Bevallom, nehéz objektíven írnom a Choplifter HD-ről, a játék alapjául szolgáló 1982-es helikopteres móka ugyanis életem első videojátéka volt, még C64-en volt szerencsém kipróbálni. Bár a program akkoriban elég jól fogyott és több folytatást is kapott, kedvenc platformunk ezidáig kimaradt a jóból, dacára hogy a játék Chopper néven futó Maces remakeje szintén igen kelendőnek bizonyult. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a Hunted: The Demon’s Forge-ot jegyző inXile Entertainment 2009-ben elhatározta, felmelegíti a koncepciót és a mai igényeknek megfelelően újra kiadja a címet. Nos, a végeredmény zseniális lett, a Choplifter HD ugyanis nem csak maximálisan hű elődjéhez, hanem sikeresen ki is bővíti a koncepciót.
Égimentők
A CHD alapszituációja így tökéletesen megegyezik elődjével: adott egy kétdimenziós játéktér, melynek egyik szegletében bevetésre kész harci helikopterünk és támaszpontunk, a terep maradék 95%-án pedig egy ellenséges sereg tanyázik – a játék célja, hogy helikopterünkkel ellenlábasainkat lenyomva minél előbb kimentsük, majd bázisunkra repítsük az általuk fogvatartott szerencsétleneket. Bár ez leírva egyszerűnek tűnik, mégsem zöldfülűnek való feladat, az AK-val, RPG-vel, majd idővel vadászgépekkel és aknavetőkkel beintő ellenfelek mellett ugyanis az óránkra, a naftára, valamint az utastér kihasználtságára is ügyelnünk kell. A pályákon ugyanis mindig több embert kell megmentenünk, mint ahányan elférnek a vasmadárban, így többször is ingáznunk kell bázisunk és a harctér között, miközben a benzinkutakon újratölthető kerozin folyamatosan fogy, az óra pedig egyre csak ketyeg (cirka 6 perc alatt kell minden akciót lezavarni). Árkád játék dacára tehát észjáték is a Choplifter, miután a fentiek tükrében jól meg kell fontolnunk, hogy a térképen jelölt (eltérő nagyságú) csoportok közül először melyiket próbáljuk kimenteni.
A Sólyom végveszélyben
A fenti koncepciót az inXile három újítással toldotta meg: először is ott vannak a sérült foglyok, akik külön visszaszámlálót kaptak – ha az lejár, akkor nem mi emeljük őket az égbe, kimentésük így elsődleges feladat kell, hogy legyen. További fontos tényező, hogy a csapat nem ragadt le pusztán egyetlen pályánál: három hadjárat, és cirka 30 szint vár ránk a lehető legváltozatosabb szituációkkal: sivatagi és trópusi hadviselés, zombiinvázió (!), illetve a túszmentést hanyagoló szimpla menekülés is helyt kapott a játékban, a változatosságot tehát nem érheti panasz. Végezetül, ott van az Orcs Must Die!-ra hajazó fejlődési rendszer: az egyes szinteket, illetve a játékban elérhető helikoptereket (melyek férőhelyben, páncélzatban, fegyverzetben és sebességben egyaránt eltérnek egymástól) az egyes szinteken nyújtott teljesítményünk tükrében oldhatjuk ki, melyeket csillagok formájában jelez a játék. Ászok nyilván akkor leszünk, ha zsinórban ötcsillagos értékeléseket zsebelünk be, ez azonban az OMD!-hez hasonlóan csak akkor működhet, ha a frissen kioldott cuccokkal időnként visszanézünk a korábbi pályákra...
Mentjük, ami menthető
...főleg mert a CHD nehéz. És itt tényleg nem túlzok, a kezdetben elérhető Normal szint ugyanis simán megfelel más játékok Hardcore fokozatának: az ellenséges RPG-k és légvédelmi ütegek izzasztóak (főleg mivel az előtérben lődöző ellen kiszedéséhez külön el kell fordulnunk a géppel, ami néha kicsit nehézkessé teheti az irányítást), a vadászgépek és aknavetők brutálisak, a figurázással pedig szintén résen kell lennünk, mivel a kilapított vagy ütközéstől kizuhanó túszokat nem igazán díjazza a játék. Amennyire kihívással teli viszont a CHD, annyira elborult is: bár a színészi játékon érződik az olcsóság, a pilóták párbeszédén sokszor törtem ki hangos nevetésben, a megmentett túszok beszólásai szintén igen pihentek, a játékban fellelhető számtalan easter egg (pl. az elrejtett Minecraft-sziget) pedig önmagában erős érv, hogy alaposan bejárjuk a harcteret. Grafikailag a játék elfogadható, bár elavult színvonalat képvisel – őszintén szólva meglepődtem, mikor kiderült, hogy az UE3 hajtja a programot.
A technikai oldalon tehát érződik a minimálköltségvetés (állítólag bagóból hozták ki a fejlesztők a játékot), a tartalmon viszont annál kevésbé: egy igazán kihívással teli, ugyanakkor poénokkal tűzdelt, nosztalgikus árkád játékkal lepett meg minket így év elején az inXile – szívből ajánlom mindenkinek, aki szereti a pihent humort, és az izzasztó shoot’em up akciót.
