NAGY-Britannia…
A Neocore ezúttal sokkal sötétebb képet fest Britanniáról (bár ez elsőben sem volt karneváli hangulat…), és a határokat is sokkal messzebb tolja. Hadrianus fala nem csak megjelenik a térképén (Skócia határánál), de az azon túl élő pikt és barbár törzsek is be lettek táblázva. A felület így majd a kétszerese a hajdaninak, és alapos ráncfelvarráson esett át. A részletes, 3D-ben pompázó gyönyörű vidéken jól kivehetőek a fomorián fertőzés jelei, és a kapuk közelében álló méretes bestiák arról is tanúskodnak, hogy nem egyetlen mondakör volt az ihlet forrása (például láthatjuk Grendelt a Beowulf mítoszból). Hagyományosan a játékos ezen a körökre-osztott időmérésre berendezkedett terepasztalon mozgatja a sereget (vagy később az említett hármat), és a játék terminológiájában egy kör egy évszaknak felel meg. Télen még mindig kötelezően pihennek a hadak, de itt már egy lényegesen egyszerűbb menedzsmenttel birkózunk.
Az előző rész mumusaként aposztrofálható élelmezés ugyanis kikerült az egyenletből, nem kell többé adózáson, gazdaságon törni a hadviselésbe belefeledkezett kobakot, mert a toborzáshoz, építkezéshez szükséges aranymennyiséget a diplomáciai küldetések, a győztes csaták és az eladott mágikus ereklyék garantálják. A tartományi felosztás még létezik (a hűbérbirtokok kiosztásához), ám az elszórt szentélyek (teleportáló-helyek), katonai kiképzőhelyek, a varázstárgyak készítését lehetővé műhelyek mind-mind egyedileg fejleszthetők. A tudomány címszó alatt pedig újabb felhúzható bővítményeket találunk. A diplomácia mondhatni egy újabb kaland, a törvényen-kívüli klán, a Siddhe vagy a püspöki kar továbbra is kapható egy kis partizánakcióra (az ellenfél seregét gyengítik jó pénzért), a még álló királyságok pedig számos opciót kínálnak az együttműködésre.
Süsü? Jelen…
A jó király nem a szántóvetőket viszi háborúba, és a miénk ilyen, mármint jó, mert a professzionális réteg – nehéz- és könnyűgyalogság, lovasság, íjászok – 5 lépcsőfokban (Tier) önállóan, automatikusan felfejlődik, ahogy egyre mélyebbre ásunk a történetben. A kihívások durvaságával azonos ütemben fedezzük fel a legendás lények fészkeit, így lesznek óriások, kolosszusuk és szárnyas bestiák a seregünk részei, sőt akár sárkányt (a repülő fajtát) is beszerezhetünk. A kínálat óriási, miközben a sereg a saját területén bárhol és bármikor toborozhat, és egy kör múlva az új vagy éppen csak feltöltésre kijelölt alakulat már hadrafogható, és vonulhatunk tovább. Ez az egyszerű újítás elméletileg tökéletesen egyensúlyozza, hogy egyetlen csapásmérő erővel (avagy később is csak a szerény hárommal) kell rengeteg feladatot megoldani. Gyakorlatilag meg örökké mozgásban vagyunk, és hálát adhatunk az égnek, hogy a szintlépések gyorsak, és egy elit kompánia tömve kapitányokkal (az egyéni teljesítményt jutalmazzák +100%HP-vel és ütéssel a formációkban, de látványban ne keressük vissza) bírja a sorozatos terheléseket.
Az utolsó szárnyasig?
Amikor két sereg találkozik a térképen, egy fémes hang hallatszik, ahogy az egyik figura jelképesen belevágja a másikba a kardját – nos, ezt a hangot nagyon sokszor fogjuk hallani. Megunni biztosan nem, mert minden ellenfél más és más. Sulla halhatatlan légiója, a szász lovagok seregei, a walesi vagy a pikt hordák, vagy a fomorián szörnyek mind egyediek, harcmodorban és kinézetben egyaránt. A valós idejű felület csábításáról nem is beszélve. Az újragondolt és látványosan átgyúrt változatban a helyszínek élénk színekben pompáznak, és végre nem csak a ”síkság – hegység - folyó középen” sablont ismételgetik, hanem némiképp utalnak a tartomány helyi nevezetességeire. Akár a Fal tövében küzdünk, vagy a sötét démoni erők alvilági pályáin, az aura és a hangulat tökéletesnek látszik, a felvonuló bestiák szépek, a katonák részletesen kidolgozottak, bár utóbbiak között sok a sablon arc. A kamerakezelés vitathatatlanul jobb lett, az irányítás mondhatni tökéletes, és a létszám is megugrott. Közel 4000 ember tobzódhat a kardok viharában, miközben varázslatok záporoznak, utóbbiról jut eszembe, hogy a fireball egészen gyönyörű – meteorszerű becsapódást, táguló tűzgömböt képzeljetek, ami koncentrikus porfelhőt tol maga előtt. A formációk harci érintkezése fényéveket javult, remekül működik a lovasság legázoló hadmozdulata (a cél mögé utasítsd őket vágtában), az íjászok pedig egy új kapcsolót kaptak, amivel rögtön beszüntetik a tüzelést, ha a célpont közelharcba keveredett, és így legalább nem mészárolják le a sajátjainkat. A repülő lények jelentette újdonság simán és gördülékenyen masírozott be, és igen erős vizuális elem, közben pedig gyökerestül forgatta fel a jól bevált taktikákat (szívósak és gyorsak a mocskok). Egy jókora homokszem azért van a gépezetben, ez pedig a pozíciók felvétele, tehát több egységet, külön-külön alakzatban egy szűk helyre soha ne zsúfoljunk össze.
Épít védőpajzs!
Az elődben a stratégiai pontok elfoglalása győzelemhez segíthetett, most viszont nem fog, ám a kiemelt lokációk varázslatai és mágikus bónuszai végre az egész pályán élnek. William birtokolja a Szent Grál egy szilánkját, amely képes a démoni átjárók bezárására, és egyben kivételes varázserővel (3 egyedi spell) is felruházza a hőst, no meg a csatába vihető képességek száma sincs már limitálva, így kellő tűzerővel rendelkezünk. A mágiahasználatot azonban két fontos tényező korlátozza. Az egyik, hogy a varázslathoz idő kell, átlagosan 8-10 (az adatlapon ott a pontos érték) másodperc, és a spellek többsége területet sebez, közben pedig a célpont mozog -- gondolom világos a képes beszédem. Sőt, ha a művelet közben megzavarják a varázslót, a folyamat megszakad. Az elindított csapás pedig még mindig nem garancia a célba érésre, mivel mindkét félnek saját mágikus pajzsa van (a képernyő tetején egy-egy csík jelzi), és ha a varázslat átütő ereje (ez lehet low, normal, high, very high) kisebb, mint a pajzs szintje, akkor csak a pajzsot fogja gyengíteni. A szembenállók varázslatokkal, felvehető képességekkel, avagy a katonáikon keresztül is erősíthetik a saját, vagy gyengíthetik a szembenálló mágikus pajzsát – ami egy külön kis játszma, és rendkívül élvezetes.
Újra a trónon?
Nehéz az értékelés, gyanítom, hogy a szöveges műfaj iránti rajongásom olyan, mint Csikós Zsolté az állólámpás Mercik irányába, megmagyarázhatatlan, és nem túlságosan gyakori. A Neocore remek újításokat talált, a pajzsrendszer, az egyszerűsített menedzsment, a diplomácia és a sok papírra vetett kaland azonban végső soron megosztó lehet, mert aki a szerepjátékot szereti, nem feltétlenül rajong a stratégiáért és vica versa. A KA2 számomra vitathatatlanul gyönyörűséges, és a kevés sereg jól átgondolt rendszerbe helyezése talán még felül is múlja az eredetit. Összességében remek kaland, jó vétel.
