Idestova három éve, hogy a Total War elmerült a Warhammer világába, és a legendás hősök még legendásabb fegyvereit mindenféle szörnyek tengerében festi vörösre a patakvér, amivel ugye csak egy „baj” van: a sorozat eredetileg a történelem nagy korszakaira lett kihegyezve, és ezt néha a rajongók számon kérik. Így aztán a SEGA most a Rome II-t foltozza, vagy ahogy már megtette korábban is – például a Fall of the Samurainál –, egyszerűen újraírja egy korábbi játék alapjait. Nos, jelen esetben a Total War: Attila volt a donor, és Britanniába kirándulunk…

Ragnar Lothbrok bármennyire is tökösen feszített a History Channel sorozatában, a történelemírás még vitatja, hogy valóban létezett-e ilyen személy. Mindenesetre a játék intrójában megénekelt halála (865) után egy hatalmas viking invázió indult a brit partok felé, amire 878-ban tett pontot az edingtoni vereség. No, itt kezdjük el felszedegetni a szálakat. A két évszám közti szakadék kitöltéséhez javaslom, olvassátok el Bernard Cornwell Angolszász históriák című köteteit, zseniális történelmi regényeket ír a pali. Ide meg legyen elég annyi, hogy a vikingek bosszúja ugyan beteljesedett, de Edingtonnál leckét kaptak az angolszászoktól, és Csontnélküli Ivar utóda, Guthrum kénytelen volt behódolni Alfréd király előtt. Alfréd, az angol uralkodók közül egyedüliként érdemelte ki a „Nagy” jelzőt, tehát ha valakit ki kéne emelni az alkotásból, akkor az egyértelműen ő lenne. Persze, a másik angolszász frakció, Mercia szintén tartogat izgalmakat, de a további walesi, skót és ír királyok megszemélyesítését is mind-mind egyedi játékelemek kísérik.

Ragnar utódai…

Az ötből a két utolsó kultúrkör természetesen a vikingeké. Egyrészt van egy Kelet-Angliában letelepedett csoport, a nagy viking invázió maradéka, akik Guthrum, illetve a rabszolgából királlyá lett Guthfrid jóvoltából egy sajátos mérleghintán ülnek, mert a seregek sikerei és az angol beilleszkedés egyaránt súlyozva van bónuszokkal, miközben a két dolog igencsak üti egymást. A tengeri királyoknak nevezett (ír és északi bázisokkal bíró) két másik frakcióhős viszont már közelebb áll a viking eszményképhez, szívesen sarcolják a szomszédokat, pörög náluk a rabszolga-kereskedelem, és néhanap elindíthatnak egy-egy szöveges kalandba ágyazott expedíciót a távoli földrészek felé. Végül, léteznek még a hosszúhajókon érkező, fosztogatás és vérengzés szakon végzett északi hajóslegények, őket pedig az MI dobja be a sűrűbe, sőt néhány komolyabb meglepetésparti is készült, hasonlóak, mint a Warhammer káosz-inváziói. De ahogy ez a Total Warban megszokott, a legvégén majd csak egy király uralkodik, és győz mind fölött… 

A térkép nagyobb, sokkal nagyobb, mint a TW: Attiláé, és ami kapásból kiszúrja az ember szemét, hogy a megszokott provinciális felosztáson belül, a fővárosok mellett feltűnt 2-3 kisebb település is. Utóbbiak falak és helyőrség nélkül, kvázi mint birtokok, bányák és templomok lettek a fosztogatók legfőbb célpontjai. Van benne logika, hisz a vikingek előszeretettel „látogatták” a védtelen mazsolákat, míg Alfréd a burhökre, azaz a tartományok megerősített székhelyeire támaszkodott, amikor a hódítók egy-egy hulláma elérte az országot – na meg az itt összegyűlt seregre (fryd), amely a játékban extra lándzsás legényekként manifesztálódik. A központokban már erős falak, mélységben tagolt védművek várják az ostromlókat, és saját védősereg, élén a kinevezett kormányzóval, továbbá torlaszok, felgyújtható épületek, hasonlóan a hunos verzióban látottakhoz.

Ez már a Total War?

Egy olyan epizódhoz érkeztünk, ahol ama totális háborúnak a kerekeit szinte olajozni sem kell. Az építkezés gyerekjáték, eltűntek például a készletből a kiképzőhelyek, a külső települések pedig már eleve egy-egy farmot, bányát jelképeznek, szóval ide csak újabb szinteket kell felhúzni. Továbbmegyek, ez az első Total War, amelyben nincsenek ügynökök. Még egy árva pap sem! A vallás Britanniában amúgy is csak pénzt és boldogságot terem, pogányok meg nincsenek, vagy ha igen, akkor ez a legtoleránsabb rész az elmúlt tíz évből. A családi kötelékek rendszere, a házasságok, öröklés, és az egész loyalty-influence cucc régi ismerős, konkrétan a Rómával foglalkozó epizódból jött, cserébe kapott egy új vetületet, a hűségbirtokokét. A gabonaművelésre, marhatartásra berendezkedett külső körzetek ugyanis birtok jelzőt kaptak, és a király továbbajándékozhatja a kormányzóknak és hadvezéreknek. Öreg hiba, hogy a birtok tökmindegy, hová tartozik, csak arra jó a kiosztás, hogy növelje az alattvaló hűségét, így meg nincs igazi tétje. Nyilván ilyenkor a játékosnak eszébe jut a Crusader Kings 2, és zokog egy sort.   

A seregek és a kor összeegyeztetése szokás szerint hibátlan, de ez azzal is jár, hogy a sztereotípiákon túl – azaz, hogy a viking kezekben a fejszék, a walesiekben az íjak, míg mondjuk az angoloknál a lándzsa muzsikál a legjobban – nagyon hasonló emberanyag van minden frakciónál, csak egy-két számszeríjász, nehézlovas lóg ki pozitív értelemben. A toborzás eközben globális rendszerre váltott, saját településen azonnal, majdhogynem korlátlan mennyisségben hívhatod le a katonákat, már ha bírod pénzzel, és étellel, ugyanakkor a frissen felállított alakulatok csupán 25 százalékos feltöltöttséggel érkeznek. No meg mindegyik egységtípusból létezik egy limit, tehát a mid és high szekcióból messze nem lehet annyit lehívni, mint mezei lándzsásból. Az élelmezés kulcskérdéssé vált: egyrészt a körönkénti fenntartás alakulatonként megkövetel tíz egység gabonát, másrészt a saját területeken a had ellátmányt gyűjt, amit aztán átvihet magával egy állapotcsík formájában az ellenséges területre, és ha ez elfogy, akkor lassan éhen hal a kalandozó brigád. Britannia feszített tempójához évszakonkénti körváltás tartozik – mondjuk, hogy télen miért terem ugyanannyi gabona, mint nyáron, azon azért persze el lehetne merengeni...

A jobb ötletekből szemezgetve, Alfrédnál például a Witan, az elöljárók tanácsa rendszeresen összeül, vagy vegyük a skótokat, akik legitimitást gyűjtenek, hogy a rokon népeket könnyebben annektálják, de egynémely vikingek ugyanígy a sarcra mennek rá – nekik ebből jön a jóság, és van még egy kisebb történelmi eseményhalmaz, ami az egészet megfűszerezi. Ha már fűszerezés, az angolszász kárpitokra hajazó animációk, a körítés és a kezelőfelület nagyon egyben van. Tetszett, hogy a technológiák kibogozása most már feltételekhez kötött, és az sem rossz, hogy a fő karakterek fejlesztése új, átláthatóbb felületen zajlik; persze még a Warhammer-hősök mögött kullognak, de jóval a római tábornokok előtt.

Éljen Anglia?

Akció van bőven, a korábbi részek egyik rákfenéjét pedig (azaz, hogy szinte csak ostromokból állt a játékmenet) megoldotta a rengeteg kis frakció, a folyamatosan érkező viking hajók, és hogy nem lehet az erődökben kuksolni, mert különben szétlopják a birtokokat. Most tényleg több a mezei ütközet. A csaták persze újfent mesterművek: létezik például egy shield castle formáció, egy újfajta pajzsfal, ami nagyon brutálisan néz ki. Él a tenger felőli rajtaütések esélye is, ide pár viking hajót képzeletben tegyél ki, és elalélsz. Az MI sajnos nem mindig partner, bár a kampánytérképen legalább nagyon aljas tud lenni, kis seregekkel lenyúlja a farmokat, kifoszt és továbbáll. Mindenesetre ez a rész inkább a gyors hódítások kedvelőinek szól, és a IX. századi Anglia ilyen szempontból tökéletes terep…