Ezzel gyakorlatilag kezdetét is vette a Paradox Interactive kvázi egyeduralma az úgynevezett "grand-strategy" játékok terén, mely műfajról annyit érdemes tudni, hogy a háborúzást –különösképp a csaták direkt levezénylését- háttérbe szorítva, inkább magát az ország vezetését, gazdasági és diplomáciai lavírozást, valamint a hatalmi ranglétrán egyre feljebb kúszást helyezi előtérbe. Ez utóbbi pedig különösen fontos egy olyan korban, ahol a nagyhatalmak saját játszóterükként használják a világot.

A 2010-ben megjelent Victoria 2 rövidke száz éve alatt a viktoriánus és a "modern" háborúk korába kapunk igen csak mély és részletes betekintést. A világ ezen, rövid időszaka alatt a gazdaság, a politika és a hadviselés gyökeres változáson ment keresztül: a gépipar rohamos fejlődése addig sosem látott gigantikus méretű fegyverkezéshez vezetett, százezres -ha nem milliós- nagyságrendű seregek szelték át a világot hetek alatt a vasúttársaságok határtalan terjedésének köszönhetően. A nagyhatalmak pedig kisebb szövetségeseikkel karöltve, összes gazdasági és diplomáciai hatalmukat latba vetve próbáltak rövid pórázon tartani mindenkit, aki akár csak egy kis veszélyt is jelentett rájuk nézve. Nemzetállamok jelennek meg és tűnnek el a hatalmasok diplomáciai játszmáiban, így gyengítve a másikat, vagy erősítve saját magukat.

És ahol a szó csődöt mondott, ott a tett döntötte el a dolgot. Ilyenkor kúszott elő a gazdasági fellendülés árnyoldala: az új taktikák és a modern, tömeggyártott felszerelés a harcok megmerevedéséhez vezetett, az ütközetek hetekig, hónapokig, sőt, nem ritkán évekig is elhúzódtak. Mindennek a végeredménye pedig egy mindent felőrlő háború lett, ahol az emberi veszteséget a gépek termelték, a naponta tízezrével elhulló katonákat statisztikának nevezték és bármelyik nap lehetett az utolsó, ahol az emberek akarata megtörik, a győztes mindent visz, a vesztes pedig mindent elveszít. A károkat évtizedek alatt hozzák helyre, a békeegyezmények traumáját pedig a megtört emberek viselik, akik szervezkedni kezdenek, militarizálódnak és fellázadnak a vezetés ellen, mert az vesztes háborúba vezette az országot. Helyre áll a rend, újra beindul a termelés, az élet folytatódik és kezdődik az egész elölről.

Senki ne álljon a fejlődés útjába!

Két okból írtam le ezt a hosszabb bekezdést. Az egyik az, hogy éreztessem milyen lehetett az 1836 és 1936 közötti időszak. A másik pedig az, hogy milyen érzés egy Paradox által gyúrt grand-strategy-vel játszani. Országunkat ugyan is minden téren irányítani kell, amit játékos el tud képzelni. Új technológiák kutatása és az oktatás fejlesztése, hadseregek és flották építése, fenntartása és irányítása, bel és külpolitikai lavírozás különböző országok, nemzetiségi és ideológiai csoportok között. Reagálni kell az elmaradhatatlan véletlenszerű eseményekre és természetesen egy működő és fejlődő gazdaságot felépíteni. Ez utóbbihoz alapvetően három területet kell folyamatosan fejleszteni és figyelemmel kísérni. Első a nyersanyag termelés, melyhez új technológiák kifejlesztésével járulhatunk hozzá, a vasút fejlesztésével, valamint azzal, hogy nemzeti fókusznak a bányász szakma népszerűsítését állítjuk be az adott régióban. Második lépés a gyártás, melyhez szintén elengedhetetlen új eljárások kutatása és a vasút folyamatos szinten tartása, viszont itt már beállíthatjuk a kézműveseket és könyvelőket, hogy az adott nyersanyagra felhúzott gyáraink kifogás nélkül üzemeljenek. Utolsó lépés a kedvező adózás beállítása és a gyalázatosan gazdag társadalmi réteg -kapitalisták és a nemesség-, valamint bürokraták adott régióba csábítása egy fókusz segítségével. Ha mindezzel rendelkezünk, már csak a politika állhat a siker útjába. Ahogy egy-egy termék fókuszált gyártásával látványos egyeduralomra tudunk szert tenni a globális piacon, az ablakon már-már kifolyó pénz áradatát úgy be is tudja dönteni egy rosszkor közeledő háború. Ilyenkor viszont nagyon résen kell lenni, mert ha történetesen nem vagyunk túl jók a világ aktuális helyzetének felmérésében, pár évvel később könnyen egy gödör alján találhatjuk magunkat.

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó

Krízis helyzet alapvetően két féle módon tud kialakulni. Ha egy adott ország nemzeti döntése nem egyezik a többi nagyhatalom érdekeivel. Ez az egyik. A másik, ha különböző kisebbségek elkezdenek mozgolódni pár rosszul elsült politikai határozat miatt, vagy ha más nagyhatalmak irányított provokációkkal hergelik az adott nemzetiséget, mire azok megpróbálnának függetlenedni vagy csatlakozni egy másik országhoz és ezért egy-egy nagyhatalomhoz fordulnak támogatásért. Ha megkapják, onnan már csak a józan ész segíthet a világon. Ha a nemzetközi helyzet fokozódik, és nem találnak rá diplomáciai megoldást olyan háborúvá tud eszkalálódni, ami nem hogy a vesztesnek, de sokszor még a nyertesnek sem túl jövedelmező.

Mégis ha elutasítják a részvételt, azt a presztízs bánja és az általános közhangulat, ami már a fentebb vázolt polgárháborús állapotokhoz vezet. Ha pedig tényleg kitör a háború, az komplett szövetségi rendszereket tehet próbára. A krízist békésen is lehet rendezni, mégpedig úgy, hogy az egyik támogató nagyhatalom ajánlatot tesz a semleges nagyhatalmaknak. Ez lehet bármi: területet ígérni neki a másik országából, ha a mi oldalunkhoz csatlakozik, felszabadíttatunk elnyomott nemzeteket, megalázzuk a másikat a világ előtt és még sok hasonló. Viszont az ígéretekkel is okosan kell bánni. Ha a krízist csak kompromisszumok árán tudjuk megoldani, elkerülhetetlen, hogy visszavonjunk pár túl szépen hangzó fogadalmat. Ilyenkor azok az országok is keményen megharagudnak, akik minket támogattak, de nem kaptak cserébe semmit és akkor könnyen velük szemben találhatjuk magunkat a következő alkalommal.

Meglepő módon sajnos maga a diplomáciai rendszer az, ami legjobban korlátozza a játékos mozgását. Ha nem nagyhatalomként játszunk, gyakorlatilag a minimálisnál is kevesebb lehetőségünk lesz saját erőből új területekre rátenni a kezünket. Ha túl agresszívak vagyunk és sűrűn próbálkozunk így érvényre juttatni akaratunkat, azt becstelenségnek könyveli el a játék és kegyetlen büntetőhadjáratra számíthatunk az összes nagyhatalmi és másodhatalmi erőtől, ami többek között a hadseregünk nagyarányú korlátozásával és leszerelésével, valamint a gazdaság leépítésével és súlyos presztízs-veszteséggel jár. Önmagában nem lenne baj ezzel a rendszerrel, mert mégis csak így működnek a dolgok, de ne felejtsük el, hogy az egész játék összesen 100 évet dolgoz fel, ami túl rövid ahhoz, hogy minden vesztes háború után 5-10 évig előnytelen fegyvernyugvást viseljünk.

Nyugaton a helyzet változatlan

Nem is beszélnénk igaz stratégiai játékról, ha nem lenne szó hadászatról. A 19. és 20 század nem szólt másról, mint a vég nélküli erőfitogtatásról és beváltott fenyegetésekről, miközben a világnak csak egy kis része élvezhette a boldog békeidőket. De béke van, vagy sem, az országot meg kell védeni, legalább is elrettentő erővel felruházni. Erre -a szerencsés országnak- két lehetőség áll rendelkezésre: több hadsereget fenntartani egyszerre és -a lehetőségekhez mérten- több flottát is. Ugyan is egy ország katonai erejét a sereg mérete és felszereltsége, a vezetők képességei, valamint a csatahajók száma és felszereltsége alapján számolja a játék. A katonai potenciál pedig remek összehasonlítási alap ahhoz, kivel nem kellene összeütközésbe kerülni, illetve lealacsonyító módon kinek a kegyeit kell keresni.

Toborzott csapatainkat hadseregekbe tudjuk rendezni, ezt három csoportba osztja a program típustól függően: gyalogság, lovasság és speciális fegyvernemek, utóbbiba a tüzérség, valamint a kései idők tankjai és repülői kerülnek. A katonai technológiák kutatása a sikeres hadsereg kulcsa, hiszen így nő a csapatok egyéni harcértéke, nagyobb veszteséget okoznak, miközben kevesebbet szenvednek el, a morál gyorsabban rendeződik vesztes csata után, gyorsabban mozognak a térképen és a lakosság mobilizálása is gyorsabbak történik meg egyre nagyobb méreteket öltve. Így fejleszthető a fegyverzet és így nyílnak meg újabb és újabb fegyvernemek is. Ám a hadseregeket fenn kell tartani, ehhez pedig fegyverre és lőszerre, valamint ruhagyárakra és stabil költségvetésre lesz szükség: fenn kell tartani a készleteket és biztosítani a katonák hűségét, morálját és harcképességét. Ha mind ez megvan, akkor haderőnknek csak és kizárólag országunk gazdasági teljesítőképessége szabhat határt. 

A Paradox Interactive többi játékához hasonlóan itt sincs lehetőség közvetlenül Total War szerűen, a fotelból levezényelni az ütközeteket, a program csak és kizárólag a fentebb leírtak alapján számok és statisztikák alapján dönt valós időben, miközben nekünk annyi beleszólásunk van, hogy mikor akarunk rátámadni egy másik seregre, vagy mikor akarunk visszavonulót fújni, katonák ezreinek életét megmentve ezzel. Egy ilyen részletekbe menő játéknál ez inkább előny, semmint hátrány, hiszen az ütközetek ezekben az időkben már inkább a véget nem érő farkasszemezgetésről és a megrekedt frontvonalakról szólt. Magát a csatát viszont nyomon tudjuk követni azzal, hogy rákattintunk a harcoló kis figurákra. Ilyenkor a felugró ablakon látjuk, hogy az aktuális tábornok milyen taktikát követ, illetve milyen harcrendben küzdenek az embereink. De ha mindez nem érdekel minket, egyszerűen csak nézhetjük, hogyan pörögnek a vörös számok, melyek az adott napon bekövetkező veszteségeket hivatottak jelezni.

Ha külső ellenségeinkkel megküzdöttünk, ideje, hogy foglalkozzunk az országon belüli problémákkal. Ahogy haladunk előre az időben, úgy jelenik meg egyre több, különböző ideológiájú párt és mozgalom. Ha nem teljesítjük az ezek által követelt társadalmi és szociális reformokat, újra könnyen egy polgárháború közepén találjuk magunkat. Viszont a különböző pártok eltérő módon befolyásol(hat)ják az ország működését. Néhány támogatja külföldi gyárak nyitását, néhány nem. Néhány párt militarista nézeteket vall, néhány inkább pacifista. Mindenesetre túlbuzgó támogatói mindegyiknek vannak, melyek folytonos veszélyt jelentenek az ország stabilitására. Az utolsó csoport, ami megnehezítheti az életet, azok a nemzetiségi és függetlenségi mozgalmak, melyek vagy saját maguktól, vagy nagyhatalmak támogatásától fűtve igyekeznek ott keresztbe tenni terveinknek, ahol csak lehet. És itt rá is térnék a másik nagy hibájára a játéknak, ami nem áll másból, mint hogy a végjáték felé közeledve folyamatosan, heti váltással és százezres nagyságrendben fellázadnak a különböző mozgalmak és frakciók, ami már csak azért is probléma, mert komplett hadseregek állhatnak át a lázadók oldalára, ha nem tudjuk helyén kezelni a dolgokat. A játék pedig szokott tenni róla, hogy ne tudjuk.

Mondhatni klasszikus. Szó szerint.

Svéd barátaink sosem vitték túlzásba a látványt ezekben a játékokban, viszont a zenei minőséget és a hangulati faktort annál inkább szeretik maximális fordulatszámon pörgetni. Habár a játék színvilága enyhén fakónak mondható, maga a játékmenet kellően színes és üde ahhoz, hogy sose forduljon elő kétszer az a forgatókönyv. És bár az alapjáték is kellő változatosságot jelent, mégis azt kell mondanom, hogy végső formáját sajnos csak a később megjelent két kiegészítővel éri el. A House Divided az amerikai polgárháborúra helyezi a hangsúlyt, ezen kívül hozott pár újítást a harcrendszerbe. A Heart of Darkness pedig megreformált kolonizációs rendszerrel, megújított tengeri hadviseléssel és a már fentebb kitárgyalt krízis rendszerrel színesíti a játékot.

Végezetül egy kis személyes véleményt mondanék arról, hogy miért játszunk egy olyan játékkal, ami látszólag nem tud többet felmutatni pár alacsony kidolgozottságú modellnél és végtelen mennyiségű statisztikánál. Szerintem azért, mert ezek a játékok mindennél szabadabban hagyják szárnyalni az ember fantáziáját. Ami másnak csak egy felugró ablak például arról, hogy az Oszmán Birodalom féli az Osztrák-Magyar Monarchia erejét és fegyverkezni kezd, az nekünk valóságos sorozatát indítja be elképzelt vitáknak zárt termekben, félresiklott, alkudozásokat és éles, elítélő hangú nyilatkozatokat arról, hogy mi vezetett idáig a két ország viszonyában és a példákat sorolhatnám napestig. Mindennek fényében ajánlom bárkinek a játékot, aki hajlandó kimozdulni komfortzónájából és valami újat, nehezebbet, de hatalmas elégedettséggel szolgáló programot kipróbálni.