Tesztek

Látványos, gyors, taktikus és néha áttekinthetetlen -- az Oil Rush nem tökéletes, de egy kezdő brigádtól nem is vártunk hibátlan végeredményt.

A hidegháború éveiben számos alkalommal megfeszült a szembenállók ujja a ravaszon, a Wargame EA pedig előkaparta a jó öreg „mi lett volna, ha” ütőkártyát, és ezt játssza ki most.

Egy évvel az egész bolygót megrázó esemény után egy magányos férfi érkezik a romos Haventonba, hogy megtalálja a szeretteit. Ugyan most nincsenek szupermutánsok, akik az életére törnének, ám hősünk még sincs biztonságban. A lerombolt világ így is veszélyekkel teli hely, és a legfontosabb szabály, amit meg kell tanulni, hogy minden helyzetben őrizd meg a hidegvéred.

Hangulatos, gyönyörű, de kis híján játszhatatlan és fárasztó. Így írható körül legjobban a Plastic által fejlesztett, kizárólag PSN-re kiadott, Datura névre hallgató kísérleti kalandjáték, mely filozofikus mélységekben keresi a választ az élet értelmét firtató örök kérdésre.

Az elmúlt hónapokban többször is olvashattatok a lapunk hasábjain a Syndicate-ről, amely FPS formában tért vissza a játékvilágba. Az első kipróbálható verziót követően már megfogalmaztuk a kétségeinket a játék létjogosultságát illetően, és a végső változatot kipróbálva már csak egyetlen kérdésünk maradt: ezt most miért kellett?

Nagy divat az újrahasznosítás, és nemcsak a műanyag vagy a papír reciklálása jó üzlet, de a régi játékok sem kerülik el a sorsukat. Azt már tudjuk, hogy az RTS-ből FPS-sé válás nem jó ómen, és most az is kiderül, hogy az sem jelent semmit, ha a stílus megmarad, csak a hozzáállás változik.

Minden kezdet nehéz, szokták mondogatni, ha valaki egy számára még ismeretlen úton kíván elindulni. Ilyen esetekben a tapasztalat hiányát általában a lelkesedés pótolja, az idő pedig eldönti, hogy ebből a szikrából lesz-e tűz, vagy a próbálkozás hamvába hull. Nincsen ez másképpen az akció-szerepjátékok esetében sem, mely stílusban már számos kisebb-nagyobb cég próbált valami újat, maradandót alkotni, de csak keveseknek sikerült kiemelkedőt, a stílus uralkodójának számító Diablót megszorongató darabot letennie a Dungeon Siege-tányérokkal, Torchlight-poharakkal és Sacred-evőeszközökkel teli asztalra. A néhány főt számláló amerikai Soldak Entertainment is úgy érezhette, van mit hozzátenniük a műfajhoz, első alkotásuk ugyanis tagadhatatlanul magán viseli a már jól ismert jegyeket, ám a puszta vagdalkozás mellett megpróbál némi stratégiai vonást is felmutatni.

Volt idő, amikor a konzolos játékokat még valódi szakadék választotta el a PC-s címektől. Most nem elsősorban technikai különbségekre gondolunk, hanem témára és tervezésre – a konzolokra szánt exkluzív programok könnyedebbek, barátságosabbak voltak a PC-s hardcore remekeknél. Ez mára megváltozott, hisz a konzolok domináns helyet szereztek a piacon, a PC-s játékok pedig nagyrészt vagy átiratok, vagy bonyolult, konzolon az irányítóeszközök miatt kivitelezhetetlen programok. Még szerencse, hogy a múlt nem köszönt le nyomtalanul, hisz sorra jelennek meg a jobbnál-jobb HD kiadások, mint amilyen a nemrég boltokba került The Ratchet & Clank Trilogy is.

Hat hosszú és kemény évet kellett várnia a rajongóknak, mire a Populous-széria harmadik darabja 1998-ban kiadásra került. Szerencsére én nem tartoztam ebbe a körbe, mivel az előző rész kiadásakor még az óvodában húzgáltam a lányok haját, így számomra a várakozás nem volt különösebben megterhelő. Nem mondhatom, hogy a játék megjelenésekor már érett férfi voltam és azt sem, hogy ezt a játékot kértem karácsonyra. Teljesen véletlenül jutott el hozzám egy példánya. A szerelem pedig azóta is tart.

A Klei Entertainment Shank című játéka 2010 nyarán került digitális terjesztésre, de már jóval azelőtt, az első videók megtekintése után elnyerte tetszésünket. A véres rajzfilmleszámolás folytatására nem kellett sokat várnunk, a dupla bökők újra akcióba lendültek, mi pedig ott voltunk, hogy tunkoljunk egy kicsit.

Modern, huszonegyedik századi világunkban lassan kezdünk kifogyni a tabukból. Egyre kevesebb dolog kelt bennünk megbotránkozást, a „rendkívüli” előbb megszokott lesz, aztán unalmas. Példának okáért talán meg sem lepődünk, ha a nyüzsgő utcán valaki azzal áll elénk, hogy ufót látott. Ha azzal folytatja, hogy el is rabolták, legfeljebb teszünk egy óvatos lépést az ellenkező irányba. Ha azonban a buszmegállói padra zuhan mellénk egy karikás szemű, borostás alak, és azzal áll elő, hogy egy földalatti bunkerben lakik, mellesleg főállásban vadászik földönkívüliekre... Nos, jobban tesszük, ha elkérjük tőle az UFO rongyosra pörgetett lemezét.

Egy olyan rétegműfaj királyának lenni, mint a focimenedzser játékok, kétes dicsőség -- legalábbis egy laikus mindenképp így gondolhatja. Az angol SI Games viszont annak ellenére, hogy komolyabb vetélytárs nélkül rajtol el minden évben nevezett kategóriában, cseppet sem tűnik kényelmesnek. Miért is tűnne?! Hiszen holmi rivális helyett saját kialakult rajongótábora állítja elé újra és újra az alacsonynak egyáltalán nem nevezhető elvárásokat.

Be jó érzés is volt jó pár évvel ezelőtt karóvetőnket tűzőgépként felhasználva zombikkal meg mindenféle túlvilági jöttmenttel kitapétázni a pokol sivár falait, vagy éppen hatvanhat bűnös lélek begyűjtése után kérészéltű démonként tombolni és szétcsapni a gonosz seregében! Az igazán nagy baj, hogy ezek a szép emlékek tovaszálltak, s az Overdose vegyes fogadtatása után 2009 őszén valami még förtelmesebb spin-off szennyezte be a Painkiller franchise-t. Nem is értem, hogy a DreamCather/JoWooD páros hogyan és miért bólintott rá ennek a félkésznek is csak jóindulattal nevezhető alkotásnak pénzért való árusítására, ráadásul egy olyan csapattól, mely értékelhető produktummal még nem tudott előrukkolni…

Batman és Joker szabadságra ment, Gotham City pedig végre elcsendesedett. Illetve mégsem, hiszen imposztorok tucatjai öltik most magukra maskaráikat, hogy rendet vagy kupit rakjanak ott, ahol eddig a komoly versenyzők rótták a köreiket.

A Fireburst lehetett volna egyedi, szórakoztató portéka az arcade autóversenyzést feldolgozó programok között, ha a fejlesztők figyelembe veszik saját erőforrásaikat, korlátaikat, nem pedig csak összesütnek valamit kiforrott koncepció nélkül -- márpedig itt most pontosan ez a helyzet.

A történet adott. Az 1991 óta tartó szomáliai háború véres küzdelmei termékeny táptalaj biztosíthatnak egy jó belső nézetű akciójáték számára. Ám mi történik akkor, ha egy játékfejlesztő cég az említett parcellát borzasztó minőségű magvakkal szórja tele, majd parlagon hagyja? Nos, ha kipróbálod ezt a címet, megtudod...

A galaxis lángokban, milliárdokat fenyeget pusztulás. A totális káoszból látszólag nincs menekvés, az összefogást ezeréves ellentétek akadályozzák. A világ utolsó reménye egy ember. Egy ember, aki még a halált is legyőzte, csakhogy megmenthessen másokat. Egy ember, akit semmi sem állíthat meg.

A legtöbb művészi megnyilvánulásban akadnak olyan alkotások, melyek szándékkal vagy csak egyfajta önkifejezési formaként keresik a társadalom széles rétegei által elfogadott erkölcsi határokat, hogy aztán azt jól átlépjék. Az effajta alkotásokra aztán a fiatalok örömmel vetik rá magukat, míg az erkölcsi normákra kicsit is érzékeny szülők és tanárok próbálják a csemetéket távol tartani a szélsőségektől. Egy filmnek remek reklám, ha több országban betiltják (habár ennek az internet korában már nem sok jelentősége van), a zenei műfajok között is akad olyan, amelyik a szókimondásra alapoz, és a számítógépes játékok történetében sem ritkák a vérben, erőszakban tocsogó művek. Ezek egyike a Kingpin, melyben leginkább a durvaság játssza a főszerepet.

Elgondolkodtál már valaha, hogy milyen élmény az, amikor végre puskavégre kaphatod az áhított vadat? Esetleg már megtapasztaltad az érzést -- netán nem csak monitor előtt ülve --, de a szarvasoknál valamivel nagyobb kihívásra vágysz? Akkor a Carnivores: Ice Age pont neked való!

Egy előzmény nélküli játéknál sok a kockázat, mint mindent, ezt is elkezdeni nehéz igazán. Az EA általában egy lapra tesz fel ilyenkor mindent: vagy egy feszes testű csaj a főszereplő, vagy a grafika borítja fel az aktuális trendeket, azonban egy szerepjátéknál az ilyesmi nem működik. A Kingdoms of Amalurban azzal próbálnak sokkolni, hogy a játék még el sem kezdődött, de te már halott vagy.

A Choplifter HD végigjátszását kötelezővé tenném minden remake-hegesztő csapatnak, az InXile játéka ugyanis remekül sikerült újrázása egy harmincéves matuzsálemnek.

A Final Fantasy XIII-2 előtt nagy feladat áll, hisz vissza kell állítania a sorozat megtépázott jó hírét. Vajon sikerülhet ez egy folytatásnak?

Artúr beteg, és a Kerekasztal néven ismert lovagi gittegylet ezerfelé szaladt, hovatovább még a legendás Szent Grálnak is nyoma veszett. A Neocore ismét sötét vizek felé terelgeti a legendát, és a háttérben már gyülekeznek Britannia ellenségei…

Sokszor megesett már velem, hogy egy régi horrorfilm előtt ragadva megmosolyogtam a néhány évtizeddel korábban még vérfagyasztónak ítélt jeleneteket, sőt rosszabb esetben egyenesen kínosnak éreztem azokat. A művészi ijesztgetés rajongóival persze órákon át lehetne vitatkozni azon, mennyire is központi tényező a látvány, ha a frászt kell hozni szerencsétlen nézőre, mindazonáltal némi kétkedéssel vágtam bele a Superflat Games 8-bites grafikájú, túlélőhorrorként hirdetett játékába. Hogy aztán kiessek a székből ijedtemben.