Tesztek

Egy évvel az egész bolygót megrázó esemény után egy magányos férfi érkezik a romos Haventonba, hogy megtalálja a szeretteit. Ugyan most nincsenek szupermutánsok, akik az életére törnének, ám hősünk még sincs biztonságban. A lerombolt világ így is veszélyekkel teli hely, és a legfontosabb szabály, amit meg kell tanulni, hogy minden helyzetben őrizd meg a hidegvéred.

Modern, huszonegyedik századi világunkban lassan kezdünk kifogyni a tabukból. Egyre kevesebb dolog kelt bennünk megbotránkozást, a „rendkívüli” előbb megszokott lesz, aztán unalmas. Példának okáért talán meg sem lepődünk, ha a nyüzsgő utcán valaki azzal áll elénk, hogy ufót látott. Ha azzal folytatja, hogy el is rabolták, legfeljebb teszünk egy óvatos lépést az ellenkező irányba. Ha azonban a buszmegállói padra zuhan mellénk egy karikás szemű, borostás alak, és azzal áll elő, hogy egy földalatti bunkerben lakik, mellesleg főállásban vadászik földönkívüliekre... Nos, jobban tesszük, ha elkérjük tőle az UFO rongyosra pörgetett lemezét.

Egy előzmény nélküli játéknál sok a kockázat, mint mindent, ezt is elkezdeni nehéz igazán. Az EA általában egy lapra tesz fel ilyenkor mindent: vagy egy feszes testű csaj a főszereplő, vagy a grafika borítja fel az aktuális trendeket, azonban egy szerepjátéknál az ilyesmi nem működik. A Kingdoms of Amalurban azzal próbálnak sokkolni, hogy a játék még el sem kezdődött, de te már halott vagy.

Manapság már nem számít ritkaságnak, hogy egy játékban olyan tartalmakkal futhatunk össze, melyek nem feltétlenül a kiskorúak szemének valók. A kis piros 18-as karika feltüntetése általában nem véletlen: halomra gyilkolhattuk egy városka lakóit a Postalban, kedvünkre pajzánkodhattunk a GTA-ban, gázolhattunk halálra minden járókelőt a Carmageddonban, bedrogozva bolyonghattunk az apokalipszis utáni Földön a Falloutban, és retteghettünk a nevéhez hű F.E.A.R.-ben -- az efféle művek kapcsán felmerül a kérdés, hogy valóban levezetik-e a feszültséget, vagy még inkább olajt öntenek a tűzre. Mindenesetre az erkölcstelennek, gusztustalannak mondott játékoknak remek reklámot jelent, ha egyes országokban betiltják a forgalmazását. Az orosz Mirage Lab első játéka is tartalmaz jó pár olyan jelenetet, mely alapján nem lehet kérdéses a megcélzott korosztály -- az ellenben erősen kérdéses, hogy kap-e az idő folyamán akkora figyelmet, mint fent említett társai...

Amikor néhány héttel ezelőtt leemeltem a Soldiers dobozát a már-már antikvitásoknak helyt adó, az évek múltával egyre misztikusabb (és pókhálósabb) legfelső polcról, a borítókép azonnal Kelly hőseit juttatta eszembe. Aki esetleg nem látta volna a bő negyvenéves filmet... nos, ne bánkódjon, hisz az égvilágon semmi köze a szóban forgó játékhoz. Vagyis... Persze, második világháború. Tankok, robbanás... Talán még a borítóról ránk meredő katona is hasonlít egy kicsit Clint Eastwoodra. Cinkos mosolynak azonban már nyoma sincs, és ne számítsunk se aranyra, se nevetésre, negatív hullámokban viszont nem lesz hiány.

A Naughty Dog manapság az Uncharted sorozattal villogtatja tehetségét, illetve javában dolgozik a zseniálisnak ígérkező The Last of Us című túlélőhorroron. Volt azonban idő, amikor a rosszcsont kutyák más irányba kergették a botot, és mára elfeledett trilógiákat alkottak, melyekkel segítettek definiálni a PlayStation helyét a játékvilágban. Első jelentős munkájuk, a Crash Bandicoot egy életre bevéste őket az ipar halhatatlanjai közé, hogy hírnevüket tovább öregbítsék a Playstation 2-re készült Jak and Daxter sorozattal. Nos, a Sony -- jó szokásához híven -- ez utóbbi szériát is feltámasztotta egy HD kiadás képében, melyet sok hasonszőrű próbálkozással ellentétben bátran ajánlunk minden PS3 tulajdonosnak.

...a sebesült lovag még mindig elszántan markolta kardját. Repedezett páncélját valószínűleg csak a rengeteg alvadt vér tartotta már egyben (amit a dobozra ütött, tébetűs besorolás fekete mágiája nem engedett kifolyni). De a csata még nem ért véget: maradék energiáját egy utolsó varázslatra összpontosítva mélyet szippantott a mindent átható animés atmoszférából... hogy a rázúduló újabb golyózápor után kilehelje satnya kis algoritmus-lelkét. A holttesthez lépve Maya vállára vetette géppuskáját. Nagyon erősen próbált bűntudatot érezni a nem túl fair küzdelem miatt, de még mindig az a fránya déja vu kavargott benne. Valami Felhőről kezdett el fantáziálni, az égre nézve azonban nem látott mást, csak egy távoli kontinenst. Sebaj -- gondolta, és sarkon fordult --, legalább a hajam kék.

A középkori várépítés művészetét igen magas fokon prezentálta a Firefly 2001-es Stronghold című alkotása, voltak remek védművek, és felnyársalt, megsütött ostromlók is, szóval szerettük. A Crusader után azonban lerobbant az ötletgyár, és a Stronghold 3-tól vártuk a megtépázott becsület helyreállítását.

A J. K. Rowling által írt Harry Potter-széria már a megjelenés pillanatában megosztotta a közönséget. Volt aki imádta, akadt olyan is aki utálta, de a köztes kategóriába is rengeteg ember belefért. Egy azonban bizonyos: óriási bevételt és világhírt hozott az írónőnek. Ezért az EA annak idején úgy döntött, hogy feldolgozza a varázslótanonc történetét, és kielégíti azt a pár millió rajongót, akik virtuálisan is szerettek volna elmerülni Harry és barátai történetében. Egy tűrhető első, és egy egész jól sikerült második rész után 2004-ben megérkezett a sokak által várt harmadik rész is, mely a könyvhöz hűen az Azkabani Fogoly címet viselte. A játék közepes értékeléseket kapott, a rajongóknak mégis az egyik kedvence lett. Hogy miért? Ennek járunk utána a tesztben!

Ahogy Japánban ismerik, a Mario & Luigi RPG-széria harmadik, legnagyobb sikert arató része hű maradt elődeihez, ám még élvezetesebb tálalásban tárja elénk egyedi harcrendszerét és a Mario-játékokból ismert különleges világot.

A 2K NBA sorozata az EA kihagyása miatt komoly előnyre tehetett szert, és hála a sportrajongó fejlesztőknek, amit lehetett, kihozták az idei részből.

Vannak pillanatok, amikor az uránbányászok élete irigylésre méltóvá válik. Legutóbb akkor éreztük ezt, amikor tesztelnünk kellett a The Cursed Crusade című játékot, amitől az agyunk folyékonnyá olvadt, a szemünk kiégett, a fülünkből pedig furcsa váladék kezdett csöpögni. Az első óra után testünk minden porcikája tiltakozott a program tesztelése ellen.

Manapság a játékpiac bővelkedik akcióra alapozott játékokban, ebből következik, hogy a minőség is igen széles skálán mozog. Emiatt is nehéz olyan címet találni, amely igényes, eredeti, és hosszú távon is megállja a helyét -- egy bankrablós játéknak titulált program azonban már kiemelkedhet az unalmas, sablonos művek közül. Igaz, a készítőkről nem sok információnk lehet, ami nem is csoda, ugyanis a svéd Overkill Software 2009-ben alakult a jóval ismertebb, abban az évben becsődölt GRIN csapatából, sőt, ez a termékük a „jogelőd” Diesel nevű motorjára épül, mely a GRAW vagy a Bionic Commando alatt is futott. Lássuk tehát, hogy a team első alkotásának sikerült-e átugrania a viszonylag magasra helyezett lécet!

A 90-es évek a platformjátékok aranykora volt. Ebben az időszakban született a furcsa testi adottságokkal rendelkező Rayman, akibe rögtön beleszeretett az egész világ. Hosszú pályafutása során két folytatással és számos mellékággal büszkélkedhet, ám az évek során talán kicsit elvesztette önmagát. Most azonban, 2011-ben visszatért gyökereihez, hogy újra régi fényében tündököljön.

Időszámításunk előtt sok ezer évvel a neander-völgyi barlangokban meghúzódó ősembert még sem a Facebook, sem a munka (...Facebook...) nem hívogatta angyalhangján az íróasztal közelébe -- meg hát íróasztaluk sem igazán volt. Ha valamilyen szórakozásra vágytak, kénytelenek voltak a szabad ég alá vonulni. Azokban az időkben -- bármilyen hihetetlen -- még nem voltak videojátékok, bár ha jól emlékszem, a Duke Nukem Forevert valamikor akkoriban jelentették be... Legnagyobb szórakozásuk egy hatalmas kőszikla volt: kezdetben csak bökdösték, artikulálatlan szavakat ordítva próbálták életre kelteni, sajnos sikertelenül. Arra azonban hamar rájöttek, hogy könnyen múltidőbe helyezi az alá botorkáló szerencsétleneket, a felfedezés pedig hamar jó szokássá vált; az évezredek alatt az emberiség szerencsére nem felejtette el a leckét: háborúzz, ne unatkozz!

A tavalyi FIFA 11 minden szempontból trónkövetelő volt, hisz nemcsak a legjobb focis játék, de a legjobb sportjáték címre is könnyedén pályázhatott kidolgozottsága és tartalma révén. Egy ilyen elődöt azonban nehéz felülmúlni egyetlen év munkájával.

Tíz éves születésnapját ünnepli a Red Faction-sorozat, ez a Marson játszódó sci-fi akciójáték. Bár a legújabb rész már csak nyomokban hasonlít elődeire, mégis kellemes szórakozást biztosított az idei uborkaszezonban.

A WTC elleni terrorakció, a londoni merényletek, a cunami Indonéziában – csupa olyan dolog, ami kimaradhatott volna az elmúlt másfél évtizedből. A listának azonban még nincs vége, most például itt van a Duke Nukem Forever.

A ’98-as Ocarina of Time a Legend of Zelda sorozat ötödik része volt, azonban az első a sorban, amely háromdimenziós ábrázolást kapott, így nem meglepő, hogy Link ezzel a remake-kel nyit a Nintendo 3DS-en.

A God of War gyűjtemény mellé érkezett még egy régóta várt HD-csomag, mely a Sony egyik legelismertebb csapata, a japán Team ICO két PS2-exkluzív sikerjátékát tartalmazza. Az ICO és a Shadow of the Colossus valódi kultuszcímek, hatalmas rajongótáboruk van, a kritikusok pedig annyit díjat adtak nekik, hogy a fejlesztők bizonyára új irodába költöztek, hogy elférjenek a kismillió csillogó trófeától. Két ilyen legendás program újrakiadása azonban komoly felelősség, a God of War Collection: Volume II nem épp sikeres szereplése után pedig kérdés, hogy a Sony jó emberekre bízta-e a munkát.

Ritka, hogy ráfüggök arra a játékra, amit az első pár órában a pokolba kívánok, a Crenetic zombitrancsírjával azonban pontosan így jártam. Kissé bugos, néha kivág az asztalra, az irányítás is nehézkes – de ha túllépünk eme akadályokon, egy meglepően új(nak ható) szemszögből élhetjük át a zombiinváziót.

Bárkát építeni az emberiség megmentésére alapvetően remek ötlet, játékot készíteni ebből a sztoriból meg egyenesen üdvözítő. Azonban amikor kiderül, hogy ez csak álca, és a színfalak mögött egy öreg, léket kapott csónak lebeg, az már nem olyan kellemes.

Az EA mostanság kísérletező kedvében van – persze könnyű nekik olyan kreatívokkal, mint akik a Maxisnál dolgoznak. Sajnos azonban ismét bebizonyosodott, hogy  a kreativitás önmagában nem elég: valami plusz is kellene ahhoz, hogy egy játék igazán nagyot szóljon.

Szexszel mindent el lehet adni, azonban a sikerhez több kell. A lengyel recept szerint a meztelen csajok mellé kell még vér, erőszak, fajgyűlölet, és ha van rá lehetőség, koronás fejek is a porba hullhatnak: ezt egybeöntve ugyanis olyan történet kerekedik, hogy még a legelszántabb kritikusok sem találhatnak fogást rajta.