Több mint testőr
Jonathan Kane napjainak viszonylagos nyugalmát egy öltönyös, nyakkendős úr megjelenése törte meg, aki a lakásában kereste fel. Egy feladat elvégzésével kívánta megbízni: a néhai Dr. Kelvin Guile régész lánya veszélybe került, mivel apja kutatásai során egy misztikus, nagy hatalommal bíró ősi leletre bukkant. A tárgy felkeltette bizonyos személyek érdeklődését, akik szívesen felhasználnák azt világuralmi céljaik megvalósításához. Mivel az öregnél nem jártak sikerrel, lánya, Jennifer lesz a következő célpontjuk. Az ő védelem alá helyezése lenne a képzett harcos dolga, aki eleinte ugyan nem sok hajlandóságot mutat a küldetés elvállalására, de a hölgy iránt táplált egykori gyengéd érzelmek okán (és a felkínált összeg hallatán) végül igent mond.
Ezen a ponton kapjuk kézhez az irányítást, és még épp időben érkezünk az archeológiai egyetemhez -- az épületet ugyanis megtámadta egy maroknyi terrorista (mint később kiderül, Skarlát Bosszúnak hívják magukat), az ott lévő őrök pedig tehetetlenek a túlerővel szemben. Itt találkozunk hosszú idő után újra Jenniferrel, akivel a továbbiakban jó pár kalandban lesz részünk. A sikeres menekülést követően metróval jutunk el a kikötőbe, ahol Kane titkos rejtekhelyén alkalma lesz a párocskának pihenni egy rövid ideig. A terroristaakció szálai Dél-Amerikába vezetnek, végül pedig egy dubaji toronyban kerül sor a végső leszámolásra a csoport vezetője, a keleties nevű Akbar és a főhős között.
Egy FPS sikeréhez ritkán szükséges túlzottan bonyolult történet, a The Protector sztorija tulajdonképpen megfelelő alapot nyújt némi lövöldözéshez, hozza azt, ami egy akciójátéktól elvárható. Az már a főmenü alapján sejthető, hogy a készítők erősen bíztak az egyszemélyes játékmód erejében, lévén nem találunk multiplayer opciót, és szerencsére sikerült is az egyhangúnak mondható golyószórást néhány ötlettel feldobniuk. Az egyik ilyen az, hogy a végigjátszás folyamán mindkét karakter bőrébe belebújhatunk. Míg Kane a problémákat inkább erővel (és az egyszerre viselhető háromfajta fegyverrel) oldja meg, addig a lány a lopakodásra, az árnyékban maradásra helyezi a hangsúlyt. Jennifer egyáltalán nem is fog puskát ragadni, védelmet egyedül egy kis elektromos sokkoló nyújt számára. A két szereplő egyénisége közötti különbség jókora változatosságot jelent.
A terroristák kiiktatása mellett időről-időre egyéb akadályokkal is meg kell majd küzdenünk. Olykor lakatokat kell kinyitni (ebben az esetben kattanások jelzik a megfelelő kombinációt), vagy éppenséggel a metró fékrendszerét aktiváló berendezéseket kell működésre bírni (a pörgő számok közül a felismerhető eltalálásával), de az elektromos berendezések bütykölése is igényel majd némi agymunkát. A szerzők igyekeztek a harcokba is némi színt csempészni, bár láttunk már hasonlót más játékokban is. A tereptárgyak ugyanis nem csupán dísz szerepét töltik be: a legtöbb láda, ajtó mögé bújva fedezékből lőhetünk, vagy elrejtőzve megvárhatjuk, míg egy nem kívánt személy továbbhalad. Érdemes sűrűn élni ezzel a lehetőséggel.
Védd magad!
A The Protector a fentebb említett, kétségkívül remek elképzelései ellenére is számos sebből vérzik. Ezen sérülések egy része technikai, másik fele játékmenetbeli okokra vezethetők vissza. Zavart például a pályák közötti igencsak hosszú töltési idő, ezenkívül az automatikus mentések végigjátszás után több mint egy gigabyte-nyi méretre rúgtak. Nem nyerte el a tetszésemet az sem, ahogyan a játék az életerőt kezeli: nincs semmiféle kijelző, túl sok bekapott találat után halljuk a szívdobogásunkat, és amolyan sejtelmes, túlvilági hangok tudatják velünk a vég közeledtét. Ha ilyenkor egy időre fedezékbe húzódunk, visszaáll a rend, ezáltal viszont a játékmenet elveszti dinamikáját. A terroristákkal való harc szintén kissé felemásra sikerült. Rendben, hogy ők is folyamatosan mozognak, rejtőzködnek, gránátokat dobálnak, ám zavaró, hogy néha a semmiből tűnnek elő és sokszor ész nélkül össze-vissza rohangálnak.
Az sem válik a játék előnyére, hogy az átvezető videókat nem lehet átlépni, annyira pedig nem formabontóak, hogy az ember többször megnézze őket. Ráadásul megfigyelhető, hogy a szereplők szája akkor is mozog, amikor már nem beszélnek – az ajakszinkronra jobban oda lehetett volna figyelni. Látvány terén egyébként szemmel láthatóan törekedtek a lengyel készítők az igényességre (a saját fejlesztésű, Argentum nevű motor gondoskodik a megjelenítésről), kár, hogy a hangokra és zenékre nem fektettek akkora hangsúlyt. A főmenü alatt hallható darab hangulatos ugyan, de a játék alatt csupán néhány másodperces betétek csendülnek fel, az ellenfelek óbégatására pedig leginkább a „szánalmas” jelző illik. Humor terén azért fel tud mutatni valamit a játék: az egyetem laptopjain futó Space Invaderst mi is kipróbálhatjuk, és mókás például az a jelenet is, amikor a frissen mosott padlón elcsúsznak a terroristák.
A Protector (német nyelvterületen: Hidden Target) első próbálkozásként egyáltalán nem sikerült rosszul -- úgy vélem, a cég következő munkája a hibák kiküszöbölésével számos hívet szerezhetett volna magának. Sajnos azonban a Gingerbread Studios oldala megszűnt, a fellelhető információk alapján nem is készítettek több játékot. Ha éppen rendelkezel pár szabad órával, amit egy (közel sem tökéletes) FPS-sel szeretnél eltölteni, nyugodtan öltsd magadra a védelmező szerepét, de csodákra azért ne számíts.
