Gondoltatok már arra, hogy milyen lenne összemixelni a cyberpunk stílust és a kozmikus horrort a Mad Max-filmek rozsdás, posztapokaliptikus világképével? Oké, nyilván ha bárki játszott már a Cyberpunk 2077-el, az találkozhatott ezzel a fajta műfajegyveleggel, hiszen ott is jól kiegészítette egymást a neonfényes high-tech városkép a sivatagos, lepusztult helyszínekkel, és az ott élő nomádokkal – éppen csak a csápos szörnyek hiányoztak, amelyek távoli világok titkainak tudói. Nos, a Death Trash beemeli a kozmikus horrort, azaz ezt a jócskán lovecraft-i stílusjegyet a műfajába, a koncepció pedig egészen érdekes összképet alkot.
Ősi templomok, nyálkás férgek
Jól ismert klisével indítunk: a Föld elpusztult egy kataklizmának (itt: „Bleeding”) köszönhetően, a megmaradt emberiség pedig útra kelt, hogy új világokat fedezzen fel és azokon vesse meg a lábát. Néhányan a Nexus-bolygón telepedtek le, ahol az ősi kő-templomokat vértől tocsogó hús öleli körbe. Főszereplőnk (kinek nevét, kinézetét, illetve speciális tulajdonságait mi adhatjuk meg) ezen a helyen próbál boldogulni, útját azonban rengeteg veszély kíséri. Itt-ott azért szerencsére szövetségesekbe botlik, de ne rohanjunk ennyire előre. Már csak azért se, mert a játék jelenlegi, Early Access státuszában még csupán a kampány első fele érhető el.
A Death Trash alapvetően egy akció-RPG, roguelike stílusú harcrendszerrel és temérdek craftolható cuccal, amiknek kifejlesztését mindig menet közben kell kitanulnunk. Jópofa, hogy ugyan vannak ellenfelek, akikkel megküzdhetünk, a stealth-módnak hála gombnyomásra láthatatlanná is válhatunk (vigyázz, csak rövid ideig!) és elosonhatunk mellettük, így spórolva a lőszeren és testi épségünk szinten tartásán, viszont ugyanígy benne van a pakliban az is, hogy a túlzott bújócska okán értékes lootot hagyunk el. Lőszerből sem leszünk mindig eleresztve, úgyhogy érdemes spórolni és taktikázni. Open world térképen mozgunk (ami nekem csak kb. másfél óra játék után esett le), úgyhogy nyugodtan mászkáljunk és fedezzük fel a kérdőjellel jelölt helyeket, mert igen hasznos cuccokat tudunk bezsákolni azzal, hogy kipucoljuk az adott régiókat.
Romvárosok között utazva
A pixelgrafikás látványvilág kifejezetten igényes (legalábbis a külső területeken mindenképp), és a zene is rendben van. Az irányítás kézre álló, és hála az égnek, van Quicksave a játékban, szóval elhalálozás esetén (nyugi, lesz rá példa, még legkönnyebb fokozaton is) nem kell kilométereket legyalogolnunk. Akadnak fast travel pontok is (különleges, izzó kék feliratokkal ellátott monolitok formájában), amiket megnyitva átteleportálhatunk adott helyekre, akár egy pályaszakaszon belül. Tetszett még, hogy bár felszedhetünk olvasnivalókat, azokat nem elég csak átnyálazni, memorizálnunk is kell őket egy külön gomb lenyomásával, így karakterünk kvázi megtanulja az adott dokumentumban szereplő hasznos infókat – ez egy nagyon klassz eleme a játéknak.
Sajnos a lokális co-op módot nem tudtam kipróbálni (forever alone), de aki teheti, az lesse meg, hiszen ketten játszva mégiscsak könnyebb boldogulni ebben a kíméletlen posztapokaliptikus világban. És ha azt mondom, hogy kíméletlen, akkor itt a 18+-os értelmére gondolok: szétkaszabolt hullák, nudizmus, káromkodások…akad itt minden, amiért a német cenzoroknak már égnek állna a haja. Ugyanakkor a túltolt brutalitás és ocsmányságok (karakterünk például gombnyomásra tud hányni, és belsőségekkel, valamint nyers hússal tornászhatja vissza életerejét) mellett a humornak is jut szerep. Megmosolyogtató például az anyaszült meztelenül álldogáló öregember, aki még furcsállja is, hogy másokon miért van ruha, vagy az óriási kozmikus rettenet, aki ahelyett, hogy a világ elpusztításán fáradozna, csupán barátokat akar szerezni. A Death Trash pont az ilyen apróságok miatt válik különlegessé a több tucat másik posztapokaliptikus RPG mellett, a lokális co-op, valamint a gördülékeny játékmenet végett pedig azoknak is érdemes ránézniük, akik alapvetően nem mozognak otthonosan a szerepjátékok világában.
