Lehet, hogy erős kezdés, de nem kerülgetem a forró kását. Az Out There: Oceans of Time számos aspektusa kapcsán a korai No Man’s Sky jutott az eszembe, és ha kifejezetten rosszindulatú akarnék lenni, akár Poor Man’s Sky-nak is csúfolhatnám. Szerencsére alapesetben nem vagyok rosszindulatú, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a hatalmas galaxisban történő rohangászás, időről időre bolygókon történő leszállással, nyersanyag-vadászattal és esetenkénti expedícióval megspékelve erősen emlékeztet a hat évvel ezelőtt megjelent címre. És szerencsére vagy sem, de itt elmaradt a hype, és az azt követő csalódottság-hullámból adódó botrány, de valószínűleg ugyanígy elmarad idővel az a megváltás is, ami a Hello Games alkotásának jutott osztályrészül.

És bár úgy érzem, hogy ezzel nagyjából mindent el is mondtam a játékról, tudom, hogy ez nem igaz, mert akadnak jelentős különbségek. És itt most nem a látványra gondolok, hanem elsősorban arra, hogy itt van egy többé-kevésbé épkézláb sztori is, melyet fő küldetésszálként követve bepókhálózzuk az ismert univerzumot. Plusz opcionális, vagy akár időkorlátos mellékküldetések is akadnak, melyeknek szintén utánajárhatunk a további extra jutalmak reményében. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a történetből, a lényeg annyi, hogy egy roppant veszélyes rab szállítására kaptunk megbízást, akit fogvatartani nem sokáig tudunk, és mentőkapszulánk egy ismeretlen bolygón landol. Úgy párszáz évvel később fel is ébredünk, és feltett szándékunk helyrehozni hibánkat, melyért teljes felelősség terhel minket. Hiszen vezetőink részéről nyilvánvalóan roppant bölcs döntés volt egyetlen, kíséret nélküli hajóra bízni egy despota hadúr szállítását, ugye?

Időhurok

Félretéve a kezdeti logikai fennakadásokat és bukfenceket, fokozatosan feltárul előttünk maga a játék, melynek fő mechanikája olyan, akár a világűr: egyetlen végtelen hurok. Hajónk rendszereit (hajtómű, létfenntartás, pajzsok) folyamatosan el kell látnunk nyersanyagokkal, miközben legénységünk morálját sem hagyhatjuk lecsúszni. Ahogy haladunk tovább, úgy lesz szükségünk a raktárak mellett új rendszerekre és modulokra, ezeknek pedig a kezdő bárkán nincs elég hely, de szerencsére szerte a galaxisban elhagyott járművekre is bukkanhatunk.

Bár alapvetően mindegyik hajó más egy picit (például egyiknek a pajzsát arannyal is lehet javítani), a különféle rendszerek feltöltéséhez szükséges nyersanyagokat ugyanott találjuk. Üzemanyagot gázóriásokból és csillagokból szipkázhatunk; a létfenntartáshoz lakható vagy kertbolygókat kell találjunk; pajzsaink rendbehozásához pedig sziklabolygókon kell bányásznunk. Az extra modulok mindegyike további különleges nyersanyagokat kíván meg, amik előfordulása szintén meghatározott, ahogyan az egyes bolygók előfordulása is adott típusú (színű) csillagnál esélyes. De ahhoz, hogy az egyik nyersanyagot megszerezzük, a többiből kell áldoznunk: az üzemanyag, oxigén és a morál a közlekedés során folyamatosan fogy, a pajzsok a gázóriások és csillagok közelségét nehezen viselik, ahogyan a kitermelő eszközök is kopnak – és ezzel be is zárult az ördögi kör.

Hogy ne legyen kilátástalanul monoton a küldetések közötti mókuskerék, alkalmasint anomáliákat fedezhetünk fel a bolygókon. Ezek felderítése után (ami erősen hajaz a Mass Effect jelerősség-keresős minijátékára) leszállhatunk a planétára, és adott esetben expedícióra is indulhatunk a legénységgel. Ilyenkor egy körökre osztott, ám harctól teljesen mentes területbejárás következik, ahol további nyersanyagokra, túlélőkre, falvakra bukkanhatunk, és mindenféle hasznos cuccot szerezhetünk. A sikeres expedíció legénységünk moráljára van jó hatással, a cuccok pedig a ritka civilizált világokon folytatott barterkedés alapjai.

Mormota-nap

Bár szerintem alapvetően jól tűröm a monotonitást, egy bizonyos töménység fölött azért nekem is megfekszi a gyomromat. És bizony az Out There: Oceans of Time története hiába hajtja az embert egy darabig, egy idő után inkább lélekölővé válik újra és újra lejátszani ugyanazt a napot. Oké, néha egy vörös törpe, vagy egy kék óriás, máskor meg egy neutroncsillag körül keringve éljük újra, de ez nem menti meg a játékot. Mert ugyan van egy nagyobb, ki nem mondott ígéret, ám alapvetően csak egy mézesmadzag a sztori, ami után lehet ész nélkül loholni. Az már más kérdés, hogy ki miként gondolja, neki meddig érdemes. Biztos vagyok benne, hogy van olyan ember, aki átverekszi magát a teljes játékon és még élvezi is, de a nagy többségnek csak komoly megfontolások után lehet érdemes a figyelmére, ha éppen nincs jobb űrfelfedezős tevékenysége. Mint mondjuk, újra végignézni a teljes Star Trek-sorozatot.