Belengi egyfajta közérdekű csodálat a FromSoftware játékait már igen régóta. Én aláírom, hogy mind a Dark Souls-széria, a Sekiro, de legfőképp a Bloodborne olyasmik, amik valóban meghatározó címei voltak az adott konzolgenerációnak, ugyanakkor kövér túlzásnak érzem azt a fajta, már-már vallási imádatot, ami körbelengi a japán fejlesztőcsapatot. Az Elden Ring megjelenésénél ez hatványozottan igaz volt, hiszen rengeteg tartalomgyártó például csak azért ugrott rá a játékra (holott soha korábban nem erőltették a soulslike-műfajt), mert az Elden Ring bitang népszerű volt. Leuralta a Twitchet, a belőle készült végigjátszások trendingeltek a YouTube-on és sorra jelentek meg a dicsérő tesztek is. De tulajdonképpen mi is volt az Elden Ring? A kőkemény soulslike-műfaj beemelése a mainstreambe, open-world világgal és sokkal szabadabb, nyitottabb játékmenettel. A FromSoftware-rajongók egyből mennybe mentek, a Shadow of the Erdtree DLC pedig feltette a pontot az i-re és szállított egy közel teljes játék hosszúságú (és tartalmú) bővítményt. A From ezzel lényegében kimaxolta az Elden Ringet és nagy kérdés volt, hogy merre indulnak tovább. Benne volt a pakliban egy újabb DLC, de ugyanúgy a folytatás is – amit előbb-utóbb biztosan meg fogunk kapni. Mikor kiderült, hogy a Nightreign lényegében egy battle-royale, co-op és roguelike elemekkel tarkított spinoff lesz, a többség ledöbbent. Hogy jön ez az Elden Ring világához? – kérdezgették. Pedig a válasz egyszerű.
A FromSoftware csupán még tovább merül a mainstream mélységes tengerébe. Jól látják, hogy mely műfajok pörögnek mostanában igazán nagyon és ehhez igazodnak. Elképesztő sikereket ér el a Call of Duty az ingyenes Warzone-nal, hát beépítették a battle-royale térképszűkülést. Mindenki szereti a kooperatív-élményeket, hát bekerült a háromfős co-op. Roguelike-elemek? Pipa! Az egészet pedig ráhúzták az Elden Ring egyébként is felettébb misztikus és rejtélyekkel teli világára. A sztoriban például visszamegyünk abba a korszakba, mikor a Tarnished még be sem tette a lábát a Lands Between területére. Limveldet ekkor a Sötétség kerítette hatalmába, amelynek élén a rettegett Nightlord állt – őt kell legyőznünk. Összegyűlt az ellene fellépő csapat és különböző világokból (és idősíkokból) érkezett egy-egy dicső harcos (Nightfarer), hogy elűzze az átkot. A Roundtable Hold területén kezdünk, ahol beszélgethetünk NPC-kel, az udvaron kedvünkre gyakorolhatunk, a kerekasztalnál pedig elindíthatjuk az Expedíciókat. A Roundtable Hold lényegében a központi HUB: elidőzhetünk itt, vásárolhatunk, olvasgathatjuk a kódex-bejegyzéseket vagy szimplán csak a fegyverleírásokat, viszont a tényleges online játékhoz el kell indítanunk egy Expedíciót. Mindezek előtt persze mindenképp ki kell választanunk, hogy melyik karakterrel megyünk kalandozni, hiszen ez eldöntheti a meccsek sikerességét.
Hárman párban, avagy a trio színre lép
Eleinte 6 karakter áll rendelkezésre, azonban később ehhez még 2 újabb csatlakozik. Ez az a pont, ahol nagyon meg kell fontolni, hogy kit választunk és előbb érdemes mindegyik harcossal futni egy kört a gyakorlópályán, hogy megtaláljuk a megfelelőt. Én először az Ironeye mellett tettem le a voksom, aki lényegében egy íjász, de ugyanúgy adhatunk a kezébe méretes baltát is, ha azt találunk a pályán. Később a kedvencemmé a Guardian vált – ez egy sólyomfejjel ellátott, alabárddal és pajzzsal felszerelt hős. Aki a frontális támadásokat részesíti előnyben, annak ott Wylder vagy a Raider, a távolból varázslatok szórására pedig a Recluse – a paletta széles, így mindenki megtalálja a magának valót. Fontos még kiemelni, hogy a Nightreign egy kooperatív online-élmény és erre is lett tervezve. Bár adott a solo-játék, úgy az igazi, ha a gép sorsol melléd még két másik embert, akikkel össze kell dolgoznod. Ez immár nem a magányos hősök játéka, hanem a csapatmunkáé. Bár a tesztidőszak alatt a matchmaking nem volt a legjobb (ez már a próbakörnél is köhögött), azért a legtöbb esetben sikeresen be tudtam lépni egy-egy meccsbe és két másik kollégával együtt portyázni Limveld területén. A játékmenet annyiból áll, hogy megérkeztek a pályára, aztán szabadon lehet barangolni és harcolni. Csakhogy a térkép folyamatosan szűkül és terel befelé a főellenfél-arénába. Két in-game napot kell lenyomni, a harmadik pedig már egy Nightlord-variáns, akit ha sikerül leverni, akkor az egy sikeres Expedíciónak minősül. Zanzásítva lényegében megkapjuk az alapjáték legfőbb elemeit (felfedezés, harc, szintlépés, bossfight), csak épp online köntösben, két másik játékos társaságában.
Az adott pályán landolás után kvázi bármerre mehettek, viszont a fejlődés nagyon fontos. Kisebb-nagyobb ellenfeleket találhattok szerteszét, és ezeket mindenképp megéri leverni, mert a szintlépéshez ugyanúgy kell az XP, ahogy az alapjátékban. Magát a szintlépést a Site of Grace pontoknál tudjuk megtenni, ami a helyi Bonfire, a leomlott templomokat pedig nagyon megéri felfedezni, mert ezekben növelhetjük a gyógyító-flaskáink számát. A folyamatos szintlépéssel nő az életünk, a staminánk és a manánk egyaránt, de arra érdemes figyelni, hogy halál esetén egy szintet elvesz a játék, ami jó soulslike-hoz méltó módon visszaszerezhető, viszont nem árt sietni, mert konkrétan elfogy a pálya körülötted. Azt nem mondanám, hogy a Nightreign nehezebb, mint az alapjáték vagy a DLC, de azért oda kell figyelni és lehetőleg a többieket segítve, együttműködve leverni a keményebb ellenfeleket. A kommunikáció kiemelten fontos, szóval a legjobb, ha két másik haveroddal indulsz nekik és partiban beszélgettek egymással, mert vadidegen játékosoknál néha nehezen követhető, hogy ki mit akar, merre akar továbbhaladni és egyebek. Szerencsére a térképen könnyedén lehet pinelni, szóval azért abból ki lehet következtetni, hogy épp merre menjetek tovább, de mint említettem, a kommunikáció itt a kulcsa mindennek. Ahogy maga a csapatmunka is, hiszen futottam bele olyan bossfightba, hogy nem egy, hanem mindjárt három főellenfél jött nekünk és ilyenkor jobb, ha mindhárman összedolgozva, szép sorban szeditek le őket, és nem magányos hősként ugrotok bele a csetepatéba, lesz, ami lesz alapon.
Lóhalálában (Hol vagy, Torrent?)
Szerte a pályán nyitogathatunk ládákat, amikből újabb és újabb fegyverek eshetnek ki. Ezekkel lényegében in-game változtathatjuk a buildünket, akár teljesen lecserélve az alapfelszerelésünket. A fegyvereknél már a felvétel előtt láthatjuk, hogy jobb stattal bírnak-e, mint azok, amik alapból nálunk vannak, úgyhogy erre érdemes odafigyelni, mivel az inventory elég szűkös – komolyan, a Resident Evil 2-ben nagyobb volt. A Roundtable Hold területén vásárolhatunk különféle emote-okat, viszont ezeknek az égvilágon semmi értelme nincs. Talán az alapjáték tempójába még beilleszthető az, hogy meghajlunk valaki előtt vagy integetünk neki, de itt annyira gyors az iram, hogy egy pillanatra sem fogunk megállni, úgyhogy az emote-okkal maximum a végső főellenfél legyőzése után lehet flexelni. Merthogy tényleg fékevesztett rohanás az egész Expedíció, jobb esetben egymást támogató, rosszabb esetben meg egyedül kalandozó, a többiektől lemaradó solo játékosokkal. Minden az akcióra lett kihegyezve, mégpedig hatványozottan. Bámészkodni sincs időnk, mivel a térkép ugye ránk szűkül szép lassan, úgyhogy haladnunk kell. Battle-royale játékoktól nem idegen, hogy a társaid fel tudod húzni, ha leverték őket, viszont a Nightreign esetében ez a rendszer az újoncoknak kiakasztó lehet. Konkrétan ütnöd kell szerencsétlen elesett partnered, hogy magához térjen, és mivel ez a legtöbb esetben egy bossfight közben fog megtörténni, nem ritka, hogy te is bekapsz egy-két kiadós pofont, miközben segítenél. Minél többször térdel le valaki, annál nehezebb feléleszteni, de ilyenkor érdemes távolsági fegyverrel próbálkozni, szóval, ha van a csapatban egy varázsló vagy egy íjász, akkor jó eséllyel simán megúszhatjátok a buktát.
A látványvilág pazar: Limveld több kisebb területre lett felosztva, így sokkal jobban kidolgozhatták az egyes pályákat, emellett pedig a központi HUB is kellőképpen hangulatos lett. Ennek megvan a hátulütője is, mivel több dolog tárul egyszerre eléd, a játék bizony hajlamos lehet beszaggatni, a 60FPS-t pedig nem igazán tudta tartani PS5-konzolon, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy erre már az alapjáték sem volt képes annak idején. Az irányítást szokni kell, kitanulni és memorizálni, mert döntő fontosságú lehet, ha egy keményebb harc közepén jössz rá, hogy elfelejtetted, mivel kell ellőni az ultimate támadást. A zene viszont ismét varázslatos, és nekem speciel pont a Roundtable Holdnál hallható muzsika lett a kedvencem, de tényleg az összes nagyon rendben van. Kiemelném még, hogy a gyorsabb tempó miatt átszabták a szabályokat és kikerült például a fall damage, vagyis most már akármilyen magasról zuhansz alá, nem fogsz sérülni, illetve a fapados falmászással könnyebben tudsz felkapaszkodni magaslatokra.
Úgy gondolom, hogy rajongóknak mindenképp megéri a Nightreign, már csak azért is, mert nyomott áron lehet beszerezni. Ezért viszont egy online kooperatív-játékra kihegyezett spinoffot kaptok, nem pedig az Elden Ring 2-t, és ezzel jobb tisztában lenni, mielőtt rákattintotok a vásárlás-gombra. A legtöbb játékelem újrahasznosított, ami a bossoknál néha megmosolyogtató, a kisebb rémségek meg mintha a munkaügyi központ által lettek volna kirendelve terepakadálynak, de gyorsan hozzáteszem, hogy az új tartalmak, főleg a főellenfél-harcok valóban ütnek, és elképesztően epikusnak néznek ki. Mivel egy-egy sikeres Expedíció akár 40 percig vagy tovább is eltarthat, azért kötve hiszem, hogy napi 2-3 nekifutásnál többet beletenne egy átlag játékos, viszont be kell vallanom, hogy az adrenalin engem is hajtott és a Nightreign képes volt újra és újra visszahúzni maga elé, még akkor is, amikor nem is miatta kapcsoltam be a konzolt. Ez egy elsőre igencsak furcsa koncepcióval megáldott, ám a FromSoftware tapasztalata miatt mégis teljesen korrekt játék lett, ami bőven elfér az alapjáték és a Shadow of the Erdtree mellett a polcon, de forradalmat nem szabad várni tőle. Azt majd a második rész hozza el!
A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft biztosította. Köszönjük!
Borítókép forrása: Steam
