Bár az egész évtized nagyszerű volt, folytatva ezzel a hatvanas-hetvenes években lefektetett hagyományokat, 1988 önmagában is megállná a helyét, elvégre a kiemelkedő folytatásokon (Hellraiser 2, Phantasm 2) és újragondolásokon (A massza) túl olyan alkotások is születtek, mint a Mániákus zsaru (Maniac Cop), a Waxwork, a Nyugodjak békében (Dead Heat), vagy az Elpusztíthatatlanok (They Live) és a Fészek (The Nest). Ugyan már érezni lehetett az összességében kicsit gyengébb kilencvenes évek közeledtét, volt jó is abban, hogy az írók és rendezők picit eltávolodtak a jól bevált tinédzseres, szexelős, füvezős, slasher jellegű sémáktól, amiket a Halloween, a Péntek 13, a Rémálom az Elm utcában fektetett le. A felsoroltak mellett pedig külön figyelmet érdemel a feltörekvőben lévő fiatalok alkotta klasszikus, ami szakított a hagyományokkal, és egy egészen új megközelítésbe helyezte a terrort, ami immáron egy gyermek viszontagságait mutatta be.

childsplay102.jpg

Hozzá kell tenni, hogy a végül Child’s Play címet kapó horrorfilm eredetileg még „Blood Buddy” munkacímen futott, és némi fricska lett volna egy, a gyerekeket célzó marketinggel és játékiparral kapcsolatos szatíra képében. Sőt ahogy alakult, csiszolódott a sztori, a főszereplő kisfiú belső feszültsége, elnyomott haragja testesült volna meg egy baba képében, tehát alapvetően nem egy másik személy mutatkozott meg a gyilkos személyében. Nagy szerencsénkre azonban a változtatásokat a lelkesedés és az irányvonal tökéletesítgetése hozta el, nem azért születtek, mert a pénzérdek előírta, ennek hála született meg a végeredmény, ami nemcsak világsiker lett, de megalapozott egy népszerű, a mai napig létező franchise-nak, ami beírta magát a nagyok (Péntek 13, Halloween, Rémálom, Hellraiser és a többi) közé.

Lélekvándorlás

Érdekes egyébként, hogy a mozi közel harminc évvel a megjelenést követően, a sokadik újranézés alkalmával is ugyanúgy hat az emberre, mint legelőször. És bár ugye a technika azóta rengeteget fejlődött, ez sem nyomta rá a bélyegét a produkcióra, amiben a speciális effektekkel is csínján bántak az alkotók, sok esetben még a Chuckyval felvett jeleneteknél is élő szereplőt alkalmaztak, hogy hitelesebb legyen az eredmény. De hogy ki is az a Chucky?

A memóriánkba örökre beleégett név mögött Charles Lee Ray áll, avagy egy pszichopata gyilkos, aki már az első percekben felbukkan a vásznon. A tipikus rendőri üldözés azonban nem várt módon ér véget, hiszen a meglőtt bűnöző egy játékboltban leli meg végső nyughelyét, ahol azonban még elmond egy okkult rituálét jelentő mondókát, miután bosszút esküszik az őt lelövő nyomozóval, valamint az őt cserbenhagyó társával, Eddie-vel kapcsolatban. Az eset az éppen rendkívül népszerű Jófiú-babák közelében történik, így várható, sőt tudható, hogy azokkal kapcsolatban lesz valami turpisság a későbbiekben.

Ezután láthatjuk főszereplőinket, avagy az egyedülálló anyukát, Karen Barclay-t (Catherine Hicks), aki hatéves kisfiának, Andynek (Alex Vincent) a születésnapját ünnepeli. Vagyis csak ünnepelné, ha a munkahelye nem állítaná folyton leküzdendő kihívások elé (a kizsákmányoló rendszer jól láthatóan már ekkor is remekül működött a tengerentúlon), és ha tudna olyan Jófiú-babát szerezni, ami bár rendkívül drága, a kisfiú legnagyobb álma. Aztán jön a csoda, méghozzá egy hajléktalan képében, aki a közeli sikátorban árul egy egészen jó állapotban lévő példányt, és hát ugye jól tudjuk, hogy az ilyen körülmények között lezajló kétes üzletek mindig életünk legjobbjai – a piacon vett fura kocka, a régiségboltban lévő mókás lény, és a feketén beszerzett videojáték Báthori Erzsébet főszereplésével ugyanilyen remek biznisz.

Szóval az üzlet megköttetik, ám a beszélő, kisgyermek nagyságú babáról már korán kiderül, hogy valami nem stimmel. Először ugyan Andyre terelődik a gyanú, mikor a fiúra vigyázó dadus kiesik az ablakon, a későbbiekben egyértelművé válik a helyzet, sőt Karennek még segítsége is akad a Charles-t lepuffantó Norris nyomozó (Chris Sarandon) képében.

ar-141029153.jpg

Szia, Chucky vagyok! Akarsz velem játszani?

Naná! Még most, 2017-ben is, ez egyértelmű, már ha a „játék” ebben az esetben azt a hullámvasutat jelenti, amit az ember a film megnézése közben érez, és nem azt, hogy Chucky valóban felbukkan az orrom előtt, hogy utána kivagdossa a belső szerveimet. Mert bizony a Jófiú minden téren ellentmond elnevezésének. Az a jelenet például, mikor Karen szembesül a valósággal – nos, most, majdnem 30 évvel a bemutató után is vérfagyasztóan feszült és izgalmas, és bár a karfát már biztosan nem markolásztam a megtekintésekor, azért pár másodperce így is elfelejtettem pislogni. Nem beszélve Mike Norris autós jelenetéről, ami ugyan komikus picit, mégis fájdalmasan ijesztő, pláne egy férfi számára. Spoilerek nélkül maradjunk annyiban, hogy bár a végjátékban kicsit sikerült túlzásokba esni, a film további több mint egy órája remekül felépített zsáneri mű, ami komolyan és hatásosan működik, igazi felnőtt horror, még ha a plot ezt nem is sejteti. Hiszen ki gondolná, hogy egy kisfiú és egy játékbaba ilyen rémületes történetet szülhet?!

Ehhez persze kellett egy remek gárda. Tom Holland rendező még csak a Frászkarikán (Fright Night – 1985) volt túl, Don Mancini író pont a Gyerekjátékkal mutatkozott be, David Kirschner producer pedig éppen csak a szárnyait próbálgatta a legendás Don Bluth rendezte Egérmesével (An American Tail – 1986). Szóval a csapat nem volt profi, mégis nagyszerű munkát végzett, talán csak a tipikus horrorfilmes zenei aláfestés nem vált kultikussá, de igazából még azzal sincs gond, noha Joe Renzetti záróakkordjai kicsit Stelvio Cipriani (Óriáspolip, A vér öble) munkásságát idézik. És akkor még szó sem esett a színészgárdáról, amely összességében remekelt, külön kiemelve a Charles Lee Ray-nek életet adó Brad Douriff alakítását.

Szóval a Gyerekjáték nagyszerű horror lett, a kilencmillió dolláros gyártási költség végül világszerte 44-et termelt, így teret adva a viccesebb, kevésbé komolyan vehető folytatásoknak (bár személy szerint mindegyiket kedvelem, főleg a másodikat és harmadikat), vagy éppen a ’89-ben útjára induló Gyilkos bábok-sorozatnak (Puppet Master), ami Charles Band és a Full Moon stúdió olcsóbb horrorjai közt vált méltán népszerűvé. Jópofa tény egyébként, hogy a kitalált karakter, Charles Lee Ray nevét létező sorozatgyilkosok nevei alapján ollózták össze az alkotók, avagy Charles Manson, Lee Harvey Oswald (ő lőtte le Kennedyt) és James Earl Ray (Martin Luther King gyilkosa) alapján született meg Chucky teljes, polgári neve. Bár a film ellen sokan felemelték hangjukat a gyermeket ért erőszak miatt, hála az égnek olyan tragikus esetek nem fordultak elő, mint egyes „elátkozott” produkcióknál (pl. Poltergeist, Ómen, Rosemary gyermeke). Sőt, az Andy anyukáját alakító Catherine Hicks élete szerelmét köszönthette a speciális effektekért felelős Kevin Yagher képében (Chucky életre keltésén túl olyan filmeket segített, mint a Démonpofa, a Rémálom második része, sőt még rendezett is, lásd mondjuk a Hellraiser negyedik epizódját Alan Smithee álnéven).

A Gyerekjáték hazánkban sajnos nem jelent meg semmilyen modern formátumban (DVD vagy Blu-ray), csak a folytatásai, ellenben külföldről többféle kiadásban is beszerezhető, Blu-ray esetében pedig nagyon félre sem lőhet az ember. Van DVD+BD kombó, teljes kollekció, kétlemezes extra változat, bár talán az amerikai, a Shout Factory által tavaly megjelentett Collector’s Edition szolgáltatja a legjobb kép- és hangminőséget.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a Gyerekjáték (sokadik?) megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadást is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, kicsit lentebb egy szavazással (és persze hozzászólásokkal) jelezhetitek, mit szeretnétek legközelebb. Március 12-én vasárnap estig adjátok le a voksotokat, hamarosan pedig ismét találkozunk (pár meglepetéssel is számolhattok a közeljövőben). Addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! 

Áprilisban miről olvasnál szívesen?
Most ti dönthetitek el, mit hozzon fel Böjti nektek a Horrorkamrájából. Szavazataitokat március 12-ig várjuk.
A szavazáshoz bejelentkezés szükséges!