Tesztek

Bizonyos játékfejlesztő cégek azon törekvése, hogy készülő művük számára egy addig ritkaságnak számító témát válasszanak alapul, olykor homlokráncolásra késztető eredményekhez vezet. Az idők folyamán találkozhattunk például Bungee Jumping szimulációval, ahol beleélhettük magunkat a magát mélybe vető bátor figura szerepébe, másik alkalommal egy vontatóautós cég képviselőjeként szállíthattuk el a tilosban parkolók járgányait, próbára tehettük vezetői képességünket egy utcaseprő gép volánja mögött, ápolhattuk virágainkat és művelhettük kertjeinket a gyomharcos bőrében, emellett lehetőségünk nyílt egy kukásautó segítségével rendet és tisztaságot teremteni egy teljes város számára. Ezek a mindennapi életből merítő alkotások némelyike ideig-óráig akár szórakoztató is lehet, ám bizonyos szituációkat, tevékenységeket képtelenség átültetni számítógépes környezetbe -- ilyen például a horgászat, hiszen a pecázó számára nem feltétlenül a kifogott zsákmány a lényeg, hanem a természet közelsége, a csend és a nyugalom.

Vannak játékok az ember életében, amire sokszor szívesen emlékszik vissza, idéz fel belőle képeket, arcokat, mondatokat, s közben felötlik bennünk a gondolat: vajon hogyan is nézne ki kedvencünk, ha a teszem azt nem 14 évvel ezelőtt jelent volna meg, hanem a mai napon? Talán ezen érzések kavaroghattak Carlos Montero és kis csapata fejében, amikor 2004-ben eldöntötték, hogy újraalkotják sokunk gyermekkorának kedvenc hadszínterét, a nevadai sivatagban elterülő Black Mesa kutatóintézetének zord falait.

Aki fülig szerelmes, könnyen mondja azt, hogy "bármit megtennék érted". Ám vigyázni kell az ilyen kijelentésekkel, ugyanis a válasz néha az, hogy: "tessék, itt van 13 torony, öld meg mindegyiknek a szörny-mesterét és hozd el a még friss húsukat!"

Napok óta csak ide-oda pattogó, színpompás geometriai alakzatokat látok mindenütt. Az orvosom rögtön holmi tudatmódosító szerre gyanakodott, szerintem meg csak egyszerűen túlzásba vittem a Geometry Wars elképesztően addiktív ügyességi őrületét.

A Risen 2: Dark Waterst már sokszor bemutattuk a PC Guru hasábjain, sőt, két hónapja ki is próbálhattuk a játék preview verzióját. Akkor egy ígéretes RPG képe rajzolódott ki előttünk, és bár tény, hogy nem lett rossz a végeredmény, de a tengerészek bizonyára nem fognak róla legendákat regélni a kikötői kantinokban.

A Shiny Entertainment programozói David Perry vezetésével Jim, a jópofa, szuperképességű giliszta (Earthworm Jim 1-2) fogadtatásának sikerén felbuzdulva egy nagyszabású és kijelenthetem, korszakalkotó játék fejlesztésébe kezdtek. A ’90-es évek közepére belátták, hogy a jól bevált platformminta kimerülőben van, ezért elrugaszkodtak attól, és egy teljesen friss, de annál nagyobb érdeklődést kiváltott stílussal próbálkoztak. Ez nem más, mint a TPS, amelynek egyik nagykövete minden bizonnyal a népszerű Lara Croft volt. Fél évvel a Tomb Raider megjelenése után megérkezett a Shiny újabb üdvöskéje, az MDK, mely 1997-ben méltán érdemelte ki a valaha látott leglenyűgözőbb játék („The most impressive game ever”) címét.

A Men of War sorozat Vietnam után (megint) visszakanyarodik a második világháborúhoz, és megtudjuk milyen nehéz dolog (megint) szovjet katonának lenni, különösen egy büntetőalakulatban. Az aktuális jelszó tehát: a hazáért és a népért előre, különben lövünk!

Nagyon úgy tűnik, hogy a furcsa nevű, Würzburg városában tevékenykedő német fejlesztőcsapat nehezen tud megválni a veszélyekkel és kihívásokkal teli vadnyugattól, mert a 2001-ben napvilágot látott Far West című, meglehetősen vegyes fogadtatású „farmszimulátoruk” után egy újabb kalandra invitálnak bennünket. A vasútgazdasági szimulációk etalonjának tartott, nagy sikerű Railroad Tycoon által kitaposott ösvényen haladva igyekeznek utat találni a rajongók és a stílus kedvelőinek szívéhez: hamarosan kiderül, hogyan sikerült ez nekik.

A földi nyersanyagok kimerülése után általában két lehetősége marad az emberi fajnak: vagy elkezd kutakodni más, lakható bolygók felé, vagy pedig a Földön próbál megújuló források után nézni (van ugyan egy harmadik megoldás is, de az igencsak ellentmondana a túlélési ösztönöknek). Bizonyára akad ugyan életre alkalmas planéta valahol odakint, ám az odaköltözködés (számos játék/film alapján) aligha fog zökkenőmentesen bekövetkezni -- ha pedig úgy történne, mint ahogy azt a Shadowgrounds alkotói elképzelik, akkor azt hiszem. inkább a többször felhasználható anyagok mellett szavazok...

Norvég fejlesztők ébresztették fel a minap a mélytengeri álomban szunnyadó flotta-taktikázós műfajt, de talán jobb lett volna az alvó Csipkerózsikát meghagyni olyannak, amilyen, mert az évtizednyi porréteg alól már csak egy éltes matrónát sikerült elővakarni…

Az új Shogun 2 expanzió ismét bebizonyította, hogy ha a szamurájokról van szó, nem számít az évszám, ők mindig tarolnak...

Három évvel a Prototype megjelenése után ismét visszatérünk a vírusfertőzött New Yorkba, ám hiába telt el több mint egy év a sztori szerint, és hiába kapunk egy teljesen új főhőst, a Nagy Almában mintha semmi nem változott volna.

1993-ban született meg egy kártyajáték, mely az addig leginkább ismert francia-, magyar-, és (a kissé szűkebb felhasználási lehetőséggel rendelkező) tarokk-kártyán alapuló játékoktól eltérően a fantasy stílust vegyítette jó adag kombinatorikával. Újdonságnak számított az is, hogy az addigi kötött lapszámmal (52 a franciánál, és 32, illetve 36 a magyarnál) működő paklikkal ellentétben a résztvevők a rendelkezésre álló több mint tízezres készletből maguk állíthatták össze, mely lapokkal kívánnak küzdeni egymással. Az azóta igencsak népes rajongótáborral (egyes adatok szerint kb. hatmillióan játsszák világszerte) rendelkező kártyajáték, melyről szó van, egy Richard Garfield nevű matematikusnak köszönhető, találmányának neve pedig Magic: The Gathering.

A René Goscinny és Albert Uderzo által megalkotott két gall hős minden bizonnyal senki számára sem ismeretlen. Kalandjaik számosak, s rajongók milliói olvassák ezeket a mai napig is szerte a világon. Népszerűségük oly gyorsan nőtt, hogy a képregények lapjai után ellátogattak a filmvászonra is (rajz- és élőszereplős filmeken egyaránt), s az évek múlásával a videojátékok sem maradhattak ki a sorból. Ezek egyike a 2004-ben megjelent Asterix és Obelix XXL.

Úgy tűnik, hogy a fogyasztói igények változásával nem minden játékfejlesztő képes lépést tartani. Jól tudjuk, hogy ami működött 1996-ban, kizárt, hogy eladható legyen 2012-ben, ezért persze mindenhol váltanak. A Capcom is megpróbálkozott a dologgal, de valamit nagyon benéztek a srácok.

2004-ben egy újabb űrstratégiai játékként mutatkozott be a nagyvilágnak a Mithis Entertainment magyar fejlesztőitől a Nexus: The Jupiter Incident. Úttörőnek nem mondható a témában; nagy sikerű elődei között szerepel többek közt a Homeworld és az Imperium Galactica sorozat, mely utóbbival, egyes tévhitekkel ellentétben, csak készítésének korai stádiumában állt kapcsolatban, akkor is kizárólag névrokonságban. E hányattatott sorsú játéknak ugyanis az idők során négy neve (többek közt a beharangozásakor megkapott Imperium Galactica III), két fejlesztője és kiadója volt, és egyszer le is állították a projektet. Mindezek ellenére a Nexus lekerült a gyártósorról, és habár nem hozott akkora nyereséget, mint elődei, egy értékelhető, igényes játékkal gazdagodott az űrstratégia piaca.

A sors úgy hozta, hogy e hónapban két kalandjátékot is tesztelhettem. Az egyik pixelgrafikával, remek sztorival, átgondolt mechanizmussal lopta be magát a szívembe (ez volt a Resonance), a másikról mindennek ellenkezőjét mondhatom el: a látvány korszerű, más azonban...

A zombi szó hallatán a sokat látott (mármint sok George A. Romero által rendezett filmet látott) egyszeri halandónak általában földből kikelő, erőteljesen rothadó, csupán alapvető ösztönökkel rendelkező, cammogó figura képe jelenik meg, ám magának a szónak van egyfajta mögöttes tartalma is. Egyrészt a zombi-lét visszavezethető egészen a középkorig, amikor a kevésbé felvilágosultak hittek a holtak lelkének feltámadásában, azonkívül szoros kapcsolatban áll a vudu hittel is, mely szerint egy mágus vagy pap holtakat élesztett fel és vont uralma alá. Mivel ezek a „lények” nem rendelkeznek különösebb önálló tudattal és vakon engedelmeskednek a felettes hatalomnak, a fogalomnak (anélkül, hogy bármiféle társadalomkritikát mondanék, de) van némi vonatkozása akár a mai kor emberére is. A téma tehát mit sem vesztett aktualitásából, mind filmen, mind könyvben és természetesen számítógépen rendre visszaköszönnek (vagy éppen hörögnek) az élőhalottak.

Manapság igen furcsán néznek az ember fiára, ha netán azt meri állítani magáról, hogy hidegen hagyják az online játékok. Mindenkinek megvannak a maga kedvenc címei, melyekbe könnyű több száz órát beleölni, hiszen a folyamatosan érkező frissítések, extra tartalmak garantálják a megunhatatlan szórakozás lehetőségét. Épp emiatt a „megunhatatlan” jelző miatt nem ritka, ha csak egy-két ilyen játékra fókuszál az egyszeri játékos, a piac pedig rendkívül telítetté vált az évek során. Így ha másra nem is, az biztos, hogy jó adag önbizalomra van szükség ahhoz, hogy egy fejlesztőcsapat megpróbálja kiszelni a maga szeletét az online játékvilág ezernyi részre szabdalt tortájából.

Szép lassan az orosz játékfejlesztőket is eléri a nyugati kollégáikat szorgos kódolásra sarkalló remake-láz: az ÜberSoldiert és a Kreedet jegyző Burut ugyanis a 19 éves Cannon Fodder szériát toldotta meg egy új résszel nemrégiben.

Star Trek MMO… Star Trek MMO… Star Trek MMO… Akárhogy is mondogatja az ember, sehogy sem tűnik jó ötletnek. Pedig az, csak a megfelelő helyen kell megfogni. És szerencsére az első ilyen irányú próbálkozás a témában igen jól sikerült, ráadásul az egészbe bekerült egy kis csavar is, mégpedig a küldetések terén…

A DMC HD gyűjtemény az egyik legvártabb modern kiadás volt, de a Capcom nem ugrotta meg a rajongók által támasztott lécet. Sőt, az első rész úgy, ahogy van, rossz, a HD Collection javítás után kiált...

Na, akkor süssünk valamit! A spájzban már ott pihen egy pennsylvaniai munkanélküli mérnök és egy anyagi gondokkal küzdő játékkiadó. Hogy ebből mégis mi jó fog akkor kisülni? Nos, igen, ez egy nagyon jó kérdés... De most figyeljetek: hüpp-hüpp-hüpp, Barba-trükk. Hmm, milyen ropogósak lettek! Hogyhogy mik?! Hát a zöldhasúak!

Már jó ideje olvasgatom a honlapon található cikkeket, teszteket, és sajnálattal konstatáltam, hogy a Dink Smallwood nem található meg az adatbázisban sem. Márpedig én úgy gondolom, hogy mindenképpen megér egy tesztet ez az 1997-ben napvilágot látott gyöngyszem. A játék annak idején olcsón elérhető volt, mindösszesen 25 dollár ellenében meg lehetett rendelni, ebbe az árba már beletartozott a postaköltség is, 1999 óta viszont már ingyenesen letölthető.