Aiko vacogva lépett ki az egyik márkaboltból az Omoteszando sugárúton, hogy tovább folytassa céltalan bolyongását a nukleáris télbe burkolózott Tokió házai közt. Ha a sokak által csak „japán Champ Elysées-nek” nevezett utcára pillantott, amit az égből szakadatlan hulló szürkés hó fedett, elszorult a szíve. Ez lenne a vég? Tényleg ide jutottunk?
Akárhogy is húzta össze magán az imént eltulajdonított bundát, fázott. Talán nem is a hideget érezte, hanem a halál közelségét, ami minden egyes fagyos ágról őt figyelte. Van, akinek a kristálytiszta jégbe öltözött ágakról a természet szépsége jut az eszébe, vagy valami más, magasztos dolog. Semmiképp sem az elmúlás, amire ő asszociált.
Az útra kilépve tanácstalanul fürkészte a hova-továbbot. Szemüvege híján nem látott el messzire, de így is hamar megakadt a tekintete valami kék dolgon, ami szigetként emelkedett ki a mindent elöntő romtengerből. Kíváncsian tört magának utat a néhol térdig érő törmelékben, hogy közelebbről szemügyre vegye azt a különös dolgot.
Az a valami egy busz volt, mégpedig pont ugyanolyan, mint amivel pár napja a városba érkezett vissza. Éppen az után, hogy bekövetkezett a katasztrófa. A katasztrófa, ami másnak elkezdődött, neki viszont csak egy újabb fejezetet jelentett hányattatott sorsában.
Esetlenül közelebb csoszogott a járműhöz. Szemeit úgy meresztette az egyik szélvédő maradványára, mintha életében először látna olyat. Pedig nem az üveg volt számára a megdöbbentő, hanem az, amit benne látott: a saját arca.
Ujjait óvatosan végighúzta a homlokán, amit egy sebből eleredt, mostanra már megalvadt vér fedett. Rettenetesen festett. Újra azok az érzések rohanták meg, amik évekkel ezelőtt.
Tél és pusztulás. Ennyi idő után ezekkel köszöntötte őt a keleti főváros. Erőtlen kezével még az egyébként könnyű üvegdarabot is nehezére esett kiszednie a gumiszigetelésből, ami eddig a helyén tartotta. Aiko ismét a tükörképét tanulmányozta, majd az üvegdarabot, ami nagy volt és éles. Éles, akár...
Semmiség az egész, már annyiszor próbálta, most sikerülni is fog – kezdte a lány biztatni magát. Hozzászokott már a fájdalomhoz, meg se fogja érezni. És magában már el is képzelte az egész jelenetet, ahogy felhúzza a kabátujját, ahogy az izmai megfeszülnek...
Az alkarján sorjázó gyógyult hegek lüktetni kezdtek. Felszisszent, majd az üvegre meredt ismét, amin már látni vélte, ahogy lassan végigcsorog rajta a vére.
Nem, ezt nem teheti meg. Hát ezt sulykolták ott belé az orvosok? Ezért szenvedett annyit? Ezért élt burokban egy évig? Ezért, hogy most, mikor eljött az, amire várt, egyszerűen félreálljon?
Ez egy másik világ. Bele kell törődnie. És neki most ebben kell helyt állnia, ha tetszik, ha nem.
Mikor erre az elhatározásra jutott, az üvegdarabot teljes erejével a földhöz vágta. Pusztuljon a bűnös gondolat! Egyszer már felállt, és nem fog még egyszer visszazuhanni olyan mélyre!
Kutatva nézett szét az egyre erősödő hófúvásban. A komor hópelyhek szinte vízszintesen kavarogtak előtte. Az egyszínű világban egy kis színes pont keringett a levegőben. Aiko egyből utána kapott, és még épp sikerült elcsípnie, mielőtt a szél tovább hajszolta volna maga előtt.
Mikor a lány kinyitotta a markát, elállt a lélegzete, úgy meglepődött. Tenyerében egy szinte teljesen sértetlen kis falevél hevert.
Szóval talán csak itt ilyen az időjárás. Talán valahol nyugaton, a Fuji lábánál a klíma nem ment tönkre, és a túlélők ott tanyáznak, hogy mindent elölről kezdjenek.
A lány szeme felcsillant. „Újrakezdés!” – motyogta maga elé. Megtalálta, amiért érdemes tovább mennie. Most nem csak saját életét, a civilizációt is feltámaszthatja poraiból!
Ahogy a falevelet mustrálta, valami különös erő járta át minden porcikáját, amibe beleborzongott. Mélyeket lélegzett, és behunyta szemeit. Gondolatai egyszeriben elrugaszkodtak a földről. Azt képzelte, hogy ő nem a jelen része, hanem a múlté. Hogy az a Tokió, ami körülveszi, nem az a Tokió, amit jól ismer személyesen is, hanem csak a képzelet torzszülötte.
Ha nem is látta, érezte, ahogy körülötte változik a világ. Az utcát beterítő törmeléktenger lassan a levegőbe emelkedett, a földön heverő neoncsövekkel és hirdetőtáblákkal egyetemben. A felüljárók széttört darabjai összeálltak, a romos épületek visszanyerték régi formájukat, a távolban pedig a felhők közé törő irodaházak éledtek fel romjaikból. A Tokió-torony leszakadt piros-fehér csúcsa helyreállt és ismét kinyújtózott a magasba. Az autóroncsok szédületes sebességgel megjavultak, és szép sorban az út szélére csúsztak, mintha csak az egyik boltba beugró gazdáikra várnának. A befedetlen falakra visszareppent a vakolat, a festék, a keretekbe az üvegek, az útszéli zöld sávokban pedig a kicsavarodott fák egyenesedtek vissza régi pompájukban. Az egész olyan volt, mintha a pusztulás felvétele peregne vissza.
Aiko lassan körbefordult, majd mikor érezte, hogy a szél már nem cibálja a haját, kinyitotta a szemét. Körös-körül a teljesen ép Tokió fogadta. Minden úgy állt, ahogy a nagy háború előtt megismerte. Ezt látva örömujjongásba tört ki, tapsikolni kezdett, és majd kiugrott a bőréből.
A látványnak csak egy kis szépséghibája volt, mégpedig az embertelensége. A város újjáépült, de ettől függetlenül még mindig az élettelenség uralta. Aikón kívül egy teremtett lélek sem volt a korábban milliós metropoliszban.
Ezt látva lelkesedése alábbhagyott, és értetlenül nézett szét a kereszteződésben, ahol épp állt. Szemben vele még mindig a beláthatatlan messzeségbe nyúlt az Omoteszando, amit virágzó fák szegélyeztek.
Valami furcsa mozgás tűnt fel neki arrafelé. A légmozgás susogása egyre erősödött, és azt vette észre, hogy a fákról a mindent rózsaszínbe borító virágok lehullnak, és feléje közelítenek, majd tőle egy méternyire hirtelen megállnak. A lábánál egy nagy rózsaszín kupac hevert, amihez odalépett, és cipője orrával óvatosan megpiszkálta. Felsikoltott, mikor a szirmok újra megmozdultak, és a legkülönfélébb irányba áramlani kezdtek.
Furcsa körtáncuk pár percig tarthatott, végül újra mindegyikük mozdulatlanul hevert a fekete betonon. Aiko ismét közelebb merészkedett, de most már jóval óvatosabban. Az összevisszaság valamiféle formát öltött. A virágok párhuzamos vonalakba helyezkedtek el, mintha valamit üzenni akarnának, de a lány nem tudott rájönni, mit is. Többször körbejárta a furcsa alakot, de csak hosszas gondolkozás és a megfelelő nézőpont megtalálása után jött rá: egy japán írásjelet, kandzsit lát. Ahogy megfejtette a talányt, a szájához kapott rémületében, menekülni próbált, de valami a földre rántotta, s mikor a fejét felemelte, újra a poszt-apokaliptikus valóságban találta magát.
„Ez csak álom, csak álom” – hajtogatta remegő ajkakkal, ahogy ráeszmélt, hogy az imént csak a képzelete játszott vele. „Reménytelenség” – jutott eszébe a rózsaszín szimbólum – „Tényleg mindennek vége. Reménytelen” – és már a szeméből kicsorduló könnyek is ropogva fagytak az arcára, mintha nemcsak a testnek, de a léleknek se lenne többé keresnivalója e bolygón.