Végy egy nagy játéktáblát, szórd tele mindenféle trükkös mezővel, helyezz el a megfelelő állomásokon jópofa minijátékokat, majd negyedmagaddal indulj neki a társas mókának. Körülbelül így lehetne egy mondatban összefoglalni a Mario Party játékok lényegi mechanizmusát. A tizedik számozott epizódnál járó széria Wii U-n is debütál, a fő újdonságot pedig ezúttal az aszimmetrikus játék lehetősége, valamint az Amiibo-támogatás jelenti. 

ÚJ GÉP, ÚJ PARTI

A Mario Party alapötlete egészen a táblás társasjátékokig nyúlik vissza. A sorozat megújulása epizódról epizódra minimális, szinte az első rész óta ugyanazokat az alapokat finomítgatják a fejlesztők. Az ND Cube csapata a kilencedik résztől vette át Hudsonéktól a stafétabotot, de nagy újítást eddig ők sem mertek bevállalni. Hogy mégis mitől vonzó egy-egy új epizód? Egyrészt a sorozat rajongói szinte megszállottan várják a lehetőségeket, amiket a minijátékok hoznak magukkal (ebből egy-egy felvonásban 60-70 új darab is szerepelhet), másrészről a friss asztalok és egyéb apróságok is megalapozhatják egy új rész létjogosultságát.

JUBILEUMI BULI!

A tízes számú Mario Party első ránézésre nem aprózza el a tartalmi vonatkozásokat, hiszen hetvenhárom minijátékot sorakoztat fel a lemezen. Az öt alapasztal talán nem tűnik soknak, de ezt valamelyest kárpótolják az Amiibo figurákkal megnyitható terepek. Ahogyan azt a Wii U alkotói megálmodták, úgy a Mario Party X is nagyon hangsúlyosan alapoz az aszimmetrikus multiplayerre, azaz arra a lehetőségre, amikor a GamePadet birtokló játékos elkülönül a négy Wiimote-ot markolászó mazsolától. Most Bowsert hozták be a készítők kvázi ötödik játékosnak, akivel az asztalon menekülő négyesfogatot kergethetjük; amikor teknőcünk beéri a kis társaságot, akkor speciális csatákon keresztül szívathatjuk cimboráinkat. A cél, hogy még azelőtt elcsaklizzuk a többi hős szívecskéit, mielőtt azok megkaparinthatnák a pálya végén található szupercsillagot.

Természetesen nem maradhat ki a teljes képből a sima Mario Party mód sem, ahol a négy játékos csillagokért kapálózva verseng egymással, és küzd az asztalok veszélyeivel. Itt a GamePadet nyugodtan félretehetjük pihenni, a négy résztvevő pedig a Wii-s Mario Party játékokhoz nagyon hasonlító, mozgásérzékelést és alap irányítási lehetőségeket kombináló apró jelenetekben villogtathatja a reflexeit.

AKKOR HOL A BAJ?

Leginkább ott, hogy a Mario Party, mint intézmény, minőségi és tartalmi vonatkozások tekintetében is évek óta stagnáló állapotban van. Hiába a sok minijáték, ha ezek javát már valamilyen formában láthattuk régebben. Hiába az aszimmetrikus játékmód, ha igazából ez sem hoz olyan újítást, ami igazolná egy új dobozos játék létjogosultságát. A sort pedig lehetne tovább folytatni, és akkor még az Amiibo figurákkal fal mögé rejtett tartalmakról nem is beszéltünk… (Amely témakör egyébként hasonló etikai kérdéseket feszeget, mint néhány botrányos DLC a közelmúltból.) Ráadásul a kiegyensúlyozás sem tökéletes, gyakran tényleg a szerencsén és nem az ügyességen múlik a győzelem. Érezhető a készítők oldaláról is az utólagos igyekezet a kiegyenlítetlen mérleg nyelveinek helyrepofozására: a Bowser mód egyenetlenségeit hevenyészett megoldásokkal (például Bowser Jr. ármánykodásaival) próbálják kiszintezni a tokiói fejlesztők, a sima partimódban pedig igazából akkor is Fortuna agresszív közbenjárására apellálnak, amikor valaki az ügyességénél fogva megérdemelten vezeti a mezőnyt.

Bár nem várunk különösebben sokat egy Mario Party játéktól (amely multiplayerben továbbra sem rossz, csak bődületesen önismétlő és középszerű élmény), azért illene a Nintendónál elgondolkodni egy vaskosabb újraértelmezésen, mert a jelenlegi színvonaltól mind a Mario-univerzum, mind pedig a hűséges játékosok többet érdemelnének.