Tesztek

A technika jelenlegi rohamos fejlődését alapul véve nem kizárt, hogy a jövőben olyan természetes lesz a hétköznapi ember számára is a bolygók közötti utazás, mint manapság kocsiba ülve lemenni a sarki közértbe. Hiszen míg néhány száz évvel ezelőtt a korábban használt négylábúakról négykerekűekre ültünk át, az azóta eltelt időszakban már felfedeztük az űrutazás lehetőségeit is. A Föld elhagyása új nyersanyagok vagy éppenséggel másik lakóhely felfedezése érdekében nem mindig veszélytelen, hiszen összeakadhatunk a sci-fi írók kedvelt ellenséges lényeivel, vagy mondjuk új terepet találhatunk az emberek közti háborúzáshoz (mint azt például az Emlékmásban láthattuk).

Tükröm-tükröm, mondd meg nékem, mi a legszebb a vidéken? Hát a N.O.V.A. 3, az! És ellentétben a mesebeli királylányokkal, ez a játék csodás külsején kívül értékelhető személyiséget is fel tud mutatni.

Szeretem az egyszerű dolgokat. A rántott húst, a hideg sört, az egypengés borotvát, a fekete ruhákat, az ezerkettes Zsigulim. Szeretek a naplementében vezetni, a tájban gyönyörködni... és a tetőre szerelt gépágyúkkal mindent szétlőni, ami él és mozog.

Harry Potter rajongóként kapva kaptam az alkalmon, hogy tesztelhessem az első Wonderbookot, a Book of Spellst, ami J.K. Rowling fantasyuniverzumába kalauzolja el a vállalkozó kedvű gyerkőcöket. Kár, hogy a kirándulás még így virtuálisan sem zökkenőmentes.

A Virtua Fighter 5: Final Showdown a nyár egyik legjobb digitális megjelenése, melyet a legtöbb, bunyós programokat kedvelő játékos gondolkodás nélkül megvehet. A gond akkor van, ha a haverok éppen nyaralnak, mert egyedül nincs sok öröm a játékban...

Ki gondolta volna, hogy a barátságról színes négyszögek szerepeltetésével is lehet történetet írni, az elmeséléséhez pedig nem kellenek dollármilliók és hardvereket megizzasztó grafika, csak egy vonalzó, egy színesceruza-készlet és egy kiváló zeneszerző?

A sorozat népszerűsége már leáldozóban van, de az első érdekesnek tűnő videojáték-átirat csak mostanra érkezett meg. A végeredményt látva egészen biztos, hogy a világ és a Family Guy rajongók is jobban jártak volna, ha sohasem jelenik meg.

A Gameloft előszeretettel klónoz konzolos és PC-s sikerjátékokat mobilra, a Six-Guns pedig le sem tagadhatná a Red Dead Redemptiontől örökölt géneket. A vámpírokat leszámítva persze.

Manapság nem telik úgy hónap, hogy legalább egy HD remake-kel ne találkoznánk, és bár ezek között akadnak jobbak, sajnos a többségük hagy némi kívánnivalót maga után. Noha Pro Skater HD nem katasztrofális, nem értjük, mi szükség volt rá, hisz a pályákat leszámítva semmi sem vesz rá minket, hogy pár unalmas óránál többet töltsünk a tévé előtt.

Legutóbb már kiveséztük a Far Cry 3-at, de annak többszereplős játékmódjaiba a korai változat miatt még nem tudtunk belekóstolni. Időközben viszont hivatalosan is megjelent a játék, elindultak a szerverek, így mi is bevetettük magunkat a multi habjai közé.

Ugyan a lopás nem szép dolog, a játékiparban mégis elnézendő, főleg ha az áldozat jobb az elkövetőnél. A PlayStation All-Stars Battle Royale-ra ezért nem is haragszunk annyira, hisz jópofa játék lett.

Visszatért a névtelen főhős, visszatért a Forgotten Realms univerzum, ismét a köztudatban a Baldur's Gate, minden idők egyik legimádottabb szerepjátéka, ahol minden sarkon vár egy kaland, vagy egy olyan ellenfél, aki egyetlen aranyért is örömmel nyisszantaná el bárki torkát.

Nem feltétlenül kell aszteroida-megsemmisítő állomás ahhoz, hogy megdolgoztassuk szürkeállományunkat. Az Escape Planben egy lehetetlen, szürreális világban kell ügyességünket és kreativitásunkat próbára téve kimenekülnünk a gonosz tudós laboratóriumából.

Az utóbbi másfél évben az Angry Birds kiegészítőkről szóló híreket olvastam fel magamnak altató helyett. Nem bántani akarom az agresszív madárkákat, de egy jó játék is holt unalmassá válik, ha csak a hátterek színe változik benne...

2012 végén nemcsak a világvégét várók száma volt magas, hanem azoké is, akik a legújabb Battlefield 3 DLC-re fenték a fogukat. Így voltunk ezzel mi is, hiszen az előzetes információk alapján nagyon úgy tűnt, hogy végre egy olyan kiegészítőt kapunk, amire a Back to Karkand óta epekedve vágytunk.

Az űrből menetrendszerűen érkező gyilkos meteorok és aszteroidák leselkednek ránk: Bruce Willis nincs kéznél, ellentétben a Vitánkkal, így a Föld védelme ezúttal a mi kezünkben van.

Amiben a Portal főtervezője, Kim Swift jó, abban új játéka is jó; amiben nem, abban nem. Persze a dolog nem ennyire fekete-fehér, hiszen egyértelműen nem jelenthetem ki: csalódás a Quantum Conundrum – de legalább van rá két oldalam, hogy megmagyarázzam mindezt.

Dúl a retróláz, a rebootok és remakek idejét éljük, ám sajnos ért már minket keserű csalódás ezen a téren, elég csak a Syndicate átfogalmazására gondolnunk. Emiatt is szorongtunk kicsit az újraértelmezett X-COM miatt -- nagy örömünkre azonban feleslegesen.

A Spider-Man: Edge of Time csúfos leszereplése után nagyon bíztunk benne, hogy a Csodálatos Pókember film mellé érkező játékadaptáció kiköszörüli a csorbát, és végre egy olyan programot kapunk, amiben élvezet a hálószövő bőrébe bújni. Hiába kaptuk meg azonban ismét a szabadon bejárható New Yorkot, a végeredmény ezúttal sem egy olyan játék, amire évek múltán is emlékezni fogunk.

A Worms: Revolution valóban egy új korszak kezdetét jelenthette volna, hiszen a Team 17 szakemberei végre komoly reformokat ígértek -- kár, hogy a széria 2012-es felvonása valódi forradalmat csupán titulusában tud hordozni.

Eljött a világvége. Ez a tény megváltoztoztathatatlan a Wasteland 2 univerzumában, ám az inXile fejlesztőcsapatának némileg mégis sikerült átírni a történelmet, és egy szebb, hangulatosabb apokalipszist varázsolni a radioaktív senkiföldje túlélőinek küzdelmes történetei köré.

Két hónappal a megjelenés előtt ugyan már volt lehetőségünk kipróbálni a Far Cry harmadik részét, és már akkor is látszott, hogy egy ígéretes játék van születőben, de a végeredmény még a korábbi tapasztalatok fényében is felülmúlta a várakozásainkat. Megérkezett 2012 legjobb FPS-e!

Manapság igazi fehér hollónak számít egy igazán jó, élvezhető űrstratégia. A műfaj nem tud maga mögött túl nagy rajongótábort, hisz a mai fiatal játékosok csak a lineáris „ide lövök, oda lövök” játékokat ismerik. Nem mondom, én is mindig várom a legújabbakat a nagy nevek közül, de felettébb örülök, amikor egy ilyen, egyedi gyöngyszem kerül a kezem alá. A Gratuitous Space Battles egy felettébb érdekes, aranyos, de végletekig elgyönyörködtető játék a maga nem túl bonyolult módján.

„Miután a több éves káosz füstje elült, gyakran tettem fel magamban a kérdést: vajon mi hajtotta az embereket, hogy részt vegyenek a mészárlásban? Hogy fegyvert ragadjanak és a másik ellen fordítsák? Erőfitogtatás volt mindez, hogy bizonyítsanak maguknak, ki az erősebb? Megmutatni a szülőknek, testvérnek, feleségnek, milyen jól áll az egyenruha? Esetleg a remény lebegett a szemek előtt, hogy a háborúból sikerül élve visszatérni és a fiúknak lehet esténként mesélni a vitrinbe kirakott kitüntetésekért végrehajtott küldetésekről? Netán a zsold tűnt vonzónak? Magam sem tudom a választ, ám a kezdeti lelkesedés érzése, mely bennem is égett, az ágyúgolyóktól szakadó végtagok és golyó szaggatta testek forgatagában hamar átadta a helyét a bizakodásnak, hogy nem az én nevem lesz a következő a halálozási listán.” (Scott Riley tizedes emlék-töredékei a II. világháborúról)