Tesztek

Az első képek és videók láttán azonnal leesett az állam! Ilyen gyönyörű, gyors, és döbbenetes törésmodellel rendelkező autós játékot ugyanis addig nem láttam. A demó megjelenése után azonban lefagyott a mosoly az arcomról: a túlságosan arcade játékmenet elvette a kedvem a GRID-től. Most azonban, hogy megjelenés előtt a PlatinumShop rendelkezésemre bocsátott egy tesztpéldányt, le sem szálltam a gázpedálról. A Grid személyében megszületett az utóbbi évek legadrenalinpumpálóbb és legaddiktívabb versenyjátéka!

Balkezessé nem válik az ember. Annak születik. Van, aki áldásnak tartja, van aki átoknak. Tenni ellene lehet, de nem érdemes. Az azonban biztos, a balkezes élete során nagyon gyakran szembesül azzal: bármennyire is sok van belőle és sorstársaiból, mindig is egy törpe kisebbséghez fog tartozni. A világ a jobbkezesek számára épült, balkezesnek kedvére tenni kevesen akarnak. A profit zömét a jobbkezes vásárlók jelentik, kevés azon vállalkozók száma, akik a balkezeseknek gyártanak. Mégis akadnak ilyenek, amiért a balkezesek hálásak is nagyon. Valahogy így van ez a számítógépes játékok hatalmas tortájában nagy szeletnek számító sportjátékok piciny morzsájaként elő-előbukkanó rétegjátékokkal is. A foci, a kosárlabda, a jéghoki, a rali, a Forma 1 tarol, a sarokban gubbasztó snookerőrültek pedig hálaimaként mormolják a Blade Interactive nevét, amely évek óta fejlesztette a snookerjátékot egyre jobban szimuláló sorozatuk aktuális részét. Sokáig a Codemasters adta ehhez a hátországot, de négy év után kifaroltak a fejlesztők alól, akiket a Sega karolt fel a padlóra kerülés előtt, így került a boltok polcaira a fantáziadús elnevezést nem igazán rejtő World Championship Snooker 2005.

Minden idők egyik legzseniálisabb versenysorozata legújabb állomásához érkezett. A sajnos kizárólag konzolokon hozzáférhető Burnout most is arról szól, mint eddig: eszméletlen sebességről, káprázatos grafikáról, döbbenetes ütközésekről és törésmodellről és addiktív játékmenetről. Egy valami azonban megváltozott. A Burnout a Paradise epizóddal ugyanis kinyílt, és olyan szabadságérzettel lett megáldva amilyennel eddig nemigen találkoztunk?

Az új COD az idei E3-mon még egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, Lipcsében azonban teljesen magával ragadott. Azóta Grathtel tűkön ülve várjuk a megjelenését. Az Infinity Wardban eddig még sosem csalódtunk, az abszolút intenzív és addiktív FPS-ek nagymesterei mindig értették a dolgukat, s mindennek tudatában bátran kijelenthetem, hogy a vártnál is jóval magasabbra tették a lécet!

A Neverwinter Nights második része kevésbé osztotta meg a rajongótábort, mint amennyire az várható volt: szinte mindenki elismerte az összes érdemét, éppen csak negyed akkora tömeghisztéria sem kísérte, mint a több szempontból jóval gyengébb első felvonást. A fejlesztőbrigád, az Obsidian azonban kapott egy második esélyt, hogy felpiszkálja a kedélyeket – ez lett a Mask of the Betrayer, az első küldetéslemez.

A rendkívül frappáns felütés ezúttal elmarad. A múlt hónapban ugyanis mélyen érintő tragédia történt: on-line cikkem elutasításra került. ]{redenc meglátása szerint olyan tárgyi tévedéseket tartalmazó cikk került ki kezeim közül, amelyek jelentősen hozzájárultak értékítéletem kialakításához, és a nem megfelelő alapossággal készített indoklás miatt a cikk túlzottan nagy támadási felülettel bírt volna ahhoz, hogy a honlapra kikerülhessen. A legszemfülesebb olvasók ennyiből talán ki is találhatják, mennyire találtam jónak a múlt hónapi áldozatomat, azonban a szerkesztő úr szuprematív helyzetéből fakadóan kénytelen voltam elfogadni a döntést. Tekintettel arra, hogy az objektív tájékoztatás kultúrmissziónak tekintendő abban az esetben is ha ]{redenc mindennemű elfogulatlansága ellenére az egyik kedvenc játékáról van szó, így ígéretet tettem arra, hogy a némileg pontosabb fogalmazásmódot szem előtt tartva kijavítom hibáimat, és változatlan értékelés mellett újra beadom a cikket. Azonban egyik este, a fürdőkádban Jamiroquai single-öket hallgatva rájöttem, hogy ez rendkívül snassz megoldás lenne részemről. Egyrészt ]{redenc számára nem lenne túl izgalmas újraolvasni a cikket, másrészt ebben az esetben már az elején leütöttem volna minden labdát a többi olvasónak is. Az olvasói élményindex maximalizálás érdekében az addigi majd 30 óra tapasztalatait kiegészítve ismét levertem hát magam a játékhoz, újra végigtoltam, és az új élményeket magamba szívva nem csupán az előző hibákat javító vagy eltüntető, hanem jóval átdolgozottabb cikkel örvendeztetem meg a nagyérdeműt. Változott-e véleményem? A végére görgetni tilos!

John Woo, az akciófilmek pápája sajnos mostanában nem igen volt képes maradandó művet letenni az asztalra. A Hard Boileddel berobbanó rendező akciójelenetei azonban máig etalonnak számítanak a szakmában. Maximalizmusa és látásmódja kihatott a teljes filmiparra, így nem véletlen, hogy a 90-es években mindenki őt próbálta másolni.

Végre közeledünk az idei játékfelhozatal legizgalmasabb időszakához. Megjött a Bioshock, a Halo 3 – ilyenkor számtalan jobbnál jobb játék megjelenését időzítik a karácsonyi ajándékozási dömpinghez. A rengeteg cím között azonban akad egy olyan különlegesen értékes alkotás is, melyről szinte megtiszteltetés írni is. Ez pedig a World in Conflict.

Az EA kanadai stúdiója az eltelt évek során megannyi nevet, szériát tett naggyá, avagy alkotott újakat. Nekik köszönhetjük többek között a Need For Speed széria első részét, majd az Underground 2 és Most Wanted folytatásokat, ők alkották meg az első 3D-s Fifát még ’96-ban, illetve ugyanebben az esztendőben az NBA Live 06-ot. Emellett többnyire a sportnál maradva belekóstoltak a krikettbe, jéghokiba, baseballba, s jelen cikkünk tárgyát képező rögbibe is, melynek legújabb felvonását köszönthetjük most köreinkben.

A foci a világ legegyszerűbb sportja. Ezt abból lehet tudni, hogy csak Magyarországon körülbelül tízmillióan értenek hozzá. Elvileg. A foci a világ legklasszabb sportja, mert alig akad ember, aki leéli úgy az életét, hogy legalább egyszer ne próbálta volna meg művelni valamilyen (inkább rosszabb, mint jobb) szinten. Azon néhány milliárdnyi ember közé tartozom magam is, aki szeretne döntő gólt lőni a vébé fináléjában, ezzel együtt természetesen azon néhány milliárd közé, akinek ez eddig nem sikerült és egyre kevésbé valószínű, hogy sikerülni fog. A virtuális világban azonban ez a lehetőség is megadatik, amelynek egyik közvetítője az Electronic Arts által jegyzett World Cup 98.

A 2004-ben alakult fejlesztőcsapatnak ez lesz immáron a kilencedik borzalma, amit kierőszakoltak magukból. Egyik játékuk sem ütötte meg az „elfogadható” szintet sem, mégis ez lesz például a harmadik része Delaware St. John kalandjainak. Az uborkaszezon miatt, úgy volt, hogy írunk róla a következő Guruba, de pár óra játék után világossá vált, hogy ilyen lecsót nem teszünk bele a magazinba! Lévén, hogy a kalandjátékok a gyengéim, így végigszenvedtem magam rajta, úgyhogy akkor már megosztom veletek, miért nem érdemes különösebben foglalkozni vele.

A Turbine számára nem ismeretlen a MMO-k világa, hiszen nekik köszönhetjük az Asheron's Call szériát és a Dungeons and Dragons Online-t is. Ezen netes játszóterekről megoszlik az emberek véleménye, az azonban bizonyos, hogy a fejlesztőknek jót tett az ilyen terű előélet, hiszen a Gyűrűk Ura világában játszódó legújabb fejlesztésük bizony rezgés nélkül viszi át a magas lécet.

Ha Lionhead játék kerül kivesézésre a világ bármely szaklapjában, Peter Molyneux-t az atyaúristen sem mentheti meg attól, hogy neve az első sorokban felmerüljön. Hiába, az istenszimulátorok ura az elmúlt 18 évben letett már egy-két maradandó alkotást az asztalra, így a hatalmas várakozás, amely minden újabb megmozdulását kíséri, nem mondható indokolatlannak. A folyamatosan újabbnál újabb ötletekkel kísérletező, erősen moralizáló tervező azonban eddig csak egyetlen játékának készítette el a folytatását, ami nem lehet véletlen. Ennél fogva a 2001-ben megjelent első rész hibátlan és nagyszerű volta után joggal tehette fel mindenki a kérdést: ezt most miért? Miért, miért… Elsősorban azért, mert bármilyen legendás alak is Molyneux úr, mégiscsak a játékiparnak nevezett valami legendás alakja, amelyre jellemző, hogy trendszerűen követik benne a jól sikerült játékokat újabb részek. Hiszen egy játék képes elvinni a hátán még legalább egyet, de lehet hogy kettőt is. A Black and White pedig kellően egyedi és jól eltalált alkotásnak bizonyult ahhoz, hogy egy Fable után, a The Movies adta szabadidőben az oroszlánfej iparoslegényei egy picit foglalkozzanak a témával.

A Resident Evil 4 nagyon távol áll a sorozat korábbi részeitől, ez azonban egy megfáradt sorozat esetében kifejezetten jó dolog. Erre az RE4 az élő bizonyíték! Kár, hogy a PC-s portról már nem nyilatkozhatunk ilyen fényesen.

Ha egy ilyen ifjonc játékost arra kérnénk, mondjon egy igazán jó akció-kaland játékot, kapásból rávágná, hogy Helybéli Gonosz (Resident Evil). A tapasztalt, rendszerváltást megélt játékosok közül, azonban sokan nagy valószínűséggel a Little Big Adventure 2: Twinsen’s Odyssey mellett tennék le voksukat. Ebben a játékban nincs bandaháború, nincs robbantgatás, autólopás, és első látásra elég gyerekesnek tűnhet az egész, azonban, ha elkezdünk vele játszani, hamar rájövünk, hogy egy felettébb megfogó és szórakoztató játékkal van dolgunk.

A Troika Games játékai mellett nem lehetett szótlanul elsétálni. A vállalat mindösszesen három programot szült a világra, mind a három a maga nemében legenda lett. Miután azonban a Vampire - Bloodlines lesz a teljes játék most a Guruban, úgy gondoltam, itt az online-on erről írok nektek egy exkluzív, rendhagyó tesztet. Címe az is lehetne: interjú a vámpírral...

Lassan már nem létezik olyan sport, amelyet valamilyen formában ne dolgoznának fel a különböző játékfejlesztő cégek, s ezek közül is az Electronic Arts viszi a prímet, hiszen az ő kezük munkáját dicséri a FIFA-sorozattól kezdve az NBA-n át egészen a leginkább a tengerentúlon ismert és fanatikusan körberajongott NFL szériáig. Utóbbit ugyan a Tiburon fejlesztette, ám a csapat már 1998 óta az EA leányvállalatának számít, s készíti rendületlenül a sorozat újabb és újabb részeit (az ugyancsak ismert NASCAR-sorozat mellett).

Hiába: a címlapokra csak a legnagyobbaknak adatik meg feljutni. Ők azok, akiken férfiak elábrándoznak unalmas perceiken, akikkel együtt töltenék minden szabad percüket, akiknek kegyeiért hatalmas összegeket hagynak jobb helyeken, csak hogy nekik minél jobb legyen. Akik elvarázsolnak és emberek milliói lesznek rabjaik évekre. Az élet azonban nem fenékig tejfel, és néha szűkösebb idők is jöhetnek, amikor is kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy az évfolyamtársnak / padtársnak / szomszéd lánynak ugyanolyan – ha nem jobb – mellei vannak, mint vágyaink netovábbjának, sőt sokkal eredetibbek is, mint címlapokon szereplő társaik. Mire is várunk akkor tulajdonképpen...?

A Bungie Software Halója annak idején hatalmas hisztériát váltott ki körünkben, a PC játékosok között. Ugyanis a várva várt játékot a Microsoft megszerezte az akkoriban még újdonsült konzoljának, s Xbox-exkluzív címként jelent meg 2001-ben. A felháborodás nagy volt, legszívesebben ripityára törtük volna a „fekete dobozt”. Azonban a Halo szerencsére megjelent PC-re is, a Gearbox Software portolásában. Ők a Half Life: Opposing Force-szal bizonyítottak korábban, újabban pedig a Brothers in Arms nevű nagyszerű, csapatalapú II. világháborús FPS-sel aratnak sikereket. Nem volt ez másképp a 2003-ban megjelent Halóval sem.

Peter Molyneux bizonyára önmaga is egy moralizáló alkat lehet, ha játékaiban állandóan vissza-vissza térő téma a jó és rossz állandó küzdelme. Hiszen mindenkinek beugorhatnak olyan alkotások, mint a Black and White, amelyben egyaránt lehettünk jóságos és démoni istenek, vagy a Fable, ahol ha nagyon jó fiúk voltunk, néhány küldetés után már glória pelyhedzett fejünk felett, az égetnivaló tömeggyilkos csibészek pedig akkora szarvakat növeszthettek, hogy egy tanyasi kos is megirigyelhette volna. Azonban a sokak által Mesterként tisztelt úriembernek a Lionhead Studiost megelőzően volt egy másik játékfejlesztő boszorkánykonyhája is, amelyből a '90-es évek legnagyszerűbb alkotásai kerültek ki. Noha akkoriban a technikai lehetőségek nem minden esetben tették lehetővé az elképzelések teljes körű kibontását – valószínűleg az akkori magyar álomgépnek számító 486-os, majd Pentium 90-es állomány összteljesítménye nem lenne elegendő a fenti játékok személyiségmotorjának megzizzentéséhez sem – így sajnos már az elején le kell szögeznünk: a Dungeon Keeperben komoly jellemfejlődésen nem fogunk átmenni. Csupán gonoszok, gonoszabbak és egészen gonoszak lehetünk.

Sötét, nevenincs hatalom készül újra erőre kapni az Elfeledett Birodalmakban. Bár a gonoszt egyszer már megfékezték, mit ad ég, nem sikerült tökéletesre a művelet, így hát itt van újra, hogy borsot törjön mindenki orra alá. Útjába csupán egy valaki állhat: egy tiszteletben álló elf férfi nevelt gyermeke egy távoli mocsárban leledző városkából – természetesen őt alakítjuk majd a történetben. Kalandjaink közben kinyomozzuk, miféle hatalom támadt a falura, amelyben a sztori kezdetéig éltünk, és ha már úgyis úton vagyunk, természetesen megpróbáljuk kideríteni valódi gyökereinket. Magyarul klisé klisé hátán, ahogyan azt már megszokhattuk: a fantasy játékokban mostanság nem divat az egyediség. Aggodalomra azonban nincs komolyabb ok – a már ismert sablonoknak hála az ember nagyon könnyen képes elveszni a történetben, hogy aztán pár csavar után megjegyezze magának: nohát, ezt tudtam!

A Konami Japán egyik legjelentősebb játékkiadója és fejlesztője. 1969 óta létezik a cég, és a videojátékok mellett foglalkoznak nyerőautomatákkal, zenegépekkel, képregénykiadással, kártyajátékokkal, sőt Japánban jól menő fitnessterem-hálózatot is futtatnak. A PC-s játékvilágban a Pro Evo sorozat mellett főként a Silent Hill vagy a Metal Gear miatt is ismert lehet a nevük...

A névtelen hős, miután befejezte legutóbbi kalandját, elhajózott, hogy nyugalmat keressen. Hazaérkezvén azonban rádöbben, hogy a világ, amit ismert, megváltozott: az orkok felülkerekedtek a királyságon, a rúnamágia megsemmisült, Xardas pedig alaposan kivette a részét a világ feldúlásából. Nem teheti el tehát régi kardját, újra hívja a szükség és most már nem egy elhagyatott kolónia, hanem az egész világ sorsa a tét.

A Star Wars univerzuma sokaknál bezárul Anakin Skywalker tehetségének felfedezésével a monumentális Endor körül zajló csata után, amiben felrobban a Halálcsillag, és a Lázadók maroknyi csapata győzedelmeskedik. A legkitartóbb rajongók azonban nem temették el a Saga-t, folytatták a történetet, vagy épp ellenkezőleg, visszaugrottak az időben 4000 évet, és az ott zajlódó eseményeket vázolták fel nekünk könyv, szoftver vagy esetleg képregény formájában. E programok közül az egyik legkiemelkedőbb alkotás,  a '90-es évek közepén debütált Jedi Knight sorozat legjobban sikerült epizódja, a Jedi Academy!