Hugh Jackman alakításának köszönhetően Rozsomák annyira népszerű karakterré vált, hogy a 20th Century Fox egy saját filmet is tervezett köré. Mire ezt a cikket olvassátok, a mozi már lecsengőben lesz és talán sokan egyetértetek velünk abban, hogy a Rozsomák-kaland meg sem közelítette a három részes X-Men sorozat színvonalát. Habár ez nem egy filmkritika, érdemes megjegyezni, hogy az X-Men Origins: Wolverine mozgóképes változata kissé összecsapottra sikeredett, gyatra karakterekkel, felszínes történettel, tehetségtelen mellékszereplőkkel és – ami a legfájóbb – lagymatag, nem túl látványos akciójelenetekkel. Tény, hogy a sztori a játékban sem mélyebb mint a filmben, de az akció legalább rendben van, a küzdelem sokkal élvezetesebb a monitorokon, mint a mozivásznon volt.

A ’90-es évek közepén-végén élte virágkorát a túlélőhorror műfaja, a név is 1996-ból ered, és a Capcom marketinggépezetének köszönhető: a Resident Evil volt az első játék, amelyet ezzel az elnevezéssel reklámoztak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Capcom zombis játéka lett volna az „elsőszülött”, erről szó sincs! A műfaj gyökerei olyan messzire nyúlnak vissza, mint például az 1981-ben Atari 2600-ra megjelenő Haunted House, vagy az óriási rajongótáborral rendelkező, méltán híres Alone in the Dark 1992-ből. Miután azonban a japánok horrorsorozata nem csak kritikai, hanem anyagi sikert is jelentett, egyre csábítóbbnak tűnt a gondolat, hogy más is megpróbálkozzon az embereket halálra rémiszteni monitorjaikon, tévékészülékeiken keresztül. A ringbe a Konami szállt be 1999-ben, és vette fel a kesztyűt az akkori bajnokkal, a Capcommal szemben.

A Szabó név hallatán persze felhördül az emberfia, de valójában csak a hölgy férje – Etienne Szabó, az idegenlégió magyar származású tisztje – kapcsán mutatható ki némi szittya rokonság. A játék és valóság közti párhuzam pedig lényegében kimerül annyiban, hogy a főszereplő brit és kém, no meg hölgy, akit Violette-nek hívnak. A főhős tevékenységi köre is sokkal szélesebb (és véresebb), mint a realitásban, hisz az eredetileg Sabotage 1943 munkacímmel futó alkotás a 2. világháborús, lopakodós-késes, szabotőr jellegű műfajban készül utat törni magának. A kameraállás a női karaktereknél megszokott nézd a hátsóm beállítást szorgalmazza, és bár sokszor fogjuk kombinéban látni a törékeny idomokat, ez nem az a játék, ahol a csábításnak szerepe van. Sötétből kinyúló hideg acél tesz pontot az ilyen ábrándokra…

A Dark Sector olyan, mint a mesebeli hétfejű sárkány, ami persze nem az Óperencián túl, hanem csak egy platformmal odébb, konzolokon született. Minden egyes feje pedig egy méretes koppintás az utóbbi évek legzamatosabb alkotásaiból, a Resident Eviltől például simán kaphatta a fertőzéses sztorit, a karaktereket, a Gears of Warból jöhetett a fedezékbe húzódás, és így tovább. Csillagszemű terelgetői e fenevadnak azért saját kútfőből is tettek az összképhez, a kérdés már csak az, hogy mindez elég-e az üdvösséghez.