John mindig is kívülálló volt. Már egészen kisgyerekként is kiógott a többiek közül, akik ezért kigúnyolták, megvetették, sőt még zaklatták is. Keserű sorsa végigkövette a munkában is, ahol igazi lélekölő feladatokat bíztak rá. John egy időzített bomba lett. Gyűlölte nem csupán a munkáját, de saját magát is. Gyűlölte a környezetét, a lakását, a hangos szomszédját. Egyedül az írásba tudott menekülni, ahol komplett fantáziavilágokat teremtett magának. Később viszont már ezek sem rejtették el előle a valóság keserű arcát, míg végül egy hotelszobában végleg elszakadt a cérna.

De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük szépen az elejéről! Egy pszichiáter szobájában térünk magunkhoz, innen indul a játék. A doki hipnózis alá von bennünket, miután elkezdünk odaképzelni bizonyos, számunkra fontos tárgyakat. Kis idő múlva a falak leomlanak, és ott találjuk magunkat az ominózus hotelben. Végig kell tehát játszanunk John életének fontosabb (spoiler: többségében egyáltalán nem vidám) szakaszait. Eleinte még nem sok bontakozik ki előttünk. A férfi elment a hotelbe, hogy ott majd nyugodtan tud írni, azonban valami rendre megzavarta. Hol a szobaszervíz kopogtatott be, hol a tévé sistergése, hol pedig a telefon csörgése zökkentette ki, amik után egyszer csak ott találta magát a vízzel csordultig engedett fürdőkádban, átvágott csuklóval.

Feltépett sebek

A továbbiakban a doki mélyebben szeretne belemenni John múltjába, hogy kiderüljön, mi vezetett az öngyilkosságig. Kezdünk a gyerekkorral, ami eleinte még egész szép. Játszópajtásunnkal, egy – az Among the Sleepből ideteleportált – életre kelő játékmackóval  megannyi szép emléket élhetünk át újra, a rajzolástól kezdve a szobánk sarkában felállított sátorban bújócskázáson át a szüleinkkel közös szülinapozásig. Utána viszont jön az iskola.

Három osztályt járhatunk ki, kezdve az első napoktól egészen az egyik felsőbb csoportig, és mindegyikben vagy kinevetnek, vagy elhúzódnak mellőlünk, a tanárnő pedig természetesen minket vesz elő mindenért. Eztán egy meglehetősen ijesztő zuhanyzós jelenetben még rendesen el is kenik a szánkat, csak hogy érezzük a törődést, majd pár év csúszással már a munkakeresésnél találjuk a fiatal, ámde lelkileg megtört Johnt. Az írásban látunk némi potenciált, ezért elszerződünk egy nagy céghez bértollnoknak. Aránylag jól is megy, egészen addig, amíg írói válságba nem kerülünk. Ekkor különös zongoraszót hallunk az egyik emeleti lakásból. Ott ismerkedünk meg gyönyörű szomszédunkkal, akinek eleinte még a nevét sem tudjuk (pedig a doktor is nagyon kíváncsi rá), de hamarosan már az esküvőnél, majd az összeköltözésnél járunk. Na, ezután hullik minden darabjaira.

Széttörve

A The Shattering a klasszikus sétaszimulátor műfajt követi, ahol maximum bizonyos tárgyakkal tudunk interakcióba lépni, de semmi egyéb játékmenetbeli turpisságra nem kell számítanunk. Én speciel kifejezetten örültem volna az ijesztőbb helyszíneken mondjuk, valami olyasmi menekülős/bújkálós szakasznak, mint amilyen a The Vanishing of Ethan Carter bányás részénél is volt, de itt ilyesmi nem kapott helyet. Vizualitásában eléggé egyedi a program, az összekuszálódó emlékeink miatt rendre változik körülöttünk a környezet (falak tűnnek el, ajtók jelennek meg stb.), ami visszaidézi picit a Layers of Feart is, viszont itt a horroros hangulat feleannyira sem érvényesül. Célunk mindössze annyi, hogy a tisztánlátás végett összerakjuk a múlt részeteit. 

Még csak különösebben megerőltető logikai feladványok sincsenek, így az egész játék engem leginkább a Marie’s Roomra emlékeztetett, ahol tényleg semmi mást nem kellett csinálnunk, mint egy szobában összerakni bizonyos tárgyakból, hogy mi történt korábban (tipp: a Marie’s Room ingyenes Steamen). Itt ugyanez van: haladunk előre a történetben, és közben megismerjük John belső világát. Az éjszakába nyúló túlóráit, az egyre megviseltebb kinézetet kapó, de kitartóan mellettünk maradó játékmackót, majd a szerelemmel betoppanó egészen új életet, aminek a vége az elkerülhetetlen csalódás. Az utolsó fejezetben (4 van összesen, egyenként 40-45 percesek) aztán hatalmas pofonként ér bennünket a felismerés, hogy ki is volt mindvégig a feleségünk, illetve, hogy mi is történt pontosan abban a bizonyos hotelszobában.

A The Shattering egy rettenetesen depresszív utazást kínál. Nem elég, hogy végig kell járnunk John rémes gyerekkorát, mindezt úgy tesszük meg, hogy már pontosan tudjuk, hová fog kifutni az egész. A színek nélküli képi világ valóban stílusos, ahogy annak is nagyon örültem, hogy rendes szinkronhangok is helyet kaptak a programban. Egyedül az effektekkel nem voltam kibékülve. Például a hotelszobában írás közben benyakalunk jó néhány pohár bort, amitől a kép egyre homályosabbá, eltorzultabbá válik. Ez néhány másodpercig még egészen odaillő, csak az a baj, hogy abban a szobában legalább fél órát el kell töltenünk. 

Alig 3 óra alatt értem a The Shattering végére, és igen sok kérdés maradt még bennem. Persze a legfontosabbakra választ kaptam, és nyilván valakinek az is pozitívum lehet, hogy a játék nem rág mindent a szánkba, de azért az meglepett, hogy konkrétan John orvosi kartonját is csak némi ügyeskedéssel találhatjuk meg (achievement is jár érte). Mindezektől függetlenül engem végig lekötött a The Shattering. Olyasmi filmeket juttatott eszembe, mint a Memento vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása, de mivel komoly témákat érint, jobb, ha csak azok kezdenek bele, akiknek van hozzá elég lelki erejük.