Vámpírok, vérfarkasok, múmiák, zombik, démonok, mitológiai szörnyetegek és egy évszázadokon átívelő epikus történet – a Castlevania az egyik legelső, legsikeresebb horror-elemekkel operáló sorozat, mely 35 év alatt ellátogatott már szinte minden főbb platformra, sikert sikerre halmozott, egész generációkat inspirált. Bár jelenlegi kilátásai nem túl rózsásak (köszönjük, Konami!), a jeles évforduló kiváló ürüggyel szolgál arra, hogy visszatekintsünk kicsit a széria múltjára, és ha minden egyes játékról nem is, legalább a jelentősebb mérföldkövekről megemlékezzünk.

Kezdjük mindjárt az elején. 1985-öt írunk, a japán játékfejlesztők közül pedig egyre többen ismerik fel, hogy az otthoni konzolokon a korai arcade játékok portjainál lényegesen hosszabb, komplexebb játékok iránti érdeklődés jelenti a siker egyik kulcsát. A Konaminél ambiciózus terveket kezdtek dédelgetni: egy idősebb játékosokat is megszólító, filmszerű platformozós játékot Nintendora/Famicomra, mellyel konzolokon még jobban bebetonozhatták pozíciójukat. A projekt élére Akamatszu Hitosi került, aki elsősorban a filmek, azon belül is horror- és kalandfilmek iránti rajongására alapozta a játékdizájnt. A rendhagyó gótikus, horrorisztikus dizájn, a fegyverként használt ostor, a korhoz képest szokatlanul látványos és epikus platformozós szegmensek  mint a vámpírdenevérek előli menekülés a leomló hídon, az óratorony megmászása a hatalmas fogaskerekek segítségével , az egyre nehezedő, eltérő stratégiát igénylő ellenfelek serege 1986-os megjelenését követően (mely pont egybeesett Bram Stoker Drakulájának 90. évfordulójával) szinte instant klasszikussá tette.

Még annak ellenére is, hogy a csapatnak végül számos elemet ki kellett hagynia a végleges változatból, mint például a másodlagos fegyverek amúgy is igen széles palettájához tervezett karókat és fokhagymákat, az ostorcsapásokat bármely tetszőleges irányba (ezt a SNES-re megjelent Super Castlevania IV később megvalósította), sőt a játék nyugati változata (a sorozat számos más későbbi részéhez hasonlóan) bizonyos elemeiben is cenzúrázásra került. Lényegében ennek az eredménye a Castlevania cím is: a játék Japánban Akumajo Dracula címen debütált, melyről a csapat úgy vélte, tükörfordításban Drakula Sátáni Kastélyát jelentene. Mivel a Nintendo, szigorú elvek mentén, a nyugati megjelenéseivel kapcsolatban tiltott mindenféle vallásos szimbólumot, legyen az angyali vagy ördögi, a címnek is értelemszerűen változnia kellett. Ám nemcsak a játék címe esett át változáson: mivel a Konami rettegett attól az akkoriban gyakori taktikától, hogy rivális cégek elcsábítják a fejlesztőiket, nem engedte, hogy a csapat tagjai saját nevükkel kerüljenek a stáblistára: ezért klasszikus Universal- és Hammer-horrorfilmek színészeinek, rendezőinek és stábtagjainak elferdített neveivel szerepeltek.

Metroidvania

A Belmont-klán és Drakula ikonikus összecsapása akkora siker lett, hogy a Konami az elkövetkező évek során újra és újra feltámasztotta a vérszívó grófot (vagy ugrott vissza az időben, mint a Castlevania III: Dracula’s Curse esetében). A széria szép lassan terjeszkedett is, és a játéktermektől a Gameboyon át a Sega Genesisig minden platformon sikert sikerre halmozott a portok és spinoffok révén. A '90-es évek derekán került sor aztán a széria nagy törésére, két irányvonal mentén. Míg Nintendo 64-en a Konami megpróbálta 3D-be költöztetni a szériát (borzalmas eredményekkel), az első PlayStationön egy új rendező, Igarasi Kódzsi keze alá került a széria. Igarasi gyökeresen reformálta meg a szériát és helyezte új alapokra: Symphony of the Night címre keresztelt játéka, mely a PC Engine-re megjelent, sokáig Japán-exkluzív Rondo of Blood folytatása, rengeteg ötletet és koncepciót merített a Nintendo Metroid szériájából. A végeredmény egy olyan szinten klasszikus és meghatározó játék lett, mely a SNES-re megjelent Super Metroiddal karöltve lényegében a “metroidvania” műfaj alapítójának számít. A játékos Drakula fiát, Alucardot irányította, és gyakorlatilag szabadon bejárhatta a kastélyt, azzal a megkötéssel, hogy bizonyos szárnyak és folyosók eléréséhez szükséges volt megadott főellenfelek legyőzése és képességeik vagy felszereléseik begyűjtése. A hatalmas játéktér rengeteg opcionálisan felfedezhető részt rejtett titkos fegyverekkel, mágikus ereklyékkel, és egy elég nagy csavart is. Ha Alucard a végső csata előtt megszerzett és használt egy első ránézésre céltalan felszerelést, a főellenfélharc lényegesen másképp zajlott le – majd a finálé és a stáblista helyett a játék folytatódott a kastély megtükrözött, fejjel lefelé fordított változatában.

A Konami vámpírgyilkossága

A Symphony sokak szerint minden idők egyik legjobb játéka lett, és egyúttal meghatározta a széria irányát is az elkövetkező évekre. A fő fókusz a kézikonzolos ágra került, mely minden új felvonással a Symphony receptjét folytatta (Igarasi pedig egészen 2011-ig, több mint egy évtizeden át bábáskodott az új részek mellett). Majd a következő nagy váltásra a PS3/X360 generációval került sor. A Konami eredetileg Igarasi csapatára bízta egy nagykonzolos, új Castlevania készítését, mely Alucarddal a főszerepben lényegében a Symphony folytatása lett volna, azonban több újrakezdést és útkeresést követően a Konami végül lelőtte ezt a projektet (Igarasi később több kreatív véleménykülönbözést követően 2014-ben el is hagyta a céget), a reflektorfény pedig a MercurySteam és Dave Cox projektjére került, mely eredetileg egy teljesen új franchise lett volna, ám a változások fényében megkapta az engedélyt a Castlevania cím használatára, azzal a feladattal együtt, hogy az új konzolgenerációra rebootolja a teljes sorozatot. A 2010-es Lords of Shadow több elemében szakított a korábbi részekkel, a látványvilágot gótikus horrorok helyett inkább Guillermo del Toro dark fantasy- és horrorfilmjei inspirálták, a játékmenetet pedig a God of War, illetve a Shadow of Colossus. Azonban igen szép sikereket aratott, a MercurySteam pedig folytathatta is a vonalat a 3DS-re megjelent Mirror of Fate-tel, és a belső konfliktusok, kreatív problémák miatt már lényegesen gyengébb Lords of Shadow 2-vel.

Majd miközben épp kérdésessé vált a széria sorsa, bekövetkezett a Konami epikus pálfordulása, a Castlevania így azóta is csak a régi részek újrakiadásaival (pont a cikk írásakor jelent meg a Gameboy Advance-epizódokat összetömörítő Castlevania Advance Collection), mobiljátékokkal, valamint játéktermi pachinko és félkarú rabló automaták formájában él tovább. Pedig a közeg tökéletes lenne a visszatérésre: a Netflixre megjelent, a Dracula’s Curse történetét négy évadban feldolgozó sorozatadaptáció hatalmas sikert aratott, Igarasi saját indie Castlevania-sorozata, a Bloodstained is nagyon pozitív fogadtatásban részesült, de eleve, a metroidvania műfaj népszerűsége is töretlen. De akárhogy is lesz, az utóbbi 35 év terméséből, a rajongói játékokból, különösen az októberi, halloweeni időszakhoz közeledve, szinte bármelyik rész tökéletes a nosztalgiázáshoz.