Tesztek

A soulslike és a metroidvania műfajok találkozásából sültek már ki jól dolgok – most a Vigil: The Longest Night próbálkozik ezzel a recepttel.

Nincsenek hónapjaid, napjaid, sőt óráid sem arra, hogy egy szimulátorban építsd fel álmaid metropoliszát? Akkor a valóban 20 perces élményt kínáló 20 Minute Metropolis a te játékod!

A Nintendo Ismét egy Game Boy-os klasszikust ásott elő a szekrényből, és ahogy a Metroid: Samus Returns esetében, úgy most is úgy kapott teljesen új borítást a több mint két évtizedes klasszikus, hogy közben az alatta meghúzódó tartalmon nem esett csorba: sőt!

A kultikus S.T.A.L.K.E.R. egykori alkotóinak hatalmas szerencséje volt Dmitrij Gluhovszkij Metro-regényeivel, mert tiszta lappal, de nem a nulláról vághattak neki saját víziójuk megvalósításának. Ugyan a Metro 2033 és a Last Light is remekül sikerültek, ám a 4A Games álma az Exodusszal teljesült.

Az óriásszörnyek témaköre soha nem fog kifulladni, pláne úgy, hogy azok masszív méretű robotokkal verekednek egy mega-metropolisz közepén. Ismerős a téma? Ha igen, akkor hegyezd a szenzorjaid és élesítsd az aktuátorokat, ez a mecha ugyanis csak arra vár, hogy beülj a pilótafülkébe, és segítségével pürévé taposd az ágaskodó monsztákat.

Sci-fi platformer, belső- és külső nézetes akciójátékok, VR horror, most pedig egy metroidvania; az Insomniac Games magabiztosan lavírozik a műfajok között, a Song of the Deep pedig épp jókor érkezett, hogy némi felüdülést hozzon a nyári uborkaszezonba.

Posztapokalipszis, mutánsok és metró – néhány olyan hívószó, amiről nemcsak a budapesti tömegközlekedés, de legalább fél tucat cím is az éltesebb játékos eszébe jut. Most pedig itt az Underrail, hogy helyet követeljen magának ezen a listán.

Új győztese van a „minél kevesebb ember dolgozzon egy metroidvania játékon” versenynek: az Axiom Verge az elejétől a végéig, a grafikától a zenén keresztül a játékmenet utolsó bitjéig összesen egy ember műve. És ami a legszebb: ennek ellenére (vagy épp ezért?) nagyon jó lett!

A HD verziók, a remake-ek és az újrafeldolgozások korát éljük. Szinte nem telik el hónap anélkül, hogy ne olvasnánk valamilyen felújított játékról vagy filmről, és ezek lassan már kiverik a nosztalgiamutatónkat. Viszont még mindig akadnak kivételes esetek, mikor kifejezetten örülünk egy ilyen kiadásnak.

Nagyon vártuk a Metro: Last Light megjelenését, és szerencsére nem hiába, mert bár játékból láttunk már jobbat is, sötét sci-fiből aligha lehet összerakni impozánsabb darabot. Mondhatjuk ezt úgy, hogy a 4A Games játéka végső soron egy sima FPS, multi nélkül.

Olvasóink jelentős része még az etetőszékben ülve nyelte a tejbegrízt, miközben e sorok írója meglett férfiként metropoliszokat tervezett egy zseniális széria negyedik részében. Tudom, hogy ez a felvezetés szokatlan egy játékteszt elején, de reményeim szerint kiderül e cikk végére, miért is hozakodtam elő ezzel a generációs kérdéssel...

A jövőben játszódó történetek a legritkább esetben tárnak a néző elé napfényes, zöldellő erdők-mezők sűrűjében élő boldog embereket. Amennyiben hihetünk ezeknek a feltevéseknek, inkább számíthatunk gépesített, szürke metropoliszokra, ahol a természetnek már nem sok szerep jut, vagy éppenséggel egy harmadik világháborút követő káoszra, világégésre, ahol magányos harcosok és bandákba tömörült fosztogatók járják a pusztát élelem után kutatva. Mivel a fikciók száma igen nagy és tulajdonképpen csak a fantázia szab határt, miként is látjuk az elkövetkező évtizedeket, a számítógépes játékok készítői is gyakran nyúlnak ehhez a témához. A posztapokaliptikus miliőt leghitelesebben talán a Fallout-sorozat ábrázolta romos városaival, sivárságával és az emberéletet semmibe vevő banditáival, de hasonlóan nem ígér sok jót például egy másik alkotás, a Metro 2033 sem.

Az ezredforduló előtt, 1999-ben egy lelkes japán fiatalember, Amaja „Pixel” Dajszuke hozzálátott a Cave Story című freeware játék elkészítésének. Amaja a kezdetben egyszerű irodai alkalmazottként dolgozott, és a saját játékának fejlesztésével csak hobbiként foglalatoskodott a szabadidejében. Az ihletet olyan alkotásokból merítette, mint a Castlevania, a Ninja Gaiden, vagy éppen a Metroid. Öt hosszú év után végül 2004 decemberében készült el a játék, ami addigra olyan páratlan hozzáértéssel lett összeforrasztva, hogy arról a hivatásos játékfejlesztők is példát vehetnének mind a mai napig. Nem véletlen, hogy a Cave Story a kritikusok körében is nagy sikert aratott.

Vigyázz, kész, kilövés! Te meg röhögsz, a karaktered is, hisz mindketten tudjátok, fájdalmasan jó móka vár rátok. És jön is az első megálló: fejed reccsen a hirdetőtáblán. Aztán zuhanás a mélybe, miközben a lebontott vaspózna üldöz a levegőben –- micsoda szerencse, gyorsan rácsimpaszkodsz, hátha földet érésnél a csípőd is porrá zúzódik a betonon. Becsapódás! Hosszas jajveszékelés, vonaglás a földön, s már kezdesz elszomorodni, hogy vége, amikor elszáguld egy kisbusz, és az elernyedt testedet pont a metróalagútba taszajtja, hogy onnan várd a következő csattanást...

Bár a magyar közönség nagy hányada valószínűleg még sosem hallott róla, a Metroid Prime az a Nintendónak, ami a Halo a Microsoftnak, a Killzone a Sonynak, vagy a Doom a PC-s játékosközösségnek.

A Metropolis Software 1992 óta készít játékokat, mottójuk szerint a játékosok szándékainak pontos ismeretében és a kívánságok teljesítése képességének birtokában. A varsói stúdió függetlensége ellenére büszkén hirdeti kapcsolatát az olyan kiadókkal, mint az Interplay, a Ubisoft, a JoWood és a Monolith, ám sajnos játékok tekintetében már nem sok okuk van a büszkeségre, a Gorky 17-en kívül nem alkottak olyat, amire szívesen emlékeznek a játékosok.