A 2019-es gamescomos beszámolónkban már olvashattatok egy nagyobb adag bizakodó dicséretet a Blacksad: Under the Skin kapcsán, sőt a november PC Guruban a bemelegítés is megvolt, hiszen a Yesterday Origins képében az aktuális tesztalanyt elkövető fejlesztőcsapat legutóbbi játékát is bepótolhattátok. Most azonban itt az ideje, hogy kiderüljön, mit tanult azóta a spanyol stúdió a nyomozós kalandjátékok műfajában. De csak óvatosan, mert – ahogyan azt már megszokhattuk – nem minden az, aminek látszik!

ÁLLATIRA NYOMOZOK!

Kár lenne vitatni, hogy a Blacksad hangulata és egyedi stílusa már a képekből is árad, ami persze nem véletlen, hiszen az azonos című képregénnyel nem mindennapi alapanyagból dolgozhatott a Pendulo Studios, szorosan együttműködve a kötetek alkotóival. A Blacksad világát antropomorf állatok népesítik be, példának okáért maga a főhős, John Blacksad is egy fekete macska, mindezt pedig megtoldották a nyomozós műfajhoz tökéletesen illeszkedő noiros körítéssel, ami az ötvenes évek New Yorkjába vezeti el a játékosokat. A szüntelenül dúdoló szaxofon és a dohányfüst tehát kötelezően adja magát, az atmoszféra pedig tényleg erőteljes, ugyanakkor üdítően egyedi is – a Pendulo játéka valóban pillanatok alatt behúzza az embert.

Persze holmi hosszas bevezetőn nem is nagyon tudunk bambulni, Blacksad ugyanis tulajdonképpen már az első másodpercekben bajban találja magát, amikor egy orrszarvú ráront az irodájában, miután egy lesifotós – nyilván Blacksad felkérésére – erősen kompromittáló képeket készített róla. Mindez azonban nem több akciódús bemelegítésnél (jelentéktelennek ugyanakkor nem mondanánk, hiszen már az itt hozott döntéseinknek is befolyása lesz a későbbi történésekre!), nem sokkal később ugyanis betoppan egy szépséges, de sajnos annál szomorúbb hiúz hölgyemény, Sonia Dunn, aki elárulja, hogy a saját edzőtermében holtan találták boxklubot üzemeltető apját. Első pillantásra egyszerű öngyilkosságnak tűnik az eset, a rendőrség is hamar lezárta az aktát, de ahogyan az sejthető, a körülmények kimondottan gyanúsak – így hát Blacksad is megkapja a megbízást, hogy járjon az ügy végére.

MACSKASZIMAT

A Blacksad olyan tekintetben a klasszikus point-and-click szerepjátékok szellemiségét viszi tovább, hogy a játékmenet túlnyomó része a helyszínek alapos átkutatására és a nyomok, gyanús tárgyak felfedezésére fókuszál. Mindezt azonban 3D-s megvalósításban oldották meg, állóképek pásztázása helyett tehát egy ténylegesen irányítható karaktert kaptunk, akivel szabadon mászkálhatunk a szobákban – egyedül a kötött pályán mozgó kamera korlátoz bennünket, ami persze kell is, hogy megmaradjon a kellő fókusz. Hogy jó-e ez? Alapvetően igen: 2019-ben ez már több mint elvárható, még azzal együtt is, hogy azért a fix háttereknek is megvan a maga bája. A megvalósítással ugyanakkor nem voltam maradéktalanul elégedett…

A macskapajtás mozgása még a kisebbik baj, Blacksad ugyanis egy leselejtezett tank fürgeségével és fordulékonyságával bír, de mivel általában (sajnos van egy-két kivétel) nem sietünk sehova, ezért ez még elviselhető – még ha kicsit idegesítő is, amikor a már unalomig ismert helyszíneken is csak zavaró komótossággal tudunk áttotyogni. Ennél nagyobb baj, hogy egyes tárgyak felfedezése és megvizsgálása olykor komoly nehézségekbe ütközik. Ha nem pontosan ott és olyan szögben állunk, ahogy azt a fejlesztők szeretnék, akkor akár fejre is állhatunk, akkor sem fog megjelenni az adott tárgy mellett az ominózus A/X ikon. Ez néha egészen extrém méreteket ölt, és bár a történet szempontjából elengedhetetlennek számító eszközöknél szerencsére nem futottam bele ilyenbe, a gyűjtögethető matricák között (összesen 100 darab van belőlük mindenfelé elszórva) sajnos volt nem egy olyan, melyet hiába láttam szabad szemmel is, hogy hol rejtőzik, egyszerűen képtelen voltam felvenni. Ha a 3D-s megvalósítást többé-kevésbé elvárhatónak neveztem, akkor az egyenesen megengedhetetlen, hogy 2019-ben egy egyszerű kalandjáték (!) ilyen irányításbeli problémákkal küszködjön. És erre még az sem mentség, hogy a fejlesztőknek korábbról nem volt ilyen tapasztalatuk.

MINDENKI GYANÚS

Szerencsére a játék lényegét, a tényleges nyomozást már jóval kevesebb kritika érheti, az írók ugyanis szépen szövögetik a történetet és annak szálait. A Blacksad első pár órája szó szerint csupán néhány képernyőn játszódik, az apró infómorzsák, illetve az addig megismert karakterek ezekkel való szembesítése ugyanakkor bőven tartogat izgalmakat – egyszerre bizsergető és hátborzongató érzés, ahogy a szemünk előtt válik egyre nagyobbá, szövevényesebbé és sötétebbé az egész ügy. Igen, itt tényleg semmi és senki nem az, aminek elsőre látszik.

Ezért persze keményen meg is kell dolgozni, nem csak úgy sodródunk az árral. Rengeteget kell faggatni például a karaktereket, amiben akad bőven interaktív döntéshozatal is, hiszen alig van olyan beszélgetés a játékban, ami ne befolyásolná kisebb-nagyobb mértékben a későbbi történéseket. Na, ne egy szerteágazó, százféle befejezést tartogató sztorira gondoljatok (ha hihetünk a fejlesztőknek, akkor hatféle különböző lezárás van), inkább csak arról van szó, hogy attól függően, miként viszonyulunk az egyes szereplőkhöz, később új lehetőségek nyílhatnak meg a beszélgetésekben. Vannak emellett ügyességi QTE-szekvenciák is (a gamescomhoz képest ezeken szerencsére könnyítettek, sajnos nem mindig volt a legjobb az interfész), melyek teljesítése részben kötelező, vagyis elbukásuk automatikus game overt jelent, mások viszont, ha elbukjuk őket, új mederbe terelik a sztorit vagy egy karakter sorsát.

Nagyon tetszettek azok a szekvenciák, amikor Blacksad macskaérzékeit vethetjük be. Ha egy beszélgetés során valamelyik szereplő gyanússá válik, akkor választható opcióként felbukkan egy Blacksad ikon, amit megnyomva lelassul az idő, így detektívünk lehetőséget kap arra, hogy bevesse az anyatermészet által neki ajándékozott éles látását, jó hallását és kiemelkedő szimatát. Esetenként ez nem több egyszerű érdekességnél, nem ritkán azonban olyan bizonyítékokra lelhetünk rá ilyen módon, ami ténylegesen segíti a rejtély felgöngyölítését.

Ha már bizonyítékok: a Blacksad nem használ eszköztárat, a legfőbb megállapításokat hősünk a fejében raktározza el, és ha ezekből kellő mennyiségű jön össze, akkor a játék mindig felhívja a figyelmünket arra, hogy ideje levonni a megfelelő következtetéseket az egyes nyomok összepárosításával. A rendszer persze nem egyedi, de jól működik, ráadásul nagyon visszafogottan futottam csak bele a nyomozós játékok örök problémájába, miszerint nem mindig egyértelmű, hogy mikor melyik bizonyíték előhúzását várja tőlünk a játék.

OKÉ, DE KI TETTE?

Azt nyilván nem fogom elmondani, már csak azért sem, mert a Blacksad meglepően csavaros úton jut el a végkifejletig. És bár nekem személy szerint nem tetszett a sztori minden egyes eleme, összességében egy szórakoztató és izgalmas nyomozásnak lehettem részese, melynek tizenpár órája alatt szinte egytől egyig jópofa, szerethető (vagy épp utálható) karaktert ismerhettem meg, élükön magával Blacksaddel. És bár féltem kicsit attól, hogy az igazi katarzis elmarad, szerencsére az utolsó órákra is jutott pár nagy csavar, így a nap végén elégedetten álltam fel a Blacksad mellől. Ha szereted a műfajt, érdemes belevágni!