Vajon mi köze van Artúr királynak a Kárpát-medencéhez? Nyilvánvalóan semmi, ám közben meg mégis, hiszen épp arra a magyar fejlesztőcsapatra szeretnék rámutatni, amely alig több mint két éve bitbe foglalta Britannia felemelkedését. A Neocore és a King Arthur igazi sikertörténet, és a fejlesztők érdemeit az sem csorbítja, hogy a brit legenda egy vállalható mértékű koppintásból, nevezetesen a Total War „a seregek körönként lépnek, de valós időben és formációkban harcolnak” szisztémájából született. Csak az számít, ami többletként rakódott rá: egyedi hősök, szerepjáték elemek, szöveges kalandok, Kerekasztal, Morality Chart, és amitől több lett, mint egy n+1-ik középkori összecsapás. Három komolyabb DLC követte az alapművet, és rendre meg tudott újulni a széria, hol a sandbox jelleg (Saxons, Druids), hol pedig a történet (Fallen Champions) lendítette tovább a brit mítoszok sorát. És most a második résszel elérkeztünk oda, hogy többé nem lehet egy lapon említeni a Total Wart a King Arthurral, mert van egy határ, amit a történelmi korok dicső igáslovai sohasem lépnének át. A Neocore brit királya mégis megtette, és a sablon folytatások világából hétmérföldes léptekkel bemasírozott a szöveges kalandozás legmélyebb bugyraiba. A kimondott szó, a megválaszolt kérdések itt ugyanolyan fontosak, mint a megvívott csaták.
Január elején már volt szerencsénk bekukucskálni a színfalak mögé, ugyanis az előrendelők között elérhetővé tették a Dead Legion extra tartalmat, azaz a Prologue címet viselő kampányt. A velős előzmény a római időkre visszanyúlva képezett hidat a King Arthurban vázolt jelenig, és a Hadrianus falánál megerősödő Új Róma, Septimus Sulla vezetésével végleg bemasírozott a történetbe. Ekkor még volt négy hetünk, hogy eldöntsük, ez most komoly, tényleg ilyen lesz!? Egyetlen sereg egy lexikon méretű kalandkötettel, és az ellenfelek még a levegőből is záporoznak ránk? Igen, tényleg ilyen, de ne szaladjunk ennyire előre...
Amikor csőstül jön a baj…
A King Arthur ott fejeződött be, hogy a nagy király egyesítette Britanniát, és a szépséges Guinevere-rel az oldalán boldogan él, amíg meg nem hal. Cameloti udvarának fényét pedig örökké beragyogja a Szent Grál. Magyar fejlesztőktől nem tudom mire számított a világ (balsors, akit a régen tép… ugye), de a második rész kezdő képsorai, akkorát ütnek, mint Muhammad Ali fénykorában. A király érezte a közelgő veszélyt, amely északról fenyeget, és a baljós előjelek láttán rögtön a tanácsba szólította lovagjait. Régi barátja, Sir Kay (az első rész induló karaktere, tetszik emlékezni), a bátor Sir Lancelot, és Guinevere együtt léptek be Artúrral a Szent Grált őrző szentélybe, de aztán történt valami megmagyarázhatatlan. A merénylet után, melynek részletei egyelőre homályba borulnak, csak a király félholt testét találták a helyszínen, a másik három résztvevő, és Britannia leghatalmasabb erejű relikviája egy vakító fényrobbanásban eltűnt, bár utóbbiról egészen bizonyosan kijelenthetjük, hogy megsemmisült.
Artúr sérülése nem halálos, ám a soha be nem gyógyuló, mágikus seb egyben Britannia végzetét is jelenti. Az ország minden eresztékében ropog, a Kerekasztal lovagjai szétszélednek, a szövetségek felbomlanak, és a földből gennyes kelésként törnek elő a Fomoriánok átjárói. A démoni faj ragályt terjeszt, és pusztulást hoz. A tomboló káoszban a sebesült királyt a testőrség az egyetlen biztonságos helyre, Bedegraine rengetegébe viszi, és a fia, William Pendragon áll a megmaradt tartományok élére. Ahogy az első részben, úgy itt is a játékos a mindent látó szem, és a seregeket mozgató kéz. A cél úrrá lenni a káoszon, gyógyírt találni a király sebére és újra békés szigetté tenné Britanniát. A Neocore sosem bánt kesztyűs kézzel az Artúr-aspiránsokkal, de nem követik el kétszer ugyanazt a hibát, nevezetesen most tisztességesen beskálázták a nehézségi fokokat, beleértve a kezdőknek szánt könnyű fokozatot is.
A Kerekasztal elgurult!
William Pendragon személye fontos mérföldkő, egyrészt mert mi teremtjük meg a válaszainkkal az alakját (lehet sage, warlord vagy champion), másrészt mert ő az egyike azon három karakternek, akik a játék során sereget vezethetnek. Morgana Le Fay lesz a másik, ám ő csak néhány órányi játék után csatlakozik, míg a harmadik főszereplőért, Lancelotért túl kell mennünk Hadrianus-falán. Az asztal, az a kerek, amit körbeültek a King Arthur központi figurái, eltűnt, a lovagok pedig szétszéledtek, ám mindez nem merült feledésbe. Utunk során számos régi ismerős (és új) bukkan fel, és újra a király szolgálatába állíthatók, sőt az emberfeletti erejükre, no meg a varázslataikra soha nem volt ekkora szükség, mint most (maximum hármat vihetünk egyszerre egy seregben). Egyetlen haderő és temérdek ellenség, elég fura ez így az elején, de még ennél is bizarrabb, hogy az iszonyatos mennyiségű szöveges kaland több mint fele csata nélkül ér véget.
A játékos útját egyengető tekercsek (ezek jelzik a küldetéseket) már nem csak kapaszkodók, hanem a játék legfontosabb láncszemei, ahol a narráció bámulatosan hozza a történetmesélés hangulatát és a képi illusztráció is szinte művészi. A főhős városokba lép be, meghallgatja a pletykákat, válaszok és választások rengetegén át eljut a káoszt okozó rémig, vagy feltár egy politika összeesküvést, megtalál egy ritka ereklyét és mindezt szöveges formában éljük meg. Az apró betűkkel felrótt írás azonban helyenként túl dagályos, sokszor a kevesebb leírás helyetti több cselekmény, vagy a rejtvények (logikai fejtörők) számának emelése tovább fokozhatta volna a kalandvágyat, és legközelebb tessék növelni a betűméretet, mert két dioptriát minimum öregedtem a játék végére. A válaszok vagy döntések a főszálra nézve nem tartogatnak komoly meglepetéseket, persze kilengéseket annál inkább, és a kisebb királyságok, frakciók sorsa, a csatlakozó hősök száma itt dől el. A Morality Chart-ban is megmérettetünk, ez az erkölcsi iránytű ugyanis még mindig jelen van, és a vallási vagy morális döntésekkor továbbra is kileng, hogy aztán a csak itt elérhető egyedi egységek és képességek közül minél többet tudjon kibogozni a játékos.
NAGY-Britannia…
A Neocore ezúttal sokkal sötétebb képet fest Britanniáról (bár ez elsőben sem volt karneváli hangulat…), és a határokat is sokkal messzebb tolja. Hadrianus fala nem csak megjelenik a térképén (Skócia határánál), de az azon túl élő pikt és barbár törzsek is be lettek táblázva. A felület így majd a kétszerese a hajdaninak, és alapos ráncfelvarráson esett át. A részletes, 3D-ben pompázó gyönyörű vidéken jól kivehetőek a fomorián fertőzés jelei, és a kapuk közelében álló méretes bestiák arról is tanúskodnak, hogy nem egyetlen mondakör volt az ihlet forrása (például láthatjuk Grendelt a Beowulf mítoszból). Hagyományosan a játékos ezen a körökre-osztott időmérésre berendezkedett terepasztalon mozgatja a sereget (vagy később az említett hármat), és a játék terminológiájában egy kör egy évszaknak felel meg. Télen még mindig kötelezően pihennek a hadak, de itt már egy lényegesen egyszerűbb menedzsmenttel birkózunk.
Az előző rész mumusaként aposztrofálható élelmezés ugyanis kikerült az egyenletből, nem kell többé adózáson, gazdaságon törni a hadviselésbe belefeledkezett kobakot, mert a toborzáshoz, építkezéshez szükséges aranymennyiséget a diplomáciai küldetések, a győztes csaták és az eladott mágikus ereklyék garantálják. A tartományi felosztás még létezik (a hűbérbirtokok kiosztásához), ám az elszórt szentélyek (teleportáló-helyek), katonai kiképzőhelyek, a varázstárgyak készítését lehetővé műhelyek mind-mind egyedileg fejleszthetők. A tudomány címszó alatt pedig újabb felhúzható bővítményeket találunk. A diplomácia mondhatni egy újabb kaland, a törvényen-kívüli klán, a Siddhe vagy a püspöki kar továbbra is kapható egy kis partizánakcióra (az ellenfél seregét gyengítik jó pénzért), a még álló királyságok pedig számos opciót kínálnak az együttműködésre.
Süsü? Jelen…
A jó király nem a szántóvetőket viszi háborúba, és a miénk ilyen, mármint jó, mert a professzionális réteg – nehéz- és könnyűgyalogság, lovasság, íjászok – 5 lépcsőfokban (Tier) önállóan, automatikusan felfejlődik, ahogy egyre mélyebbre ásunk a történetben. A kihívások durvaságával azonos ütemben fedezzük fel a legendás lények fészkeit, így lesznek óriások, kolosszusuk és szárnyas bestiák a seregünk részei, sőt akár sárkányt (a repülő fajtát) is beszerezhetünk. A kínálat óriási, miközben a sereg a saját területén bárhol és bármikor toborozhat, és egy kör múlva az új vagy éppen csak feltöltésre kijelölt alakulat már hadrafogható, és vonulhatunk tovább. Ez az egyszerű újítás elméletileg tökéletesen egyensúlyozza, hogy egyetlen csapásmérő erővel (avagy később is csak a szerény hárommal) kell rengeteg feladatot megoldani. Gyakorlatilag meg örökké mozgásban vagyunk, és hálát adhatunk az égnek, hogy a szintlépések gyorsak, és egy elit kompánia tömve kapitányokkal (az egyéni teljesítményt jutalmazzák +100%HP-vel és ütéssel a formációkban, de látványban ne keressük vissza) bírja a sorozatos terheléseket.
Az utolsó szárnyasig?
Amikor két sereg találkozik a térképen, egy fémes hang hallatszik, ahogy az egyik figura jelképesen belevágja a másikba a kardját – nos, ezt a hangot nagyon sokszor fogjuk hallani. Megunni biztosan nem, mert minden ellenfél más és más. Sulla halhatatlan légiója, a szász lovagok seregei, a walesi vagy a pikt hordák, vagy a fomorián szörnyek mind egyediek, harcmodorban és kinézetben egyaránt. A valós idejű felület csábításáról nem is beszélve. Az újragondolt és látványosan átgyúrt változatban a helyszínek élénk színekben pompáznak, és végre nem csak a ”síkság – hegység - folyó középen” sablont ismételgetik, hanem némiképp utalnak a tartomány helyi nevezetességeire. Akár a Fal tövében küzdünk, vagy a sötét démoni erők alvilági pályáin, az aura és a hangulat tökéletesnek látszik, a felvonuló bestiák szépek, a katonák részletesen kidolgozottak, bár utóbbiak között sok a sablon arc. A kamerakezelés vitathatatlanul jobb lett, az irányítás mondhatni tökéletes, és a létszám is megugrott. Közel 4000 ember tobzódhat a kardok viharában, miközben varázslatok záporoznak, utóbbiról jut eszembe, hogy a fireball egészen gyönyörű – meteorszerű becsapódást, táguló tűzgömböt képzeljetek, ami koncentrikus porfelhőt tol maga előtt. A formációk harci érintkezése fényéveket javult, remekül működik a lovasság legázoló hadmozdulata (a cél mögé utasítsd őket vágtában), az íjászok pedig egy új kapcsolót kaptak, amivel rögtön beszüntetik a tüzelést, ha a célpont közelharcba keveredett, és így legalább nem mészárolják le a sajátjainkat. A repülő lények jelentette újdonság simán és gördülékenyen masírozott be, és igen erős vizuális elem, közben pedig gyökerestül forgatta fel a jól bevált taktikákat (szívósak és gyorsak a mocskok). Egy jókora homokszem azért van a gépezetben, ez pedig a pozíciók felvétele, tehát több egységet, külön-külön alakzatban egy szűk helyre soha ne zsúfoljunk össze.
Épít védőpajzs!
Az elődben a stratégiai pontok elfoglalása győzelemhez segíthetett, most viszont nem fog, ám a kiemelt lokációk varázslatai és mágikus bónuszai végre az egész pályán élnek. William birtokolja a Szent Grál egy szilánkját, amely képes a démoni átjárók bezárására, és egyben kivételes varázserővel (3 egyedi spell) is felruházza a hőst, no meg a csatába vihető képességek száma sincs már limitálva, így kellő tűzerővel rendelkezünk. A mágiahasználatot azonban két fontos tényező korlátozza. Az egyik, hogy a varázslathoz idő kell, átlagosan 8-10 (az adatlapon ott a pontos érték) másodperc, és a spellek többsége területet sebez, közben pedig a célpont mozog -- gondolom világos a képes beszédem. Sőt, ha a művelet közben megzavarják a varázslót, a folyamat megszakad. Az elindított csapás pedig még mindig nem garancia a célba érésre, mivel mindkét félnek saját mágikus pajzsa van (a képernyő tetején egy-egy csík jelzi), és ha a varázslat átütő ereje (ez lehet low, normal, high, very high) kisebb, mint a pajzs szintje, akkor csak a pajzsot fogja gyengíteni. A szembenállók varázslatokkal, felvehető képességekkel, avagy a katonáikon keresztül is erősíthetik a saját, vagy gyengíthetik a szembenálló mágikus pajzsát – ami egy külön kis játszma, és rendkívül élvezetes.
Újra a trónon?
Nehéz az értékelés, gyanítom, hogy a szöveges műfaj iránti rajongásom olyan, mint Csikós Zsolté az állólámpás Mercik irányába, megmagyarázhatatlan, és nem túlságosan gyakori. A Neocore remek újításokat talált, a pajzsrendszer, az egyszerűsített menedzsment, a diplomácia és a sok papírra vetett kaland azonban végső soron megosztó lehet, mert aki a szerepjátékot szereti, nem feltétlenül rajong a stratégiáért és vica versa. A KA2 számomra vitathatatlanul gyönyörűséges, és a kevés sereg jól átgondolt rendszerbe helyezése talán még felül is múlja az eredetit. Összességében remek kaland, jó vétel.
