Tesztek

Hosszú vándorút után érkeztem meg hű négylábú társammal Grove városába, hogy a kimerítő kalandok után egy kis nyugalomra találjak. A lakók nagyon kedvesen fogadtak minket, örültek a messziről jött idegenek társaságának, a város pedig maga volt a paradicsom: kristálytiszta, horgászásra csábító patak folyt rajta keresztül, a nap folyton ragyogott, a levegőt harapni lehetett. Úgy éreztem, ennél ideálisabb helyett nem is találhatnék a felfrissülésre. Ám a helybeliekkel folytatott víg beszélgetések alkalmával többször szóba került a város szélén lévő hatalmas, zárt faajtó. A legenda szerint a labirintus mélyén egy vérszomjas szörny lakik, a hozzá vezető út pedig élőholtakkal, mérget ontó pókokkal és bűzös férgekkel van kikövezve – a mesés kincsek hallatán pedig felcsillant a szemem. Nem késlekedtem, kedves jószágommal útra keltem ismét, hogy hírnevet és vagyont szerezzek. Ha egyszer így hozta a Végzetem…

Az Electronic Arts nevét minden játékos ismeri. A cég rengeteg licenccel rendelkezik, például megszerezték a Harry Potter-filmekét is -- és a mozival egy időben megérkezett a játékátirat is.

A Terminal Reality fejlesztőcsapatról nem igazán lehet pontos profilt készíteni. Csináltak ők már terepjárós mókát (4v4 EVO 1-2), kalandot (Blair Witch Volume 1), repülőgép-szimulátort, de igazából csak egyetlen karakter miatt vésték fel a nevüket a játékok históriás könyvébe. Ez a karakter nem más, mint Rayne, a vörös hajú dhampír.

A játékiparban mindig voltak mostohán kezelt játékstílusok, melyekből csak nagy ritkán adtak ki egy-egy jól sikerült videojátékot. Míg FPS-ekből, RTS-ekből Dunát lehetne rekeszteni, pár éve még imádkozni kellett egy-egy jó kalandjátékért, ma pedig örül a „szobapilóta”, ha szökőévente kap egy minőségi, modern kori vadászrepülőgép-szimulátort. Sajnos fantasy környezetben játszódó birodalomépítő stratégiákból, illetve fantasy istenszimulátorból sincs tumultus a piacon. Az elmúlt évtizedből az átlagjátékosnak csak a Black and White-széria, még régebbről pedig a Dungeon Keeper játékok ugorhatnak be, és valljuk be, nem is volt igazán más említésre méltó darab. Leszámítva azt a gyöngyszemet, amiről ez a cikk is szól.

Újra és újra szembesülni egy, a kezdetek óta lényegében változatlan alapkoncepcióra épülő játéksorozat egyes részeivel hosszú távon meglehetőst hálátlan feladat: előbb, vagy utóbb, de végül mindenképp elfogy az a megfoghatatlan hajtóerő, ami az épp aktuális inkarnáció kipróbálására ösztönöz. Nos, pontosan ez az érzés kerülgetett az amúgy az egyik legnagyobb kedvencemnek számító Europa Universalis széria In Nomine névre keresztelt legfrissebb darabjának tesztelése közben is, de azért az egyre kevesebb invenciót csöpögtető svédeknek végül mégiscsak sikerült valahogy egy utolsó hasábot hajítani lelkesedésem lassan hamvadó lángjára...

Amikor Darths először győzködött, hogy de, nekem, a szerepjátékok és stratégiai programok szerelmesének feltétlenül ki kell próbálnom a Puzzle Quest első részét, jó párszor csak legyintettem, aztán egyszer megkaptam egyik szerkesztőmtől PSP-re...

Kietlen kisváros… üresség… porfelleg… és csak két férfi egymással szemben, legalább tíz méterre. Élesen figyeli mindkettő a másik mozdulatlanságát. Szinte forr a levegő a feszültségtől. Megáll az idő, a szívük a fülükben lüktet. S hirtelen minden felgyorsul. Az egyik gyorsaságának köszönhetően megelőzi a másikat, s hamarabb nyúl hatlövetű coltjáért, majd csípőből tüzet nyit ellenfelére. A rossz arcú törvényen kívüli most már alulról szagolja az ibolyát, már ha akad ibolya arrafelé a vadnyugati sivatagban. Maga sem bírja elképzelni, hogy akadt nála gyorsabb ezen a vidéken. Kétségbeesetten markolássza sebét, majd eldől a porban… Ez a western, kérem szépen! Van olyan, aki nem szereti?

Kétségtelen, hogy a Bethesda hatalmas sikert aratott a The Elder Scrolls harmadik részével, a Morrowinddel, illetve annak kiegészítőjével, a Tribunallal. Nagyszerű látni, hogy egy fejlesztőcég ennyire törődik kiadott játékával, hiszen megjelenését követően rengeteg kisebb, ingyenesen letölthető tartalommal jelentkeztek, míg végül, 2003 nyarán megjelent a Morrowind második és egyben sajnos utolsó kiegészítője, a The Elder Scrolls III: Bloodmoon. Lássuk tehát, hogyan is sikerült ez az expanzió!

Nem csak kishazánkban örvendenek komoly népszerűségnek a szőke hölgyemények a róluk kreált viccekkel, külföldön is jókat kacagnak egy-egy szőke poénon. Az eddig ismeretlen Wizarbox csapata úgy gondolta, hogy behozza a szőke nős témát a játékvilágba, méghozzá egy kalandjáték keretében. Ehhez segítségül hívták Steve Ince-t, akinek komoly tapasztalatai vannak a műfajban (mind történetírás, mind rajzolás, mind programozás terén). Steve jó húzásnak bizonyult, hisz a végtermék ha nem is átütő siker, de igazán remek kis program lett.

Az Ultimate Spider-Man képregény-sorozat ránézésre is arra született, hogy egy nap látványos videojáték készüljön belőle. De vajon a furcsa rajzstílussal begbolondított Pókembert elkerüli az adaptációk ezeréves átka?

Az akciójátékok főhősei mindig is jók voltak, akik a világ megmentésére és a gonosz elpusztítására törekedtek. 1998-ban egy drasztikus változáson esett át a játékipar: megjelent az első Thief, amiben egy mestertolvaj szerepét játszhatjuk és nem éppen a jó oldalon állunk. Ezt követte még pár hasonló játék, mint a Postal, amiben egy fekete ruhás, agyilag nem éppen a topon lévő ámokfutót irányítunk (és ráadásul még élvezzük is).

A nyolcvanas évek végén alapított Eurocom, és a valaha a konzolpiac egyik legnagyobb szereplőjeként elhíresült, mára kiadóvá csökevényesedett SEGA vállalkoztak rá, hogy az idei, Pekingben tartott olimpiát virtuális változatban elhozza a számunkra. A cégek előtt két lehetőség volt: vagy a Commodore 64 óta a stílus velejárójának gondolt "nyomkodd a gombokat" stílust folytatják, vagy teljesen újragondolják a műfajt.

A csehek nagy rajongói lehetnek a ’93-ban startolt X-Com/UFO sorozatnak. 2003-ban a cseh Altar elindította az „UFO: After-” sorozatát, amely 2007-ig három részt élt meg (Aftermath, Aftershock, Afterlight - és nem, nem fogok elsütni egy aftershave-es vagy afterpartys poént sem), és bár átvett ötleteket az őstől, mégis nagyokat csavarintott a jól bevált elemeken. Ez valószínűleg nem tetszett a szintén cseh Chaos Conceptnek, amely 2007-re kijött a saját elképzelésével. Az UFO: Extraterrestrials, ha jószívűen szeretnék fogalmazni, az eredeti X-Com előtti tisztelgés, ha kevésbé finoman, akkor pedig paradox kifejezéssel élve a legnagyobb rókabőr, ami idáig valaha is lekerült a kis szürke emberkékről.

A Sony még 2004-ben adta ki a Singstar című játékát PlayStation 2 konzolra. A két mikrofonnal hazavihető első lemezen 30 együttes, illetve énekes ismertebb dalait találhattuk meg. Nem kellett más, csak a jól bevált PS2, és indulhatott is a buli. Aztán a PlayStation 3 megjelenése után a program átköltözött az új generációra (bár a kiadó a PS2-re is folytatja a megjelentetést), óriási sikert aratva, az online hálózat lehetőségeit kihasználva: akinek ugyanis nem volt elég az alapjáték, az vehetett dalokat az interneten, illetve feltölthette videóit a világhálóra.

A finn székhelyű BugBear a millenniumi 2000-es esztendő óta van jelen a videójáték-piacon. Már a kezdetek óta különböző területeket felölelő autóversenyes-játékokat készítenek, melyek közül a legismertebb a FlatOut című roncsderbis mestermunkájuk két része. A folytatás a sorszámozást elhagyva eredetileg csak X360-verziónak készült, de a felső vezetés végül úgy döntött, kiadják idén nyáron számítógépekre is.

Aki a PC-k térhódítása előtt is rendelkezett számítógéppel (ez jobbára a Commodore cég valamelyik népszerű gépét – Plus 4, Amiga vagy a jó öreg 64-es – jelenthette) és érzett némi vonzódást a stratégiai játékok felé, az aligha kerülhette el a találkozást a Cinemaware 1986-ban megjelent remekművével. Egy megkapó hangulattal rendelkező, a XII. századi Angliában játszódó „tilitoli” (körökre osztott) játék hagyta el a készítők műhelyét, hogy hosszú órákra szegezze gép elé a játékost, aki addig nem nyugodhatott, míg az utolsó területet el nem hódította a gaz normannok elől. Sikerét köszönhette az akkoriban gyönyörű grafikának, a fülbemászó zenének (amiből ugyan nem volt sok, de azt az egyet aztán boldog-boldogtalan fütyürészhette iskolába menet), és hogy tulajdonképpen a játékos arra a néhány órára a középkorban érezhette magát.

A Liquid Entertainmentről talán kevesen hallottak, esetleg a nemrég megjelent Rise of the Argonauts juthat egyesek eszébe, pedig a fejlesztőcsapat már elég régóta nyomja az ipart, bár átütő sikert eddig nem értek el. Első játékuk, a Battle Realms körül pedig még 2001-ben meglehetősen nagy láz tombolt a megjelenés előtt, s bár a játék nem keltett senkiben csalódást, hamar és méltánytalanul elfelejtette a nagyközönség, s ma már csak azok emlékszünk rá, akiknek ott pihen a polcán. Sajnos nem vagyunk sokan…

A Star Trek-rajongók egyik legnagyobb álma, hogy egyszer ők is a kapitányi székbe ülhessenek, és a legénységnek dirigálva, technoblabla nyelven beszélve, romulánokat és klingonokat intézzenek el a jól felfegyverzett hajójukon, vagy épp a Bolygók Egyesült Föderációjának a területét diplomáciai úton toldják meg egy-két csillagrendszerrel. Nos, ezek a vágyak valóra válhatnak végre, és nem csak a Star Trek-rajongók fognak jól szórakozni rajta.

Valahogy mindig jobban kedveltem a TPS műfajt az FPS-nél a lövöldözős kategórián belül. Igenis hangulatosabb, ha látom a szereplőt, jobb érzés úgy irányítani a karaktert, hogy egy valódi háromdimenziós modell lépked a képernyőn. Játék közben lassan megismerem mozgásrepertoárját, kitapasztalom erősségeit és gyengeségeit, s nem csupán egy kéz, jobb esetben (manapság) néhány jól kidolgozott fegyvercső lengedezik az orrom előtt. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a jó öreg „első személyű lövölde” mára már a múlté, ez kizárólag csak saját, szubjektív véleményem.

Az Insecticide a Crackpot Entertainment fejlesztőcsapat első próbálkozása mind PC-re, mind Nintendo DS platformra, így a játékosoknak egyelőre még nincs viszonyítási alapjuk. Azonban az mindenképpen biztató tény, hogy a fejlesztésben olyan, többek között a Lucas Artsnál korábban dolgozó mesterek vettek részt, akiknek például Day of the Tentacle-t köszönhetjük. Sajnos eddig nem készült a játékból dobozos változat (valószínűleg nem is fog), így aki hozzá szeretne jutni, annak a termék hivatalos oldalán levő online letöltés ad erre lehetőséget. Természetesen a játéknak lesz egy második, befejező része is, amiből megtudhatjuk, mi történt hőseinkkel.

Valahogy a vadnyugat, mint olyan, elkerüli a játékkészítők figyelmét, igen kevés alkotás készül ebből a korszakból. Inkább kiadják a negyedik kiegészítőt valamely második világháborús játékhoz, vagy már eleve a folytatáson dolgoznak, millió fantasy vagy sci-fi témájú alkotás jelenik meg a piacon, de vadnyugati nem, emiatt igencsak keresgélnünk kell, ha revolverhősökké szeretnénk válni egy unalmasabb délutánra.

A klasszikus kalandjáték mára meglehetősen rétegműfajjá vált. Ennek okai az akciócímekhez képest jóval lassabb játékmenet, kevesebb izgalom és a több gondolkodást igénylő feladatok. Ennek ellenére most egy klasszikus kalandot fogok ajánlani, nem csak a műfaj szerelmeseinek. A Still Life ugyanis több olyan tulajdonsággal bír, amelyek más műfajok kedvelőinek is csábító lehet.

Az addig ismeretlen finn Bugbear fejlesztőcsapat, látván a Colin McRae Rally-széria menetelését, saját raliszimulátor fejlesztésébe kezdett. És hogy minél jobban eltérjenek a konkurenciától, teljesen más korba helyezték a játékukat, egészen a 60-as / 70-es évekig mentek vissza. A projektet az osztrák JoWooD vette szárnyai alá, és elmondható, hogy nem döntöttek rosszul, a Rally Trophy a leglátványosabb és legélvezetesebb szimulátor lett a játékpiacon.