Tegye fel a kezét, aki anno csak azért állt le egy-egy balatoni büfé előtt, esetleg egy kocsmában, mert meglátott egy fénypisztolyos lövöldét, és ki is akarta próbálni. Jó, ha fel is tetted, nem látom, inkább írj valamit. De a lényeg: a kilencvenes években nagyon ment a lightgun-biznisz, a terroristáktól kezdve a idegen lényekig és zombikig sok mindenre lövöldözhettünk, az élmény pedig a maga nemes egyszerűségével páratlannak bizonyult. Bár a többség jó eséllyel olyanokra emlékezik inkább, mint a Virtua Cop, a Terminator 2: Judgment Day, a Silent Scope vagy a Time Crisis, azért számos izgalmas címmel találkozhattunk még a játéktermek mélyén. Nekem például örök kedvenc marad a Taito-féle, 1990-es Aliens-ripoff, a Space Gun, vagy a Sega zombis őrülete, a The House of the Dead. Utóbbiból aztán több folytatás is készült, sőt Uwe Boll mester fantasztikusan igényes formában nagyvászonra is adaptálta a csavaros sztorit, szóval nem kis franchise-ról beszélünk, ami több cikkírónkat is megihlette, mikor az első zombis találkozásról kellett megemlékezniük. De hogy hogyan remekel (vagy remake-el) egy 1996-os játéktermi masina otthon, 2022-ben, fénypisztoly nélkül? Nos, meglepően jól.

Elszabadult!

Fénypisztolyos játéknál nem kell nagy sztori, a The House of the Dead pedig ezt komolyan is veszi, hiszen alapjait a DBR Corporation teljhatalmú urának, Dr. Curiennek a megzakkanása hozza, az úriember ugyanis élet és halál szabályaira fittyet hányva teremt mutánsokat, amik el is lepik a kísérleti központként szolgáló európai kastélyt és környékét. Hőseink pedig itt jelennek meg, hogy összecsapjanak a zombikkal, eltorzult létformákkal, emberfeletti képességekkel rendelkező entitásokkal. 

A játékmenet tipikus rail shooter, avagy a karakter halad magától, mi csak a célkeresztet irányítjuk, újratöltünk… és lövünk. Sokat. Lövünk akkor is, ha nem kell. Mert lőni kell! Ha nem ellenfélre, akkor extrákra vagy titkos utakat jelentő lezárásokra, amiket megnyitva eltéríthetjük amúgy lineáris úton közlekedő karakterünket. Néha megmentünk másokat, időnként főellenfeléllel akadunk össze, akinek van egy bejáratott mozgása és gyenge pontja, majd megyünk tovább. És lövünk. Sokat.  

Szebb, mint gondolnád

Ami elsőre feltűnik, hogy a The House of the Dead: Remake jól néz ki. Nem újgenerációs módon jól, inkább olyan egy-két generációval gyengébb kivitel szerinti jól, de még így is elég jól, ha az eredetivel vetjük össze (és hidd el, az emlékeid csalnak). Mindezt Switchen 720p mellett, dokkolón 60fps társaságában, ami azért egészen kellemes eredményt szül. Összességében nem lehet gond a vizualitással, szakadnak az ellenfelek, fröccsen, aminek fröccsennie kell, jó a hangulat, a város így mulat… jó, szóval élvezetes a harc. Ráadásul mindezt nemcsak (Pro) kontrollerrel élvezhetjük, hagyományosabb módon, az analóg karral irányítva a célkeresztet, de simán egy joy-connal is, amivel aztán a mozgásérzékelésnek hála olyan érzetünk lehet, mintha fénypisztolyt kezelnénk. Bár ezt rendszeresen újra kell kalibrálni, ami elég zavaró, szóval én rendre visszatértem a kontrollerhez. És ketten is nekiállhatunk a kampánynak, van hordamód, aminél sokkal több az ellenfél, illetve állítgathatjuk a nehézséget, újrakezdthetjük a játékot egy-egy pályán, szóval a Forevernél készült felújítás lényegében minden igényt kielégít.

Persze, a The House of the Dead nem szól mindenkinek. Ez egy nagyon retró játékmenettel és elég rövid kampánnyal megáldott arcade lövölde, aminek minden összetevője a kilencvenes évekből származik, csak kicsit feljavított látványvilággal, új opciókkal. Ezt figyelembe kell venni. Ha ez nem a te világod, felesleges erőltetni, aztán pedig háborogni. Nem. Neked. Szól. Aki viszont imádta az érát, rengeteg pénzt elszórt a játéktermek mélyén, az nagyon fogja élvezni, neki nagyon megéri. Akár PC-n is, mert a konzolos verzió mellett a cikk megjelenésének napjától elérhető Steamen a számítógépes változat. Aztán lassan jöhetne a második rész remake-je is, mert nekem az volt a kedvencem. Vagy egy új epizód. Szeretek zombikra puffogtatni.