A metroidvania műfajának megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy relatíve egyszerű eszközökkel is képes addikciót okozni. Ez az egyszerűség abban rejlik, hogy az egyes szakaszokra csak a megfelelő felszereléssel tudunk eljutni, így mindig megvan a felfedezés öröme, és a sikerélmény, ha egy új, ismeretlen pályarészre érünk. Küldetésünk során lényegében memorizálnunk kell a teljes térképet, így órák elteltével szinte már otthonunknak érezzük az adott játék világát, legyen az bármennyire is rideg és kegyetlen. Ennek a zsánernek az egyik legújabb képviselője a Ghost Song, amit eredetiséggel ugyan nehéz lenne vádolni, de nem is nagyon van rá szüksége.

Ismerős alapok

Miután kiválasztottuk a két nehézségi szint (az Original a tapasztalt, kihívást kereső játékosoknak szól, míg az Explorer némileg megbocsátóbb élményt kínál) egyikét, a játék nem sokat vesződik azzal, hogy képbe hozzon minket. Amolyan in medias res módon rögtön átvesszük az irányítást a „téli” álmából ébredő Deadsuit felett, aki legalább annyira nincs tisztában a dolgokkal és saját identitásával, mint mi magunk. A műfajhoz illően Lorian holdjának felfedezését elkezdhetjük akár balra indulva is, de ebben – ahogy az várható – nincs túl sok köszönet. Érvényesül tehát a jobbra tartás szabálya, és vele az oktatómód. Nincs semmi feleslegesen túlbonyolított mechanika, tudunk lőni és ütni – utóbbi kifejezetten akkor hatásos, ha kellőképpen felhevült a jobb karunk helyén lévő fegyver csöve. Ez a hatás pedig érvényes a később felszedhető összes közelharci eszközre is, a repertoár részét képezi többek között egy lándzsa, kalapács, mechanikus vasököl, és még egy eldobható kerék is, ami szó szerint bedarálja a szembenállókat. Később az energiaszintünkből táplálkozó, nagy erejű fegyverekre (rakétaszóró, fagyasztó fegyver, gépágyú, satöbbi) is szert tehetünk, melyek használata kulcsfontosságú, különösen a főellenfelekkel vívott küzdelmek során.

A harc mellett természetesen a felfedezés az, amivel a legtöbb időt töltjük a programban, és itt már kiütközött, hogy a műfaj nem minden szempontból az én világom. Rengeteg kicentizős, maximális precizitást igénylő platformrész van a Ghost Songban, és tisztában vagyok vele, hogy a „mariózás” a zsáner egyik alappillére, de ahogy mondjuk az FPS-ek is meghaladták idővel a kulcskeresésre épülő feladványokat, úgy egy metroidvanában is lehetne például egy minimális parkour. Némileg kiábrándító látvány, amikor körülbelül két pixel választ el egy felsőbb szinttől, amit azért nem tudunk elérni, mert még nincs meg az ahhoz szükséges eszköz, esetünkben egy szegecsekkel rendelkező csizma. Említést érdemel még mozgáskultúra terén a dash, ami harcok során (pláne, ha több ellenfél van egyszerre) nélkülözhetetlen, de rejtett helyekre is eljuthatunk vele.

Ki vagyok én?

Történet és világépítés terén kimondottan szűkmarkú a játék, ez a sejtelmesség pedig végső soron remekül áll neki. A cselekmény fő vonala lényegében alkatrészek felkutatásából áll, a titokzatos holdra ugyanis lezuhant egy űrhajó, mi pedig felajánlottuk segítségünket a túlélőknek, ha már úgy is a világban kalandozunk. Az eszközök természetesen a pálya legtávolabbi pontjain vannak elszórva, többnyire egy combos főellenfél által gondosan őrizve – annyi könnyítéssel, hogy némelyik boss megkerülhető. A Gambler legénysége egyébként csupa változatos, többnyire szerethető figurából áll, akad autodidakta feltaláló, önjelölt poéta, és új testet építő android is, így megéri mindenkivel elbeszélgetni a központnak tekinthető táborban. A dialógusokat viszont sajnos mindenképpen olvasnunk kell, szinkront ugyanis csak a párbeszédeken kívüli szövegek kaptak. Hanggal jobbára a főszereplő gondolatait és filozofálgatását élvezhetjük, akinek – ahogy azt a bevezetőben már említettem – fogalma sincs arról, hogy kicsoda (vagy micsoda), és hogyan került a Lorianre. A helyre, ami önmagában is egy rejtély, a mendemondák ősi istenségekről, mechanikus uralkodókról suttognak, az igazság feltárásához pedig – szó szerint – mélyre kell hatolnunk.

Mindent a szemnek

Az idegen világ érzetét maximálisan kiszolgálja a látvány, ami egy-két elnagyolt elemet leszámítva egyszerűen pazar. Stílusában leginkább a műfaj egyik csúcsának tartott Hollow Knightra hajaz, rajzolt, kissé stilizált karaktereket és pályákat kapunk, festményszerű hátterekkel. Ami pedig a legjobb, hogy rengeteg a mozgó elem (növényzet, különböző lények) így még egy helyben állva is megvan a képi világ dinamikája. Esztétikáját tekintve markánsan elkülönülnek az egyes pályarészek, mechanikus, fémhulladékból álló labirintusok, organikus járatok, nyirkos barlangok csavarodnak nagyszerűen egymásba, sőt még víz alatti területeket is kapunk. A hangzás szintúgy dicséretet érdemel, különösen a zene, a gitár és a zongora szomorkás elegye eléggé megadja az alaphangulatot.

Túl sok eredetiséget ugyan nem tartalmaz a Ghost Song, de az innen-onnan összeszedett elemeket nagyszerűen gyúrja egybe. A soulslike műfajból merítve itt is az ellenfelekből kiszálló „lelkek” segítségével lépünk szintet, az erre alkalmas robotoknál, de ebből tudunk eszközöket és fejlesztéseket is venni. Utóbbiakat különböző modulok (nagyobb sebzés, később felhevülő fegyver, gyorsabban termelődő energia stb.) formájában kapjuk, amik – a Nier: Automatához hasonló módon – erősségtől függően egyre több helyet foglalnak, meg kell tehát fontolnunk, hogy melyik játékstílust preferáljuk. Pláne, hogy a szintlépés grindolás nélkül nem túl gyors, ellenben szükséges, hiszen könnyedén érhetünk olyan helyekre, amik igénylik a megfelelő képességeket és felszerelést.

Ugyanakkor az ismerős, több helyről merítő játékmeneten és mechanikákon túl a Ghost Song kellő tartalommal és kiváló atmoszférával van felvértezve, így a műfaj kedvelőinek lényegében kötelező vétel. A könnyített nehézségi szintnek köszönhetően pedig a metroidvaniákkal épp csak ismerkedők számára is remek belépő (és nagy valószínűséggel kapudrog) lehet, pláne, ha valaki kedveli a lassan kibontakozó rejtélyeket.