Na, jó, a 2015 elején kiadott Resident Evil HD bizonyította, hogyha nyögvenyelősen is rázódunk vissza az egykoron természetes irányításba és rendszerbe, a klasszikus részek még mindig sokkal nagyobb élményt nyújtanak, mint bármelyik folytatás a negyedik sorszámozott epizódtól kezdve. Köszönhető ez a rendkívül nyomasztó hangulatnak, illetve a valóban túlélésre összpontosító játékmenetnek, ami a rengeteg fejtörő megoldása mellett azt is megköveteli a felhasználótól, hogy minimális eszköztár birtokában abszolválja a legkeményebb helyzeteket. A zombik és mutánsok pedig tesznek arról, hogy megnehezítsék az előre haladást. Az eredetileg Nintendo GameCube-ra készült nulladik RE ezt a hagyományt viszi tovább, méghozzá néhány újítással (legalábbis az első részhez képest), továbbá teljesen HD-ba húzva, stabil és folyamatos képfrissítéssel.

Találkozunk a vonaton

A Resident Evil 0 felütése csillagos ötöst érdemel. A technikai problémák miatt idő előtt földet érő helikopterből kikászálódva megtalált vonat nagyszerű játszótér, ahol az újonc Rebecca Chamberst irányítva először futhatunk össze mindenféle ocsmánysággal. A felbukkanó zombik mindig rosszkor és rossz helyen állják utunkat, a rothadó testű kutyák pillanatok alatt szétcincálják hősnőnket, a kis paraziták pedig heveny rosszullétet okozhatnak. Még szerencse, hogy ott van nekünk a tapasztalt veterán, avagy a bűnözőnek beállított, szökésben lévő Billy Coen, aki ugrásból, a levegőben úszva lő szét bárkit és bármit, egymondatosai pedig nagyobbat ütnek, mint Chuck Norris.

Rosszfiúnak hitt emberünk a kellő időben megjelenve sokat segít Rebecca nyomozásában és túlélésében. Sőt a Resident Evil 0 egyik nagy újítása a „partner zapping”, ami a maga idejében még úttörőnek számított, tulajdonképpen a későbbi részek kooperatív vonala ezt a rendszert vette át. Itt azonban mi irányítjuk mindkét szereplőt, bármikor válthatunk közöttük egy gombnyomással, illetve felszerelésüket is variálhatjuk, ha egymás közelében vannak. Továbbá egyszerűbb paranccsal is elláthatjuk követőnket, aki innentől adott helyre áll, vagy éppen a nyomunkba szegődik hűséges társ módjára. Eltérés persze van köztük, így míg az öngyújtóval rendelkező Billy fiú keményebb, marconább típus, jobban állja a sarat, nehezebb tereptárgyakat is megmozgat, addig Becca ért a gyógynövények összemixeléséhez, ráadásul elfér a kisebb járatokban is. Ezen irányelveknek megfelelően kell tehát váltogatnunk őket, hogy túléljük a megpróbáltatásokat, és utánajárjunk a rejtélynek, ami egy ismeretlen, mégis ismerős helyszínre vezeti rögtönzött csapatunkat.

Mit akar ez a Marcus?

A rövidke, nagyjából egyórás felvezetést követően ugyanis elhagyjuk a vonat kellemes és jól eltalált közegét, majd nekiállunk felfedezni az Umbrella egy eldugott központját, ahol a háttérben Wesker (a sorozat csúnya bácsija) keveri a trutyit. Illetve feltűnik még egy, a parazitákkal gyengéd érzelmi kapcsolatban álló idegen, aki láthatóan bosszút állna a vállalaton egy múltbéli sérelméért. Gyakran felmerül az egykori góré, Marcus neve is, aztán ahogy haladunk előre a történések mentén, lassan összeáll a kép.

Persze ehhez rengeteg kihívással kell szembenéznünk, és ebbe a halmazba beletartoznak a hagyományos fejtörők is, amik többnyire a tárgyhasználaton, a különböző hozzávalók kombinálásán alapulnak. Tehát: találunk egy táskát, abban van egy kártya, de hogy ki tudjuk venni, kell keresnünk két kis ékszerkulcsot, amik közül az egyik egy dobozkában van. Ha mindezt megtaláltuk, összehoztuk, miénk a kódkártya, amivel végre kinyithatjuk azt a hülye ajtót, ami előtt húsz perce toporgunk ennek a szisztémának köszönhetően.

Az tehát kösse fel a gatyáját, aki mindent szeretne megtalálni, mindenhova be óhajtana jutni, elvégre a példázott feladványokon túl rengeteg szörny is feltűnik, „életüket” pedig nem adják könnyen. A hagyományos járkálókon túl a megszokott kutyák, pókok, egyéb mutánsok is feltűnnek, de ne aggódjunk, elég széles a felhozatal, korábban nem látott monstrumokkal is meggyűlik a bajunk.

Jó, de nem ijesztő

Érdekes újítás volt egyébként a Resident Evil 0 esetében, hogy a sokat piszkált ládákat kivették a fejlesztők, ezzel kicsit megbuherálva a már berögzült megoldást a túlterheléssel szemben. Miközben a mentés továbbra is az írógépeknél történik, a minden létező fizikai törvényt felülíró tároló alkalmatosságok eltűntek, helyettük viszont megjelent az opció a nálunk lévő tárgyak lerakására. Ezt használva bárhol elhagyhatunk egy növényt, kulcsot vagy némi lőszert, hogy aztán később az adott szobába visszatérve újból felvehessük az immáron szükségessé váló felszerelést. Vannak pontok a végigjátszás során, amiknél ez a metódus rendesen működik, de az mondjuk megkérdőjelezhető, hogy mennyire szórakoztató a fél házat újra bejárni csak azért, hogy egy korábban kiselejtezett tulajdonunkért visszacaplassunk. Mert a befogadó képességünk meglehetősen véges, ráadásul vannak duplahelyet foglaló fegyverek is, amikhez a lőszerutánpótlás sem árt – hopp, máris ugrott a rendelkezésre álló tárhely fele. Egyébiránt gyilkoló szerszámok terén nagyjából a hagyományos felhozatalt kapjuk (kés, eltérő lőszerrel működő gránátvető, normál pisztoly, molotov, magnum, shotgun), plusz egy nagyszerű eszközt, amivel a magaslati pontokra is felhúzhatjuk magunkat.

Maga a partnermód egyébként jól működik, a mesterséges intelligencia nem a legjobb, de általában igyekszik segíteni – máskor meg persze beáll elénk, hogy még csak véletlenül se tudjunk haladni. Mindenképpen érdekes megoldás a páros módszer, ami feldobja a kalandot, pláne akkor, mikor a különvált hősöket kell irányítani, mondjuk egy kis szervizlift segítségével megoldva a szükséges tárgymozgatást. A nulladik epizód mindazonáltal nem formabontó, nem újító, a megreformált tárgykezelés mellett inkább csak a vonatos kezdés és a karakterváltás nyújtott újdonságot már a saját idejében is. Ilyen formában az Umbrella komplexuma a bevált formulákat puffogtatja el, de azon zsigeri rémisztgetés nélkül, ami az első két rész főbb hozzávalója volt. Jól működik, hangulatos, csak éppen nem lep meg szörnyetegeivel, azok megjelenésével. 

Persze ez még így is a jobb „folytatások” közé sorolható darab, ami hű a szériához, ráadásul az 1080p és a stabil 60 fps is jót tett neki, miközben a hang is újra lett keverve. Külön kiemelendőek a félig renderelt hátterek a plusz kiegészítésekkel: emiatt a látvány elsőrangú, mégis élettel teli, elvégre a szél fújja a függönyöket, néha meg-megmozdul valami a háttérben. A sötétben, kontrollerrel átélt élmény önmagáért beszél az elsőre hét-nyolc, másodjára öt óra alatt elérhető végigjátszás során. A pluszban megnyitható Wesker mód viszont kicsinálja a teljes, a túlélésre kihegyezett rendszert (a Billy helyét átvevő partner brutálisan erős), az átvezetők meglehetősen csúnyák, de összességében ez még egy olyan rész, amivel rajongóként nagyon szívesen játszunk. Hála többek közt az átdolgozott irányításnak, ami a régi, tankszerű mozgást nagyszerűen modernizálta. Tehát jó kis felújításról beszélünk, ami a korai epizódok mintájára készült, még ha nem is olyan zseniális, mint mondjuk a második, vagy a Code: Veronica. De legalább a Nintendo konzoljainak hiányában is leülhetünk elé, ami ennyi idő után elég nagy szó.