Emlékszem, amikor anno ’76-ban a Star Wars: Knights of the Old Republic végére értem, már másnap belekezdetem az újabb végigjátszásba, hogy lássam, milyen az élet Sötét oldala. Aztán amikor Darth Revanként is elküzdöttem magam a stáblistáig, rögtön jött a harmadik menet, mivel annyira beszippantott a Régi Köztársaság, hogy nemes egyszerűséggel képtelen voltam magam mögött hagyni. Az Obsidian Entertainment műhelyében készült folytatás esetén is egymásnak adták a kilincset az újrázások, ahogy a Mass Effect-széria első részének lemeze is valósággal elkopott a meghajtóban, a Gothic 3 és a Dark Messiah of Might and Magic korongjáról már nem is beszélve. Aztán jött a nagy soulslike robbanás, és azon kaptam magam, hogy hiába vagyok rémesen béna a FromSoftware izzasztó akció-RPG-iben, a Dark Souls-okat és a Bloodborne-t sem tettem le addig, amíg meg nem lett a platina. Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, volt idő, amikor imádtam többször is visszatérni egy-egy játékhoz, manapság azonban egyre ritkábban fordul elő, hogy újra nekifussak valaminek, független attól, hogy mennyire fantasztikus és addiktív az adott pro
Idén két olyan alkotás is megfordult a kezeim között, amelynek papíron óriási az újrajátszhatósági faktora, mégsem éreztem úgy, hogy muszáj rányomnom a New Game+ opcióra. Kezdjük talán a fontosabbal, az Elden Ring-gel, amivel a megjelenése óta szemeztem, de csak néhány hónappal ezelőtt volt annyira leakciózva, hogy rávegyem magam a vásárlásra. Az értékelések és vélemények (na meg a stúdió korábbi munkássága) alapján biztos voltam benne, hogy hamar elcsavarják a fejem a The Lands Between festői tájai, Mijazaki Hidetaka és csapata pedig nem is okozott csalódást, hiszen hamar levett a lábamról az első nyílt világú soulslike. A fantasztikus dizájn, a temérdek tartalom és a frenetikus hangulat mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy nem kevesebb mint 84 óráig tartott az első végigjátszás, ami után szinte rögtön bele is kezdtem az NG+-ba, és úgy gondoltam, hogy a második nekifutás is éppoly lendületes lesz majd, mint az első.
Eleinte ez valóban így volt, hiszen széles vigyorral az arcomon hamvasztottam el a boss-okat a korábban kifarmolt Magma Blade-ekkel, aztán ahogy teltek-múltak az órák, egyre inkább úgy éreztem, hogy bármennyire is nagyszerű a játék, egyszerűen elszállt a motiváció. Ez az érzés aztán olyannyira felerősödött, hogy hónapok óta hozzá sem nyúltam az Elden Ring-hez, és nagy valószínűséggel nem is fogok, amíg be nem szerzem a Shadow of the Erdtree-t. Mindez azért furcsa, mert egyrészt ez az első soulslike, amit letettem az NG+ során, másrészt eleve utálok félbehagyni dolgokat (persze nem úgy, mint Sheldon), pláne, ha tetszik is, amivel múlatom az időt.
A másik, szintén többszöri végigjátszásra tervezett alkotás pedig a Borderlands 4, ami minőségét tekintve ugyan a nyomába sem ér a FromSoftware remekművének, ám bőven van annyira jó, hogy a franchise kedvelői elfelejtsék a kissé csalódást keltő harmadik részt. Fontosnak tartom kiemelni, hogy jómagam egyáltalán nem vagyok óriási rajongója a Gearbox looter shootereinek, ennek ellenére azonban eléggé élveztem a negyedik felvonást – igazából jobban is, mint az első hármat vagy a The Pre-Sequel-t. Mind a gunplay (főleg az), mind a küldetések, mind pedig az új helyszín (Kairos) elnyerte a tetszésemet, így aztán a teszt megírását követően is sokszor elindítottam a lövöldét, ám – és a cikk szempontjából ez a lényeg – mind a mai napig nem merültem el az Ultimate Vault Hunter módban, sőt, még az egyik Vault kipucolása is várat magára.
Néhány heti kihívást ugyan megcsináltam, ahogy a legendás shotgunok közül is kifarmoltam párat, de jól mutatja az érdeklődésem rohamos csökkenését, hogy már a Horrors of Kairos nevű halloweeni eseményre sem tértem vissza. Őszintén szólva azt sem tudom, minek váltom be a SHiFT kódokat, hiszen lehet, hogy sosem fogok ládákat nyitogatni, bár a Gearbox mindig is erős volt kiegészítők terén, szóval a sztori bővítményeket azért biztosan megnézem majd magamnak. Amolyan extra gyanánt akár az október végén debütált The Outer Worlds 2-t is belevehetném a szórásba, mert bár az Obsidian RPG-je nem tartalmaz New Game+ módot, a rengeteg választási lehetőség és fejlesztési ág miatt adja magát a többszöri nekifutás, mégsem éreztem Arcadia hívó szavát, miután véget ért a stáblista.
Ha meg kellene neveznem az okokat, valószínűleg a túl nagy választékot tenném az első helyre, a rengeteg játék miatt ugyanis folyton úgy érzem, hogy sietnem kell, különben sosem érek a backlogom végére. A számos érdekes címet tartalmazó Xbox Game Pass is közrejátszik az egy végigjátszás/játék mentalitásomban, amit a jövőben szerintem már csak a Skyrim és a Mass Effect Legendary Edition miatt fogok megszegni – na meg a S.T.A.L.K.E.R. 2: Heart of Chornobyl is előkerül még egyszer, ha a GSC Game World befejezettnek tekinti a munkálatokat.
Borítókép forrása: Steam
