Szokás mondani, hogy „úgy öregszik, mint a jó bor”. Személyek és például filmek, könyvek esetében nagyjából egyértelmű, hogy mit is takar ez a bók, játékok kapcsán azonban már némileg komplikáltabb a dolog. Hisz a látványt tekintve, idővel értelemszerűen kopottas lesz még a legnagyobb klasszikus is, így pusztán külsőségek alapján körbejátni a témát nem igazán ildomos. Alant tehát olyan címeket válogattunk össze, melyek nem külalakban, hanem inkább az alapvető mechanikákban, játékmenetben állnak távol a pincében érlelt nedűtől.

5. Uncharted: Drake's Fortune (2007)

A PlayStation mostanra egyik legnagyobb frencsájza 2007-ben indult világhódító útjára, a Drake’s Fortune képében. Az Uncharted első része a játékot jegyző Naughty Dog számára is ismeretlen terep volt, ez pedig sok aspektusán meg is látszik, sőt, látszott már a megjelenésekor is. Karakterek és történet terén ugyan remekül hozza a célul kitűzött kalandfilmes hangulatot, játékmenetét tekintve viszont már erősen repedezik a mennyezet, kezdve rögtön a harccal, mely, mondjuk ki nyugodtan: nem jó. És nem volt az 2007-ben sem, mert egy évvel előtte a fedezékrendszert kvázi feltaláló Epic Games a Gears of Warral már megmutatta, hogy is kell ezt csinálni. Itt pedig kaptunk egy épphogy működő szisztémát, mely manapság – lévén, hogy eléggé kiforrta magát ez a mechanizmus – már egyenesen frusztráló tud lenni, pláne, ha hozzávesszük az ólomnyelő, amúgy nem is túl okos ellenfeleket. Na meg a teljesen súlytalan gunplay-t, hiszen a fegyverek zömének olyan érzete van, mintha vízipisztollyal puffogtatnánk. Ha pedig a mixtúrához hozzáadjuk a videójáték-történelem egyik legnagyobb ludonarratív disszonanciáját (az alapvetően kalandor Nate a játék felére már lényegében tömeggyilkos), akkor jól látható, hogy mostanra nem fénylik úgy az a korona, még ha a játék érdemei amúgy vitathatatlanok is.

4. Assassin's Creed 2 (2009)

A Ubisoft bérgyilkosos sorozata hosszú utat járt be az évek alatt, és, bár alapköveit az első rész rakta le, játékmenetét tekintve a 2009-es második felvonás volt az, amely meghatározta a széria fő csapásirányát – egészen az Origins-szel bekövetkezett paradigmaváltásig. Ezio történetét a mai napig az egyik legjobban sikerült darabként tartják számon a rajongók, ugyanakkor tény, hogy játékként bizony mára nem funkcionál túl jól, és ez igaz minden folytatásra, amely ennek vázára épült. A reneszánszkori Firenze, vagy épp Velence utcái ugyan bámulatosan lettek lemodellezve, háztetőin ugrálni már sokkal kevésbé élvezetes, „köszönhetően” az eléggé nyögvenyelős irányításnak (számos mém is született a témában). Ennél is csalódást keltőbb a harc, mely lényegében két gomb felváltva történő nyomogatásából áll, ellenfeleink pedig rendre egyesével támadnak, a maradék kihívás-faktort is kiölve a játékból. Érdemi lopakodás-mechanika sincs a programban (ami annak tükrében vicces, hogy ez lenne a lényeg), és Bayek vendettájának árnyékában még az akkoriban remeknek számító bosszúsztori is megkopott egy kissé. Az Origins ugyanis sokkal érzékletesebben járta körül ezt a témát, miközben játékként is jobban funkcionált.

3. Mass Effect (2007)

A BioWare űroperája legendás (konkrétan ez a remaster gyűjtemény neve is), második része pedig a csapat magnum opusának tekinthető, a kezdetek viszont nem voltak épp zökkenőmentesek. Hiába a mesterien megalkotott univerzum, a sejtelmesen bevezetett epikus történet, a kanadai stúdió az első fejezetben még csak kísérletezett a valós idejű harcrendszerrel – már ami a lövöldözést illeti, hisz a Jade Empire-rel a közelharc terén már szereztek némi tapasztalatot. Ez pedig jócskán meg is látszott a végeredményen. Az automatikus fedezékrendszer többségében inkább átok, mintsem áldás, a túlmelegedő fegyverek miatt nagyon darabosak az összecsapások, és a társak terelgetése is eléggé körülményes – már ha nem harapnak fűbe idő előtt, hisz utasítás nélkül előszeretettel állnak bele a kereszttűzbe. Megfelelő képzettség nélkül a flinták használata sem túl élvezetes, így kezdetben még annyi köszönet sincs a harcokban, mint később. A többnyire kopár bolygók zsebkendőnyi területeit felfedezni szintén nem túl hálás feladat, hisz jobbára nincs rajtuk semmi érdekes. A mai tartalmas, nyílt, vagy félig nyíltvilágú címekkel telített piacon már ennél sokkal több is lehet kevés – jó példa erre az Andromeda ugye, csak hogy házon belül maradjunk. Mindehhez hozzájön még a némileg túlbonyolított fejlődési rendszer, a számos idegesítő minijáték, a borzasztó Mako irányítás, valamint a redundáns loottal teli tárgylista, és voilá: bármennyire is imádják sokan a szériát (nekem például az egyik kedvencem), az első rész bizony csak egy több dioptriás nosztalgiaszemüveggel nézve tökéletes.

2. The Elder Scrolls 3: Morrowind (2002)

Hiába a széria harmadik része, a mára világszinten ismert Bethesdát igazán csak a Morrowind rakta fel a szerepjátékos térképre, 2002-ben. A címadó provincia máig a legegyedibb az Elder Scrolls-sorozatban, flórája és faunája mérföldekre van a standard fantasy közegtől, világa a végletekig kidolgozott, az atmoszféra pedig már a kezdő falucskában beszippantja az arra fogékony kalandorokat. Akik aztán heves fejvakarásba kezdenek, mikor az útjukba akadó első ellenfelet 4-5 suhintás után még csak megsebezni sem tudják. Az ok? A fejlesztők úgy gondolták, hogy jó ötlet a valós idejű harcot összekeverni a statisztikákon alapuló megoldással, ennek eredménye pedig az lett, hogy hiába tűnik egy ütés vizuálisan találatnak, ha a háttérben guruló dobókocka azt mondja, hogy nem, akkor bizony majd legközelebb. Ez pedig végtelenül bénán tud kinézni a gyakorlatban, már húsz éve sem volt elegáns megoldás, ma pedig pláne kiábrándító. A küldetésjelzők teljes hiánya rohanó, játékmegjelenésekben tobzódó jelenünkben már a hardcore kategóriába terelik a programot, hiába volt ez akkoriban normális, az meg mostanra inkább elrettentő, pláne, hogy a missziók zöme szimpla virágszedős, patkányölős fetch quest, amikért meg sem nagyon éri térképészt játszani.  Történetvezetés és karakterek terén sem túl acélos a Morrowind (mondjuk, ez azóta sem lett a stúdió erőssége), a céltalanul bolyongó NPC-i pedig már egy évvel a megjelenés után is avíttnak számítottak, jött ugyanis egy kis német csapat által készített játék. Úgy hívták, Gothic 2.

1. Halo: Combat Evolved (2001)

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a Bungie klasszikusa nélkül nem is létezne az Xbox, vagy legalábbis nem ebben a formában. A 2001-ben útjára indult széria nemcsak a Microsoft első konzoljának legnagyobb húzócíme volt, de azóta is gépet önmagában eladni képes cím a Halo, még ha a széria minősége nem is mondható egységesnek, pláne az eredeti fejlesztőgárda lelépése után. Az első konzolos FPS legnagyobb erénye viszont lényegében ez: az első nagy, exkluzív FPS volt konzolon. Persze nem itt merülnek ki a pozítívumok, hisz ez a tény önmagában nem hoz csillagászati értékeléseket, de a máig kiváló AI, és a még annál is jobb gunplay mellett bőven akadnak dolgok, melyek már a debütáláskor sem az erények táborát erősítették. Ilyen a nem túl kidolgozott történet, és a világ, mely inkább csak a második résszel kezd el építkezni. Emlékezetes pillanatból is csak 1-2 akad, a program második fele pedig lényegében ugyanaz, mint az első, csak visszafelé, átvariálva némileg az ellenfelek összetételét. És ha már helyszínek: Kevés játék „büszkélkedhet” annyira inkonzisztens pályatervezéssel, mint a Halo első része. Vannak jól összerakott mapok, de azok is töküresek, a rosszak pedig arcpirítóan azok, a méltán hírhedt The Library névre hallgató szint például a teljes játéktörténelem egyik legpocsékabb pályája, melynek láttán egy kezdő moddercsapatot is elkap a szekunder szégyenérzet, így máig érthetetlen, hogy gondolhatták komolyan azt a fejezetet. De nyugodtan idevehető az időlimites epilógus is, mely a kicentizett alagútjaival, és a körülményes járműirányítással egy merő idegbaj volt. Egy szó mint száz, Master Chief első kalandja szerintem már a megjelenésekor is valamelyest túlértékelt volt, így, 21 évvel később pedig egyik-másik szekvencia kimondottan kellemetlenné tud válni.

Természetesen bőven vannak még olyan alkotások a videójátékok széles palettáján, melyeknek nem tett jót az idő múlása. Ilyen például a rövidke történettel és néma protagonistával rendelkező GTA 3, a csak papíron jól hangzó harcrendszerrel felvértezett The Witcher, vagy épp a hiába hangulatos, de mai szemmel nézve hamar unalomba fulladó, a sebességérzetet átadni képtelen Underground 2. Nektek melyek azok a kedvelt címeitek, amikben inkább a nosztalgia menti meg az élményt, és nem maga a játék?