Bevallom őszintén, vagy 20 éve nem nyúltam ilyesféle dungeonben mászkálós, körönkénti harcolós, gyűjögetős-felfedezős játékhoz, mint a Conglomerate 451. Ellenben az Armitage barátom által immár kétszer is lefordított (a másodikat vegyétek meg, az az igazi…) Neurománc óta imádok mindent, ami cyberpunk. Ezért vetettem rá magam nagy örömmel a szóban forgó játékra, mint kezdő sámán az első totemtárgyára. Hát, vidám egy 30 óra volt, amit beletoltam eddig – hol felzokogtam a gyönyörűségtől, hol a maradék hajamat téptem csomóban

Hivatalosan ez egy klasszikus, négyzethálós alapú, félig valós idejű, félig körökre osztott, felfedezős-gyűjtögetős-fejlesztős RPG, alaposan nyakon öntve a neoncsíkokkal dúsított, sötét cyberpunk-világgal. A feladat egyszerűnek hangzik: a véletlenül éppen Conglomerate névre hallgató város 451-es szektorát kell kitakarítanunk a gonosz, kapitalista megacégektől. Ez sok lövöldözést és rengeteg fejlesztenivalót jelent. Meg sajnos kissé monoton játékmenetet, legalábbis itt, a tesztelt Early Access-változatban. A csatatérként szolgáló városi pályák hamar egyhangúvá válnak: igen kevés grafikai elem ismétlődik, s a 8-10. csata tájékán már régi ismerősként köszöntöd a teljesen azonos méretű és berendezésű lakószobákat. A dolgot nem segíti az sem, hogy teljesen lapos a bejárható rész: még egy nyomorult lépcsőre sem képes felmászni a Trau Kicsiny Bandája nevet kapott szuperkommandóm. Hö?! Nem ezért kaptál irgalmatlan költségekkel kifejlesztett atommeghajtású szuperrugólábat, Bandi5674!

Mi a vágyad?

Apropó, csapat: a klónozható és ezalatt a kívánt feladatnak megfelelően képességekkel és később művégtagokkal, mesterséges koponyával felvértezhető ügynökeinkből keveset lehet vinni. Mondjuk, hármat: s ebből osszad be, hogy minden helyzetre jók legyenek. Na, ez nem fog menni. Vagy lő vagy hackel: a kettő együtt a legritkább esetben fordul elő. Pláne úgy, hogy a teches génekkel legyártott emberünk is vagy a számítógépekhez ért, vagy a fellelt fegyverek szétszedéséhez és megismeréséhez… Ez kellemetlen helyzetekhez fog vezetni. Szóval ajánlott az elvégzendő küldetésnek megfelelő csapatot összemixelni, különben csúnya veszteségek várnak ránk a csatamezőn. Ja, azt mondtam már, hogy nincs mentés és visszatöltés? Van egy autosave, de az csak a kilépéskor menti el az aktuális helyzetet. Jelzem, ha csata közben lépsz ki, akkor automatikusan buktad a küldetést. Persze a megfelelő könyvtár kimásolgatásával (XXI. század, hello…) lehet barkácsolni kicsit a mentést illetően, de hát ez kőkorszaki módszer, lássuk meg. Kontrolcé-kontrolvé, mint az állatok?!?!

Ellenben éppen a barkácsolás az, amivel nálam a játék végül nyert. Rengeteg kombinációs lehetőséget rejt magában már maga a klónozás, azaz az ügynökkészítés is. Nem csupán a karakter osztályát (harcos, hacker, beszivárgó, testőr stb.) lehet kiválasztani, hanem a képességeit, majd a DNS-ét is – ez utóbbiak kifejlesztése ugyan rengeteg idő és pénz, meg technikai fejlesztési pont, de alaposan képes felturbózni egy-egy ügynököt. Persze, ha valamiben okosodik androidunk, akkor valahol el is vesznek belőle: nincsen csak pozitív fejlesztési lehetőség, cserébe valahol gyengül karakterünk. Egy külön laborkomplexumban pedig a fegyverektől a gyógyításon át a DNS-ekig és a beépíthető műtestrészekig lehet fejleszteni, szinte mindent. Szinte. Ami nekem fájt, az az eszközfejlesztés lebutítása: mindenki az alapfegyvert viszi majd tovább, s csak azok tulajdonságai javulnak egyre jobban. Pedig mondjuk az XCOM 2: Enemy Within-féle hegesztési lehetőségeknek bírtam volna örülni.

Mint évtizedekkel ezelőtt

Visszatérve a csatatérre, ha már van kikkel: a felfedezős-mászkálós rész valós idejű, belső nézetes, az elején (legalábbis nekem) kifejezetten idegesítő, 90 fokos fordulásokkal. A szobákban lapulhatnak feltörhető számítógépek, szétszedhető fegyverek, felnyitható kincsesládák, pénzzel és fejlesztési pontokkal tömve. Ezek nagyon könnyen megtalálhatóak, hiszen élénk neonszínben pompázik minden, amit turkálni érdemes, plus a térkép is jelzi. Nem egy túl bonyolult játékkörnyezet, na. Ami cuki volt, az a hackelés: mit mondjak, ezt sem bonyolították túlságosan megfele. Belépsz, a négy részre osztott képernyő felső fele ne is érdekeljen: a jobb oldali kockában jelenik meg, mit kell keresni a bal oldali, Mátrix-szerű ömlő szövegtengerben. Kis gyakorlással 100 százalékos siker érhető el: ez az aktuális akcióban jelenthet előnyöket, például plusz pénzt a ládácskákban vagy az összes ajtó kinyitását.

A csatarészek a nagy klasszikusokat idézik: egymással szemben feláll a két csapat a sötét, de természetesen japán karakteres neonreklámokkal, rózsaszín lófarkas hajú, aligszoknyás robot iskoláslányokkal és zug szoftver- és szintetikus serkentőszerárusokkal gazdagon meghintett sikátor mélyén, oszt nekiállnak ütni egymást, mindennel, ami a kezük ügyébe akad. Két aranyszabály van: egyrészt legyakásilag mindig egyetlen ellenfélre kell koncentrálni, másrészt mindig legyen a csapatban egy pajzsregeneráló képességű jómunkásember. Merthogy mindenki körül erőtér van, s ez a virtuális pajzs kopik el először, utána fogynak majd az életerőpontok. Okos dolog, hogy a klónozásnál választott vagy a ranglétrán feljebb lépő „embereink” képességeit kombinálhatjuk: egészen durva kombókat lehet összeláncolni a három harcossal. Kellenek is ezek az extrák, mert ahogyan halad előre a játék, úgy jelennek meg az egyre erősebb fegyverzettel és pajzsokkal felvértezett, különböző (ember, android, cyborg…) ellenfelek. Hármasával. Yikes.

Cyberbug

Csata közben jött elő egy olyan bug, amitől heveny agybajt kaptam, s bánatomat szerencsétlen Böjtire is instant módon rázúdítottam Messengeren. Na, jó, kettő. Az egyik az, hogy harcosainkat abszolút nem érdeklik a védelemre, rejtőzködésre alkalmas tereptárgyak. Nem, kemény, khm, vádlijú srácok és csajok vagyunk, mi a sikátor vagy a tér közepén fogunk f2f verekedni. Mert csak.

A másik egy ennél agyzsibbasztóbb dolog volt: ha nem tud az éppen aktuális saját karaktered megtámadni egy ellenséget, mert mondjuk a fegyvere hatótávolsága kevéske (16 méter, érted, 16 méter sok egy hatcsövű géppuskának, LOLbzzz) vagy a támadandó testet valami éppen takarja (ezerből mondjuk, egyszer), akkor nincs körátugrás billentyű. Nem tudod átadni a lépést, ami egy körökre osztott harci résznél több mint kellemetlen. Kilépsz a játékból, s ha a már emlegetett másolgatós mentegetést űzted, akkor csak ezt a csatát kezdheted elölről. Ha nem, buktad az egész bevetést, annak minden negatív eredményével.

Végigolvastam hatszor a hivatalos billentyűzetkiosztást, végigkutattam a netet – ez van. Remélem, ezen még hegesztenek, ticket ment a RuneHeadsnek, mint fejlesztőcsapatnak. Ez azért is kellemetlen, mert ha messziről tudsz csatát kezdeni, az egy plusz kör, míg a közelharcos ellenarcok melléd érnek és ütni tudnának – s ez komoly előnyt jelent. Főleg, ha lesből, azaz a hátuk mögül tudsz támadni. Tipp: ha a rövidlövetű emberednél van elsősegélynyújtó vagy pajzshegesztő skill, akkor ez a probléma áthidalható.

Nem ez lesz életem játéka, de az esős őszre, esténként szöszmötölni, fejlesztgetni jó lesz. A szögletes mozgás végül is megszokható, s ha a mentést, meg ezt a körátadós dolgot kijavítják, még a végén egészen helyre kis game lesz belőle. Egyelőre – kis jóindulattal a témaválasztás miatt – gyenge négyes alá…