A Virtua Fighter mindig is kakukktojásnak számított a verekedős játékok végeláthatatlan tengerében, hisz ahelyett, hogy tűzlabdákat hajigáló szuperemberek, vagy épp fél pucérra vetkőztetett csajok szerepeltek volna benne, igyekezett relatíve szilárd talajon mozogni. Persze szó sincs sportjátékról, a Virtua Fighter is klasszikus bunyós sorozat, de annyiban mindenképp egyedinek számít, hogy nem akar látványosabbnál látványosabb jelenetekkel rálicitálni az e téren úgyis verhetetlen Street Fighter és Soul Calibur szériákra (ugye, Tekken?). Az ötödik rész egyébként igencsak régen, 2006-ban jelent meg, azóta pedig híre is alig akad a folytatásnak. Helyette kaptunk egy újrakiadást XBLA-n és PSN-en, Final Showdown címen. Hogy ezt most miért? A kérdés jó, de bennünket nem izgat annyira a válasz, mert a játék még hat év elteltével is leköti az embert, ha másért nem is, hát pár irtó könnyen teljesíthető achievementért.
Virtuális harcosok klubja
Ahogy a sorozat eddigi összes felvonásában, a Virtua Fighter 5-ben is megmaradtak a VF-világ tradicionális elemei. A játékmenet sokkal lassabb és megfontoltabb, mint a rokon programok többségénél, és bár a kombók itt is elég hatásosak lehetnek, sokkal lényegesebb náluk a jól időzített védekezés és a sikeres counterek sora. Utóbbi különösen akkor kerül előtérbe, ha egy, még a játék általános tempójához mérten is lassú karaktert rakunk össze egy sebes, de gyönge ellenféllel. Teszem azt egy Taka-Arashi kontra Lei-Fei összecsapás kimenetele tényleg csak és kizárólag azon múlik, hogy a játékosok hogyan időzítik a mozdulatsorokat. Taka-Arashi több száz kilója minden bizonnyal rémálom lehet Lei-Fei kombóinak, de utóbbi egy-egy stílusos védéssel és visszatámadással két vállra fektetheti a japán óriást. Ugyan nem minden karakter ennyire kiegyensúlyozott, mondjuk az ötödik részben bemutatkozó Eileen majom stílusú kungfuja majdhogynem alkalmatlan egy olyan agilis szereplővel szemben, mint a széria arcaként is ismert Akira Yuki. Összességében viszont elmondható, hogy a Sega jó munkát végzett, és ha okosan kikerüljük a gyenge láncszemeket, észrevesszük a játék alatt megbúvó, komplex mechanikát.
Hat évvel később
A játék alapjai tehát jók, igaz, azok immár hat éve, így adott a kérdés, hogy miért érdemes beruházni a Final Showdownra. A tálalásért biztos nem, mert a programról annak ellenére is lerí a 2006-os grafikai szint, hogy nem kifejezetten csúnya. A textúrák életlenek, a karakterek darabosak, a zene és a hangok pedig alulról sem súrolják a 2011-es Mortal Kombatet. Mivel nincs normális sztorimód, a mesterséges intelligencia pedig szimplán suta, ezért sajnos egyedüli szórakozásnak sem lehet ajánlani. Ha azonban lehuppan mellénk egy barátunk, vagy van annyi bátorságunk, hogy felmerészkedjünk az online játszótérre, hamar azon kapjuk magunkat, hogy már rég el kellett volna mosogatni az edényeket, vagy megenni a pizza bűzölgő maradékát. Tény ugyanis, hogy a játék hangulata hosszú órákra beszippantja az embert, amit elsősorban a fent tárgyalt játékmenetnek köszönhetünk. Azok, akik egyszer már megvásárolták a Virtua Fighter 5-öt, örülhetnek pár sosem látott mozdulatnak és animációnak, na meg nem kell azon aggódniuk, hogy nem találnak játszópajtást az interneten. Mindezért pedig 15 eurót/1200 MS pontot kell kicsengetnünk, amit persze lehet emelni a különböző letölthető extrák megvásárlásával. Az achievement-vadászoknak jó hír továbbá, hogy a játék az első indulása után simán kipasszíroz magából 4-5 nagy értékű trófeát -- Xbox 360-on csak az oktatómód elindításáért 60 G-vel jutalmaznak minket a Sega derék fejlesztői.
A végső összecsapás
A játék alcíme talán utalás arra, hogy végre békén hagyják az ötödik részt és a közeljövőben kiadják a hatodikat -- mi tagadás, ideje lenne, főleg, hogy reneszánszát éli a stílus, hisz minden nagyobb sorozat kap, vagy kapott folytatást (még a Dead or Alive is). Addig is itt van nekünk a Final Showdown, mellyel el lehet ütni pár kósza órát, délutánt, napot vagy hetet. Az egyedüli ok, amiért nem kerül a bűvös 90% fölé, az, hogy ezt már mind láttuk, és hogy szólóban még csak annyira sem szórakoztató, mint a legutóbbi Street Fighter IV variáns. Ez egy többekre szabott bunyós játék, amit csak akkor érdemes megvenni, ha vannak haverok, akik élvezik forgatni a kontrollert, és szívesen anyáznak minket, ha sikerül eltángálni őket. A magányos harcosok és az újdonságra vágyók azonban még mindig jobban járnak egy használt, NetherRealm-féle Mortal Kombattel, mert itt bizony nem terem nekik túl sok babér...
