Tesztek

Az élet és a halál témaköre az évszázadok során már megannyi alkotónak nyújtott biztos táptalajt. Persze a csillogó sokaságból a kalandjátékok eddig sem maradtak ki, viszont az új szerzemény több szempontból is különleges.

Ismét csalódtam, és ismét egy kalandjátékban. Szomorú vagyok, egyre szomorúbb, főleg mert nem ez az első folytatás, ami hibás tervezői döntések miatt gyengébbre sikerült az előző résznél -- és félek, hogy nem is az utolsó...

A ’90-es években, főleg az ezredforduló környékén virágkorukat élték az űrhajószimulátorok. Ott volt a Wing Commander, a Freespace, az X-Wing vagy éppen az I-War, hogy csak a híresebb példákat említsem. Ehhez az illusztris társulathoz akart csatlakozni a Digital Anvil üdvöskéje, a Starlancer is, amelyet az a Chris Robert álmodott meg, aki az említett Wing Commandert is sikerre vitte.

Egy rendkívül stílusos, meglepően aranyos és hangulatos kalandjáték, mely a műfaj nagyjaival szemben is képes megállni a helyét -- mégpedig konzolon.

Ugyan ki nem szeret álmodni? Nos... például én, de a kérdést költőinek szántam. Ha az embert épp nem az esti mese gyanánt megtekintett horrorfilm szörnye, vagy a fél egykor elfogyasztott sült csirke szelleme kísérti, akár még örömét is leli az alva átélt kalandokban, s aztán zsémbesen ébredve morogja maga elé: bárcsak valóság lett volna...

Egy veteránokból álló kis finn stúdió múltidézésre, időutazásra hívja a mai korok szerepjátékosait. Érdekes kísérlet, izgalmas stílusgyakorlat és szinte pimasz merészség – bár jól tudjuk, mindez nem idegen az indie-szférától...

A népes kínálat okán tower defense témában manapság nehéz újat mutatni, a Futuremark mindenesetre megpróbálta -- az eredmény viszont, dacára a bíztató kezdetnek, igen felemásra sikeredett.

A folyamatosan változó felhasználói igények miatt még az egykor a teremtés koronáját képviselő műfajok is a veszélyeztetett kategóriába degradálódtak. Az elmúlt években a reflex-orientált online lövészetekkel is valami hasonló történt, melyek a kiürült szerverek alapján már egy ideje rétegjátékoknak tekinthetők. Szerencsére akadnak lelkes fejlesztők, akiket ez a tény nem tántorít el, egy maroknyi csapat pedig olyan alkotást készített, ami felpolírozza a Quake-béli hagyományokat ápoló játékmenetet.

A Bugbear fejlesztői nem csak a Ridge Racer sorozat leharcolt kasztniját polírozták újra, hanem az utolsó anyacsavarig átépítették a játékot. Nagy kérdés, hogy a sorozat hardcore rajongói miként fogadják majd a váltást.

„Kedves Esther! Ez lesz az utolsó levelem. Továbbra is csak halomba gyűlnek lakatlan házunk lábtörlőjén? Miért küldöm őket még mindig haza, neked?”

Ha egyetlen jelzővel kellene jellemeznünk az Asura’s Wrathet, akkor az a különleges lenne, hiszen a CyberConnect2 játéka olyan élményt biztosít, amivel nem találkozhatunk minden nap. S talán épp ezért lesz egyben furcsa is a legtöbb játékos számára.

Évszázadokon átívelő, Európa összes nagyurát mozgásban tartó politikai sakkjátszma, ami sandbox játékmenet teszi fel a koronát a Crusader Kings folytatására.

Hét évnyi hallgatás után, új fejlesztők közreműködésével tért vissza a játékpiacra a Law & Order sorozat, ám a viszontlátás öröme korántsem felhőtlen.

Látványos, gyors, taktikus és néha áttekinthetetlen -- az Oil Rush nem tökéletes, de egy kezdő brigádtól nem is vártunk hibátlan végeredményt.

A hidegháború éveiben számos alkalommal megfeszült a szembenállók ujja a ravaszon, a Wargame EA pedig előkaparta a jó öreg „mi lett volna, ha” ütőkártyát, és ezt játssza ki most.

Egy évvel az egész bolygót megrázó esemény után egy magányos férfi érkezik a romos Haventonba, hogy megtalálja a szeretteit. Ugyan most nincsenek szupermutánsok, akik az életére törnének, ám hősünk még sincs biztonságban. A lerombolt világ így is veszélyekkel teli hely, és a legfontosabb szabály, amit meg kell tanulni, hogy minden helyzetben őrizd meg a hidegvéred.

Hangulatos, gyönyörű, de kis híján játszhatatlan és fárasztó. Így írható körül legjobban a Plastic által fejlesztett, kizárólag PSN-re kiadott, Datura névre hallgató kísérleti kalandjáték, mely filozofikus mélységekben keresi a választ az élet értelmét firtató örök kérdésre.

Az elmúlt hónapokban többször is olvashattatok a lapunk hasábjain a Syndicate-ről, amely FPS formában tért vissza a játékvilágba. Az első kipróbálható verziót követően már megfogalmaztuk a kétségeinket a játék létjogosultságát illetően, és a végső változatot kipróbálva már csak egyetlen kérdésünk maradt: ezt most miért kellett?

Nagy divat az újrahasznosítás, és nemcsak a műanyag vagy a papír reciklálása jó üzlet, de a régi játékok sem kerülik el a sorsukat. Azt már tudjuk, hogy az RTS-ből FPS-sé válás nem jó ómen, és most az is kiderül, hogy az sem jelent semmit, ha a stílus megmarad, csak a hozzáállás változik.

Minden kezdet nehéz, szokták mondogatni, ha valaki egy számára még ismeretlen úton kíván elindulni. Ilyen esetekben a tapasztalat hiányát általában a lelkesedés pótolja, az idő pedig eldönti, hogy ebből a szikrából lesz-e tűz, vagy a próbálkozás hamvába hull. Nincsen ez másképpen az akció-szerepjátékok esetében sem, mely stílusban már számos kisebb-nagyobb cég próbált valami újat, maradandót alkotni, de csak keveseknek sikerült kiemelkedőt, a stílus uralkodójának számító Diablót megszorongató darabot letennie a Dungeon Siege-tányérokkal, Torchlight-poharakkal és Sacred-evőeszközökkel teli asztalra. A néhány főt számláló amerikai Soldak Entertainment is úgy érezhette, van mit hozzátenniük a műfajhoz, első alkotásuk ugyanis tagadhatatlanul magán viseli a már jól ismert jegyeket, ám a puszta vagdalkozás mellett megpróbál némi stratégiai vonást is felmutatni.

Volt idő, amikor a konzolos játékokat még valódi szakadék választotta el a PC-s címektől. Most nem elsősorban technikai különbségekre gondolunk, hanem témára és tervezésre – a konzolokra szánt exkluzív programok könnyedebbek, barátságosabbak voltak a PC-s hardcore remekeknél. Ez mára megváltozott, hisz a konzolok domináns helyet szereztek a piacon, a PC-s játékok pedig nagyrészt vagy átiratok, vagy bonyolult, konzolon az irányítóeszközök miatt kivitelezhetetlen programok. Még szerencse, hogy a múlt nem köszönt le nyomtalanul, hisz sorra jelennek meg a jobbnál-jobb HD kiadások, mint amilyen a nemrég boltokba került The Ratchet & Clank Trilogy is.

Hat hosszú és kemény évet kellett várnia a rajongóknak, mire a Populous-széria harmadik darabja 1998-ban kiadásra került. Szerencsére én nem tartoztam ebbe a körbe, mivel az előző rész kiadásakor még az óvodában húzgáltam a lányok haját, így számomra a várakozás nem volt különösebben megterhelő. Nem mondhatom, hogy a játék megjelenésekor már érett férfi voltam és azt sem, hogy ezt a játékot kértem karácsonyra. Teljesen véletlenül jutott el hozzám egy példánya. A szerelem pedig azóta is tart.

A Klei Entertainment Shank című játéka 2010 nyarán került digitális terjesztésre, de már jóval azelőtt, az első videók megtekintése után elnyerte tetszésünket. A véres rajzfilmleszámolás folytatására nem kellett sokat várnunk, a dupla bökők újra akcióba lendültek, mi pedig ott voltunk, hogy tunkoljunk egy kicsit.

Modern, huszonegyedik századi világunkban lassan kezdünk kifogyni a tabukból. Egyre kevesebb dolog kelt bennünk megbotránkozást, a „rendkívüli” előbb megszokott lesz, aztán unalmas. Példának okáért talán meg sem lepődünk, ha a nyüzsgő utcán valaki azzal áll elénk, hogy ufót látott. Ha azzal folytatja, hogy el is rabolták, legfeljebb teszünk egy óvatos lépést az ellenkező irányba. Ha azonban a buszmegállói padra zuhan mellénk egy karikás szemű, borostás alak, és azzal áll elő, hogy egy földalatti bunkerben lakik, mellesleg főállásban vadászik földönkívüliekre... Nos, jobban tesszük, ha elkérjük tőle az UFO rongyosra pörgetett lemezét.