Tesztek

Három évvel a Prototype megjelenése után ismét visszatérünk a vírusfertőzött New Yorkba, ám hiába telt el több mint egy év a sztori szerint, és hiába kapunk egy teljesen új főhőst, a Nagy Almában mintha semmi nem változott volna.

1993-ban született meg egy kártyajáték, mely az addig leginkább ismert francia-, magyar-, és (a kissé szűkebb felhasználási lehetőséggel rendelkező) tarokk-kártyán alapuló játékoktól eltérően a fantasy stílust vegyítette jó adag kombinatorikával. Újdonságnak számított az is, hogy az addigi kötött lapszámmal (52 a franciánál, és 32, illetve 36 a magyarnál) működő paklikkal ellentétben a résztvevők a rendelkezésre álló több mint tízezres készletből maguk állíthatták össze, mely lapokkal kívánnak küzdeni egymással. Az azóta igencsak népes rajongótáborral (egyes adatok szerint kb. hatmillióan játsszák világszerte) rendelkező kártyajáték, melyről szó van, egy Richard Garfield nevű matematikusnak köszönhető, találmányának neve pedig Magic: The Gathering.

A René Goscinny és Albert Uderzo által megalkotott két gall hős minden bizonnyal senki számára sem ismeretlen. Kalandjaik számosak, s rajongók milliói olvassák ezeket a mai napig is szerte a világon. Népszerűségük oly gyorsan nőtt, hogy a képregények lapjai után ellátogattak a filmvászonra is (rajz- és élőszereplős filmeken egyaránt), s az évek múlásával a videojátékok sem maradhattak ki a sorból. Ezek egyike a 2004-ben megjelent Asterix és Obelix XXL.

Úgy tűnik, hogy a fogyasztói igények változásával nem minden játékfejlesztő képes lépést tartani. Jól tudjuk, hogy ami működött 1996-ban, kizárt, hogy eladható legyen 2012-ben, ezért persze mindenhol váltanak. A Capcom is megpróbálkozott a dologgal, de valamit nagyon benéztek a srácok.

2004-ben egy újabb űrstratégiai játékként mutatkozott be a nagyvilágnak a Mithis Entertainment magyar fejlesztőitől a Nexus: The Jupiter Incident. Úttörőnek nem mondható a témában; nagy sikerű elődei között szerepel többek közt a Homeworld és az Imperium Galactica sorozat, mely utóbbival, egyes tévhitekkel ellentétben, csak készítésének korai stádiumában állt kapcsolatban, akkor is kizárólag névrokonságban. E hányattatott sorsú játéknak ugyanis az idők során négy neve (többek közt a beharangozásakor megkapott Imperium Galactica III), két fejlesztője és kiadója volt, és egyszer le is állították a projektet. Mindezek ellenére a Nexus lekerült a gyártósorról, és habár nem hozott akkora nyereséget, mint elődei, egy értékelhető, igényes játékkal gazdagodott az űrstratégia piaca.

A sors úgy hozta, hogy e hónapban két kalandjátékot is tesztelhettem. Az egyik pixelgrafikával, remek sztorival, átgondolt mechanizmussal lopta be magát a szívembe (ez volt a Resonance), a másikról mindennek ellenkezőjét mondhatom el: a látvány korszerű, más azonban...

A zombi szó hallatán a sokat látott (mármint sok George A. Romero által rendezett filmet látott) egyszeri halandónak általában földből kikelő, erőteljesen rothadó, csupán alapvető ösztönökkel rendelkező, cammogó figura képe jelenik meg, ám magának a szónak van egyfajta mögöttes tartalma is. Egyrészt a zombi-lét visszavezethető egészen a középkorig, amikor a kevésbé felvilágosultak hittek a holtak lelkének feltámadásában, azonkívül szoros kapcsolatban áll a vudu hittel is, mely szerint egy mágus vagy pap holtakat élesztett fel és vont uralma alá. Mivel ezek a „lények” nem rendelkeznek különösebb önálló tudattal és vakon engedelmeskednek a felettes hatalomnak, a fogalomnak (anélkül, hogy bármiféle társadalomkritikát mondanék, de) van némi vonatkozása akár a mai kor emberére is. A téma tehát mit sem vesztett aktualitásából, mind filmen, mind könyvben és természetesen számítógépen rendre visszaköszönnek (vagy éppen hörögnek) az élőhalottak.

Manapság igen furcsán néznek az ember fiára, ha netán azt meri állítani magáról, hogy hidegen hagyják az online játékok. Mindenkinek megvannak a maga kedvenc címei, melyekbe könnyű több száz órát beleölni, hiszen a folyamatosan érkező frissítések, extra tartalmak garantálják a megunhatatlan szórakozás lehetőségét. Épp emiatt a „megunhatatlan” jelző miatt nem ritka, ha csak egy-két ilyen játékra fókuszál az egyszeri játékos, a piac pedig rendkívül telítetté vált az évek során. Így ha másra nem is, az biztos, hogy jó adag önbizalomra van szükség ahhoz, hogy egy fejlesztőcsapat megpróbálja kiszelni a maga szeletét az online játékvilág ezernyi részre szabdalt tortájából.

Szép lassan az orosz játékfejlesztőket is eléri a nyugati kollégáikat szorgos kódolásra sarkalló remake-láz: az ÜberSoldiert és a Kreedet jegyző Burut ugyanis a 19 éves Cannon Fodder szériát toldotta meg egy új résszel nemrégiben.

Star Trek MMO… Star Trek MMO… Star Trek MMO… Akárhogy is mondogatja az ember, sehogy sem tűnik jó ötletnek. Pedig az, csak a megfelelő helyen kell megfogni. És szerencsére az első ilyen irányú próbálkozás a témában igen jól sikerült, ráadásul az egészbe bekerült egy kis csavar is, mégpedig a küldetések terén…

A DMC HD gyűjtemény az egyik legvártabb modern kiadás volt, de a Capcom nem ugrotta meg a rajongók által támasztott lécet. Sőt, az első rész úgy, ahogy van, rossz, a HD Collection javítás után kiált...

Na, akkor süssünk valamit! A spájzban már ott pihen egy pennsylvaniai munkanélküli mérnök és egy anyagi gondokkal küzdő játékkiadó. Hogy ebből mégis mi jó fog akkor kisülni? Nos, igen, ez egy nagyon jó kérdés... De most figyeljetek: hüpp-hüpp-hüpp, Barba-trükk. Hmm, milyen ropogósak lettek! Hogyhogy mik?! Hát a zöldhasúak!

Már jó ideje olvasgatom a honlapon található cikkeket, teszteket, és sajnálattal konstatáltam, hogy a Dink Smallwood nem található meg az adatbázisban sem. Márpedig én úgy gondolom, hogy mindenképpen megér egy tesztet ez az 1997-ben napvilágot látott gyöngyszem. A játék annak idején olcsón elérhető volt, mindösszesen 25 dollár ellenében meg lehetett rendelni, ebbe az árba már beletartozott a postaköltség is, 1999 óta viszont már ingyenesen letölthető.

Stílusokkal keverni, felbolygatni a megszokott alapokat veszélyes dolog, de sokszor kifizetődő. A magyar Most Wanted ráadásul nem érte be ennyivel, és ezen alapok alapjait is piszkálták kicsit. Bátorság nélkül nincs győzelem, tartja a mondás.

Senki sem értette, hogy alig két rész után miért mondott le teljesen a Kid Icarus sorozatról a Nintendo, de végre észhez tértek. Itt az új, mindent felforgató és megváltoztató, méltó utód!

Aligha láttam szívszorongatóbb játékot az Ulitsa Dimitrovánál. A német Kunsthochschule Kassel egyetem hallgatóinak az az ötlete támadt, miszerint a történelemórák unalmas percei után ők is megmutatják a társadalom problémáiról alkotott véleményüket, méghozzá úgy, hogy az ember lelkébe taposnak -- épp ahogyan egy bölcs filozófus tenné, aki a lelkiismeretünket akarja felébreszteni. Mégis mindez a mezítlábas utcagyereknek fog a leginkább fájni, aki szótlanul meséli el nekünk szomorú történetét.

Azt, hogy lehet még újat mutatni az ipar legöregebb műfajában úgy, hogy egyben tisztelgünk a klasszikusok előtt is, ismét egy független játékfejlesztő mutatta meg. Bár ezen csak ez lepődik meg, aki egy barlangban élt az elmúlt pár évben...

Míg egyes játékok szövevényes történetükkel, ragyogó grafikájukkal, vagy ritkább esetben innovatív megoldásaikkal hódítanak, addig akadnak olyan példányok, melyek a jól összerakott egyszerűségükkel tudják monitor elé szögezni a kikapcsolódni vágyókat, akár még napi szinten is. Jelen esetben az egyetlen kitétel, hogy a leendő fegyverforgató fogékony legyen az állandósulni látszó űrlényinvázió csapatalapú megrendszabályozására.

A jövőben játszódó történetek a legritkább esetben tárnak a néző elé napfényes, zöldellő erdők-mezők sűrűjében élő boldog embereket. Amennyiben hihetünk ezeknek a feltevéseknek, inkább számíthatunk gépesített, szürke metropoliszokra, ahol a természetnek már nem sok szerep jut, vagy éppenséggel egy harmadik világháborút követő káoszra, világégésre, ahol magányos harcosok és bandákba tömörült fosztogatók járják a pusztát élelem után kutatva. Mivel a fikciók száma igen nagy és tulajdonképpen csak a fantázia szab határt, miként is látjuk az elkövetkező évtizedeket, a számítógépes játékok készítői is gyakran nyúlnak ehhez a témához. A posztapokaliptikus miliőt leghitelesebben talán a Fallout-sorozat ábrázolta romos városaival, sivárságával és az emberéletet semmibe vevő banditáival, de hasonlóan nem ígér sok jót például egy másik alkotás, a Metro 2033 sem.

Hadvezérként győzelemre vinni a szövetséges seregeket a hidegháború alatt önmagában sem csekély feladat. Ha azonban a parancsnok figyelmét minduntalan a gyönyörű táj, a napszakok változása, vagy éppen a csapatait érő szőnyegbombázás látványa köti le, már-már lehetetlen. Úgyhogy gyönyörködjük ki magunkat, aztán csapjunk oda!

A PC-s off road zúzdára bizonyára még sokan emlékeznek, és nem csupán magyar vonatkozása miatt, hanem mert tényleg remek kis játék volt. Nézzük mire jutott a folytatás a debreceni szakértelem nélkül!

Művészek által készített, egymásba pakolható alakokkal és jellegzetes stílussal operáló, kedves játék. Mi az? Nem, nem matrjoska-baba, hanem a PC-re érkezett Stacking!

Ügyes mágusok dolgoznak a Sims-stúdióban: mindig előhúznak a kabátujjból valami olyan ötletet, ami miatt nem lehet teljesen a földbe döngölni az amúgy üres és önismétlő produkciót...

Egy rétegjáték, amely képes lehet meghódítani a szélesebb közönséget is. Klasszikus shoot ’em up, erős történettel, szintezett játékmenettel és káprázatos látvánnyal felvértezve, magyar és japán fejlesztők tálalásában.