Tesztek

Volt idő, mikor a fantasy akciójátékokkal Dunát lehetett rekeszteni, manapság azonban az ipar átalakulása és az igények változása miatt nem sok igényes darab születik a témában. Persze, ott a PC Guruhoz adott Torchlight, vagy a friss és meleg Dungeon Siege III, s persze a Diablo III is meg fog jelenni egyszer, de ez mégsem az igazi dömping, főleg hogy ezek a játékok sokban változtak a klasszikus éra óta. Ezért is voltunk izgatottak az InXile Huntede miatt, lévén a cég állítása szerint a játék a régimódi dungeon crawler stílust kívánja visszahozni a köztudatba, masszív kooperatív mód és fedezékrendszeres akcióelemek beolvasztásával. Nos, a Hunted végre megjelent, mi pedig rá is vetettük magunkat az Xbox 360 verzióra, hogy lássuk, tényleg eljött-e a várva várt Messiás...

Egy percig sem volt kérdéses, hogy elődjéhez hasonlóan a Crysis 2 is iránymutató (és álleejtő) grafikával felvértezve érkezik PC-nkre -- az azonban már sokkal inkább, hogy a Crytek többi játékával ellentétben vajon képes lesz-e megszabadulni a techdemó jelzőtől, és nem csak vizuális adottságai késztetik elégedett csettintésre az embert...

Akik szerették a LittleBigPlanet első részét, azok bizonyára a második epizódot is imádni fogják. Őket nem szükséges meggyőzni arról, hogy ezt a játékot bizony komoly hiba lenne kihagyni, sokkal inkább azok szemét szeretném felnyitni, akiknek valamilyen rejtélyes oknál fogva eddig elkerülte a figyelmüket ez a gyöngyszem, esetleg nem kapták meg a kellő löketet, ami a játék azonnali megvételét segíti elő. Annyit mindenképpen szükséges tudni, hogy a játék alapja szinte semmit sem változott az előző részhez képest: ugyanaz a kedves és aranyos figurákkal megszórt platformjáték maradt, mint amit két évvel ezelőtt megszerettünk. A fejlesztőcsapat, a Media Molecule persze minek változtatott volna bármin is, hiszen már korábban is nagyszerűen működött a játék minden egyes részlete. A jól bevált elemeket feleslegesen bolygatták volna meg, inkább az eddigi élményre dobtak rá még egy lapáttal, és az alapokat képező Create módon javítottak, továbbá bevezettek néhány új játékmenetbeli elemet is. Bár igaz, az előzetes információk alapján félő volt, hogy egy maréknyi újítás kevés lesz a számozott folytatáshoz, azonban annyit már most leszögezhetünk, hogy a kész produktummal maradéktalanul elégedettek lehetünk.

A Helyszínelők-rajongók örülhetnek, mindenki más pedig ráncolhatja homlokát, a Ubisoft jóvoltából ugyanis idén sem maradunk CSI-játék nélkül – a Telltale azonban a tavalyi Deadly Intenthez hasonlóan ezzel a résszel sem büszkélkedhet.

A Vissza a jövőbe trilógia záró epizódjának fináléjában Marty McFly végül szerencsésen visszautazott a múltból a jelenbe, azonban pár pillanattal a DeLorean felbukkanását követően a négykerekű időgép egy szerencsétlen vonatbaleset következtében a darabjaira hullott. Ez persze még nem jelentette az időutazás végét, hiszen Doki a vadnyugati múltban összerakta az új – gőzhajtású – masináját, amivel már nem egyedül, hanem feleségével és két gyermekével járta az időt. A moziban ezzel ért véget a nagy kaland, ám húsz évvel a harmadik rész The End felirata után folytatódik a történet, csak ezúttal a monitorainkon.

A Two Worlds első része nem rengette meg a világot, így érthető, hogy a folytatástól sem vártunk sokat. Szerencsére azonban a fejlesztők hallgattak a kritikára, és amit csak lehetett, kijavították a második epizódban, hogy egy minden téren pazarul szereplő játékkal rukkolhassanak elő.

A sztori középpontjában egy mesebeli táj, egy varázserővel bíró maszk, valamint egy titokzatos hős, Gabriel Belmont áll. Ő a Fény Testvériségének tagja – feladatuk a vidék ártatlanjainak védelme, valamint hogy fenntartsák az egyensúlyt a sötétség erőivel szemben. Minthogy a Lords of Shadow totális újragondolása a lassan negyed évszázados és kissé megfáradt Castlevania sorozatnak, ennek megfelelően szakít az előzmények ezer évet átölelő történetvonalával, azonban kedves gesztusként a sorozatban eddig szerepet kapó helyszínek vagy karakterek, még ha csak említés szintjén is, de ezúttal is képviseltetik magukat. A madridi fejlesztőiroda évek óta csúcsra járatott Mercury Engine motorjának legújabb változata először vizsgázik élesben: a technikai háttér minden képzeletet felülmúlóan részletesen jeleníti meg főhősünk zivatar áztatta csuromvizes ruhaszöveteit, bámulatosan hangulatos az évszázados romok hasadékaiban kapaszkodni – de a fagypont körüli hőmérséklet keltette leheletek is hátborzongatóan atmoszferikusra sikeredtek. A gyönyörű vizuális megjelenítéssel, finomhangolt játékelemekkel, széles skálán mozgó ellenfelekkel és egész képernyőt betöltő gólemekkel kétség sem férhet hozzá, hogy igazán igényes darabbal van dolgunk, még akkor is, ha helyenként az Assassin’s Creed vagy a God of War ihlette jelenetek köszönnek vissza. A kamerabeállítás az egyetlen olyan aspektusa a játéknak, amivel egyáltalán nem kell vesződnünk, talán ennek is köszönhető, hogy minden egyes táj olyan élénk, dús és részletgazdag, hogy kedvünk lenne megérinteni.

A történelem problémás dolog, hiszen a sok írásos és tárgyi forrás ellenére nem lehet pontosan megállapítani, mi hogyan történt. Csupán következtetéseket vonhatunk le a felhalmozott információkból, de soha nem fogjuk megtudni, hogy például milyen érzés lehetett Róma népének, mikor egy-két felbőszült stratéga a városnak vezette légióit. A videojátékok magas fokú interakciója miatt azonban lehetőségünk adódott már párszor arra, hogy személyesen alázzuk meg Xerxes seregeit, vagy vegyük be Tróját (lásd: Age of Empires-széria). A Total War-sorozat azonban ennél tovább ment, s azzal a gondolattal játszott el, hogy milyen lenne, ha mi dönthetnénk a történelem eseményeiről, népeinek sorsáról. Két menetben már volt szerencsénk katanával felszabdalni a történelemkönyveket (Shogun: Total War), illetve megmutatni, hogy Európa legnagyobb állama nem a Német-Római Császárság, hanem a Magyar Birodalom volt (Medieval: Total War). 2004 őszén elérkezett a harmadik megmérettetés, ahol ezúttal az a kérdés: vajon vérfertőzött császárok vagy büdös szájú, zsíros hajú barbár vezérek fogják uralni a világot. A Rome: Total Warban a döntés ismét a mi kezünkben van. Lássuk, hogy ismét ízlik-e! Alea iacta est -- a kocka el van vetve...

A márciusban bejelentett F1 2010-ről kezdetben nem sok mindent lehetett tudni, annyi volt biztos, hogy a neves kiadó birminghami fejlesztőstúdiójánál készülnek a nagy visszatérésre. PC-n legutóbb az EA Sports által kiadott F1 Challenge-dzsel volt lehetőségünk körözgetni a pályán (nem számolva az ilyen-olyan szimulátoros modokkal), 2003-tól 2007-ig a Sonynál voltak a jogok, így ez idő alatt kizárólag PlayStationre jelentek meg a többé-kevésbé jónak mondható autós címek. Ezt követően a Codemasters kaparintotta meg a hivatalos licencet, és a Grid/Dirt párost jegyző csapat láthatott neki a teljes mértékben multiplatform folytatásnak. A fejlesztők az előbb említett két játékkal már bebizonyították, hogy értenek a korrekt versenyjátékok készítéséhez, azonban az F1 egy rendkívül érzékeny témának számít. Egyrészt ugye ott van az a nem éppen elhanyagolható tény, hogy ez lesz a világ legismertebb autóverseny-szériájának hivatalos játéka, az összes csapattal, versenyzővel és pályával együtt – ezzel szemben az igazi rajongók nagy elvárásokat támasztanak. Másrészt foglalkozni kell azzal a ténnyel is, hogy nem csupán a benzingőzön élő egyének fognak körözgetni a pályán, hanem az alkalmi játékosok is felvehetik a virtuális kesztyűt. Rendkívül komoly feladat mindkét tábor elvárásainak eleget tenni, hiszen egy szimulátort és egy könnyed árkád versenyjátékot aligha lehet egy tető alá hozni. Mégis, hol az igazság? Valahol a kettő között…

A sikertelen 3D-s időszak után egy ideje pihen a PC-s Worms, telefonon azonban a legszebb éveit éli a 15 éves múlttal rendelkező sorozat.

A Need for Speed sorozatnak volt tündöklése és bukása is, hogy aztán a tavalyi Shift-tel megújulhasson, az idei Hot Pursuit-tal pedig visszatérhessen gyökereihez. A két felszálló ág között azonban megjelent a World is, mely az MMOG láz meglovaglásaként igyekezett rajongótábort kovácsolni az eszetlen száguldás kissé hanyagolt szerelmeseinek. Azok ugyanis, akik anno a Most Wanted-vonalat kedvelték leginkább, kissé háttérbe szorultak, mert sem a tavalyi, sem az idei fő NFS attrakció nem képviseli a stílust. Nekik pont kapóra jöhetett a World, mely pár hete még csak zsíros pénzért volt hajlandó 10-es szint fölé engedni a játékosokat, most viszont teljesen ingyen van. De vajon megéri a belefeccölt idő?

A keményvonalas szimulátorok kedvelői viszonylag sokféle portékából válogathatnak. Vannak vonatos, autós, repülős, vagy űrhajós szimulátorok, hajókkal foglalkozó azonban egyre kevesebb akad. Éppen ezért tűnt ígéretesnek a VSEV új játéka, hisz a hullámtörőkkel foglalkozó műfaj kihalóban van, így nem is kellett volna több, mint letenni egy jó játékot az asztalra, és máris meglett volna a várva várt elismerés. Kár, hogy a Ship Simulator Extremes ehhez nem lesz elég.

A videojátékok frontján dömping van - ezt még a vak is látja. Tombol a világválság, fejlesztőstúdiók, kiadók és terjesztők mennek tönkre, azonban ez nem akadály: selejtes szoftverből mostanság több van, mint amennyi egészséges volna. Az év legnagyobb csalódása díj azonban már most, az esztendő közepén kiosztásra kerül - a Damnation ugyanis egy tipikusan olyan projekt, amelytől az ember többet várt. Pedig minden olyan szépen indult...

Szomorú, de igaz: a Call of Juarez akár az év játéka is lehetett volna, de a fejlesztőbrigád számtalan hibás döntést hozott, amelyek rányomták bélyegüket a produktumra. A cég azonban nem keseredett el, inkább áttanulmányozta a különböző kritikákat, és úgy döntött, a dicsért elemeket még tovább fejlesztik, a hibásakat pedig elhagyják - ez lett a Bound in Blood, aktuális cikkünk tárgya, és az esztendő jelenlegi legjobb FPS játéka.

A ’90-es évek közepén-végén élte virágkorát a túlélőhorror műfaja, a név is 1996-ból ered, és a Capcom marketinggépezetének köszönhető: a Resident Evil volt az első játék, amelyet ezzel az elnevezéssel reklámoztak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Capcom zombis játéka lett volna az „elsőszülött”, erről szó sincs! A műfaj gyökerei olyan messzire nyúlnak vissza, mint például az 1981-ben Atari 2600-ra megjelenő Haunted House, vagy az óriási rajongótáborral rendelkező, méltán híres Alone in the Dark 1992-ből. Miután azonban a japánok horrorsorozata nem csak kritikai, hanem anyagi sikert is jelentett, egyre csábítóbbnak tűnt a gondolat, hogy más is megpróbálkozzon az embereket halálra rémiszteni monitorjaikon, tévékészülékeiken keresztül. A ringbe a Konami szállt be 1999-ben, és vette fel a kesztyűt az akkori bajnokkal, a Capcommal szemben.

Capitalism II, Restaurant Empire, Seven Kingdoms... Kultikus címek egy kultikus tervező, Trevor Chan keze alól. A mester egy ideje azonban tévútra lépett, és mind ő, mind stúdiója, az Enlight eltévedt kicsit Játékország sűrű rengetegében. A probléma nem új keletű, hiszen tesztalanyom első része, a 2002-es Maximum Capacity: Hotel Giant is elég kétarcú volt, lehetett dicsérni is, szidni is, de valahogy nem volt meg benne az a báj, ami az egy évvel később megjelent étterem-szimulátort sokunk kedvencévé tette – ez a hullámzó teljesítmény azóta is jellemzi a céget. Kiváló példa erre ez a mostani próbálkozás is.

Hack and slash kategóriában nagyot alkotni nehéz feladat. Mióta ugyanis a Blizzard kitalálta a műfajt, ellenvetést nem tűrő módon ül annak trónján és söpör félre majd minden új próbálkozást. Trónkövetelők azonban rendületlenül érkeznek mind a mai napig, ám egy évben jó, ha egy cím meg tudja közelíteni a Diablo által nyújtott élményt. 2002-ben az első számú kihívónak a Dungeon Siege számított, Chris Taylor mellett azonban az addig ismeretlen belga Larian stúdió is előállt a maga üdvöskéjével, mely gyakorlatilag az év egyik meglepetésprogramja lett.

Az Arkane Studiost 1999-ben alapították, székhelye a franciaországi Lyon lett. Mára hírnevet szerzett a csapat, olyan címek köthetők a nevükhöz, mint a készülő Bioshock 2 vagy a nagy sikerű, a Might & Magic világában játszódó Dark Messiah. Kevesen emlékeznek már azonban arra, hogy első játékuk az a cím, mely mindörökre beírta őket a játékfejlesztés történelemkönyvébe: a 2002-ben PC-re is kiadott Arx Fatalis.

Rossz játékok mindig voltak, és lesznek is, ez sajnos velejárója az iparnak. A filmadaptációk pedig különösen veszélyeztetettek ebből a szempontból, mert hol a kreativitás hiánya, hol a szűkös határidő szab korlátot a jó játékprogram elkészítésének. Kapásból egy tucat ilyen címet tudnék felsorolni, és bár ezek többsége kifejezetten rossz, mégsem mindig lehet haragudni rájuk, mert sok csak a körülmények áldozatává vált. Amit azonban a Double Helix Game csinált, arra nincs mentség. A G.I. Joe magában hordozza az összes potenciált, ami egy remek akciójáték elkészítéséhez szükséges, a csapat mégis fittyet hányt az egészre, és az idei év egyik legrosszabb játékát dobta piacra. Figyelem, csak erős idegzetűeknek!

Az orosz nagy játékfejlesztő nép, azt már eddig is tudtuk, azonban viszonylag ritkán dolgozzák fel saját népmeséiket. Ebben az esetben azonban pontosan ez történt: három szláv epikus hőst: Aleshát, Dobrynyát, Ilya-t irányíthatjuk, akik földjüket próbálják megmenteni az ellenségtől. Méghozzá nem is akármilyentől. Délről a "horda" támadja a földjeiket, a teuton és litván szövetség nyugatról ostromolja Novgorodot, és mindezt tetézendő még egy borzalmas szörnyeteg is érkezik keletről. Éppen ezért hőseinknek útra kell kelniük, hogy megbirkózzanak az ellennel. Előbb azonban saját országukban kell rendet teremteniük, mivel az útonállók - kihasználva a támadások okozta felfordulást - világos nappal is gátlástalanul garázdálkodnak. Erről szól a Fairy Tales: Three Heroes első része...

Már Ő maga sem volt biztos benne, hogy mit akar elérni. Egy örökkön álló menedéket keresni a halál ellen? Egy fegyvert lelni, hogy szembenézzen az elkerülhetetlennel? Minden olyan bizonytalannak tűnt, ahogy a porlepte járólapokat egy fekete ragály fonta ölelésébe, s a paták dobogása egyre lassult. Egyfajta válaszként hasított bele a felismerés, hogy a terem, melyet vízfüggöny szigetelt el attól a helyiségtől, ahol az őt üldöző bestia ragadt, egy időkapunak adott helyet. „Tehát nem bírja vizet. Ez még jól jöhet.” Csak ennyit tudott mondani a kimerültségtől ziháló alak, kinek hátát egy, a végénél elágazó pengéjű kard verdeste. A homlokán gyöngyöző vizet fekete hajába simította, majd a mellvértjébe ültetett aranyló korongra szegezte tekintetét, mely élénken vibrált, jelezve, hogy mágiaérzékeny objektum van a közelben. Éppen elmélyedt volna gondolataiban, mikor egy velőig hatoló üvöltés rázta meg; ez azonban nem csalódottságról, hanem végtelen dühről árulkodott, melynek gazdája az őt üldöző monstrum volt. A férfi nem hagyta, hogy emlékei maguk alá temessék, inkább aktiválta a teremben lévő kapcsolókat, majd elindult, hogy visszatérhessen a múltba. A mellkasán pihenő medál egyre jobban lüktetett, némi hezitálásra késztetve az üldözöttet. Pár másodperccel később erőt vett magán, és magát biztatva annyit mormogott: „Egyszer már sikerült; most is sikerülnie kell!”. Ezzel belépett a portálban örvénylő homokba, mely keretként magába zárta. Izmai megfeszültek, a varázs ereje a földről felemelte, szemei akarata ellenére lecsukódtak. Temérdek gondolatai közül kiemelkedett a legdominánsabb, erőt adva neki: „Perzsia hercege vagyok. És nem fogok meghátrálni!”

Az 1985-ben alakult USA-beli fejlesztőcsapat Westwood Associates néven kezdett a játékprogramozás világában. Alapítója Brett Sperry és Louis Castle, akik 1988-ban máris elkészültek első játékukkal, a Mars Sagával. A szerepjáték irányvonalat nem hagyták el, viszont 1992-ben megalapozták a stratégiai játékok jövőjét. RTS: Real-Time Strategy. A körökre osztott stratégiáktól eltérően először lehetett a gép ellen, egy időben, szimultán játszani. A szintén 1992-ben megjelent Dune (RTS kalandjáték [Cryo Interactive]) folytatása a Dune II, animált videóival és változatos játékmenetével felkeltette a világ érdeklődését. A siker pedig nem váratott sokáig magára, 1995-ben az EA kiadta a Command & Conquer első részét, ezzel a Westwood örökre beírta magát a stratégiai játékok történelemkönyvébe. A C&C és a Dune sorozattá váltak, egyre nagyobb hírnevet kaptak. 1998-ban kijött a Dune 2000, ami már a C&C Red Alert motorját használta és hús-vér színészekkel felvett videó átvezetőkkel volt tarkítva. Sajnos azonban, ahogy az a kapitalizmusban lenni szokott, a nagyhal megette a kishalat: 2003-ra az EA Games felvásárolta az egész fejlesztőcsapatot. Sokan kiváltak és megalapították a Petroglyph Gamest, a csapat egy része azonban folytatta munkálatait -- bár csak háttérben az EA logó mögött --, és a C&C-sorozatot vitték tovább, nagy sikerrel.

Max Payne 2001-ben lőtte be magát a köztudatba, és sokaknak tökéletesen el is találta az ízlését. A rendkívül akcióorientált játékmeneten kívül -- melynek legnagyobb újítása a „bullet time”, azaz a játékot pár pillanatra lelassító effekt volt -- fontos szerepet kapott a film noiros hangulat és a történet. Olyan történet, melynek már az elején látszódik, hogy nem lesz happy end. Most pedig folytatódik az igazságszolgáltatás, hogy megint eljussunk egy hadseregnyi rosszfiú legyilkolása után a „Kánaánba”.

Azt hiszem, rettentő hibát követtem el, és naivitásom majdnem az életembe került. Ez tulajdonképpen őrültség, hiszen egy autóbaleset következtében már meg kellett volna halnom, de valamiért megrekedtem két világ, élet és halál között. Pedig nem akartam sokat: csupán kedvesem mellett lenni, aki velem volt azon a bizonyos szörnyű éjszakán, amikor mindketten életünket vesztettük. Ígéretet kaptam, hogy ha segítek az Életnek, a Jóknak legyőzni a Holtakat, viszontláthatom őt és végre végső nyugalmat lelek. Hosszú, nagyon hosszú és véres harcot vívtam, de végül diadalmaskodtam: legyőztem Lucifert, a saját fegyverét fordítottam ellene egy démoni küzdelemben, és a meteoreső elsöpörte őt. A gonosz azonban cselhez folyamodott: Alastor, a sötét úr szolgája elrabolta Eve-t, aki eddig hűen segített tanácsaival. Amikor utánaeredtem, egyenesen belesétáltam a csapdájába. Hatalmas sereg fogadott és mindnyájan támadásra készen álltak ellenem. Eve azonban kaput nyitott, amin keresztül elmenekültünk. Nem sokon múlott… Igen, naiv voltam. A harc ugyanis korántsem ért véget. Nem, amíg Alastor fenyegetést jelent a Purgatórium számára. Daniel Garner a nevem és ez az én történetem folytatása, egy új fejezet.