Címe alapján akár egy jóféle hollywoodi akciómozit is várhatnánk a Dogman – Kutyák királya című opusztól. Matteo Garrone filmje azonban, bár nincs híján izgalmas és feszült jeleneteknek, művészfilm. Az európai koprodukcióban készült alkotás Róma külvárosának nyomorúságos hétköznapjaiba kalauzol minket. Itt a hangsúly nem a gengsztersztorira, hanem a kisember tragédiájára helyeződik. Több brutális jelenet kerül vászonra a több mint másfél órás cselekmény ideje alatt, mégis rendkívül érzelmes, néhol már-már giccses filmet kapunk. A hazai mozikban január 24-én debütáló opusz nem családi és nem is akciómozi, mégis befogadható alkotás. A mély személyes és társadalmi igényű tartalommal átszőtt történet, valamint a brutális és gyönyörű jelenetek végső soron kitűnő filmmé állnak össze.
Matteo Garronet vonzzák a társadalom peremén élő figurák és a társadalom által többnyire megvetett tevékenységek. Korábban készített már filmet halárusról, prostituáltakról és taxidermistáról is. Új filmjének középpontjában Marcello, egy szerény körülmények között élő, burleszk-figurákra hajazóan naiv és esetlen kisember áll. Munkáját nehéz egyetlen szóval leírni, több kutyákhoz köthető tevékenységet is végez (pl. kutyakozmetika, kutyamosdatás, kutyamegőrzés). Esetében elmondhatjuk, hogy kizárólag munkájának és családjának él. Kutyák iránti szeretetét jól mintázza több tragikomikus jelenet. Nem elég, hogy lelkiismeretesen gondozza a rábízott ebeket, egy tányérból is eszik házi kedvencével. Sőt miután akaratán kívül belekeveredik egy rablásba, visszamegy a helyszínre, hogy a kirabolt lakás kegyetlenül bántalmazott házőrzőjét ápolja. A négylábúakon kívül hősünk minden idejét egy szem lánya tölti ki. Hozzá kötődik élete leghőbb vágya, hogy a kis Alidat egyszer elvigye nyaralni. Nagy szíve miatt Marcellonak alighanem minden ballépését megbocsátja a néző.
Jóllehet a film mindvégig személyes síkon mozog, Marcello kálváriáját mutatja be, kőkemény társadalomkritikát fogalmaz meg a rendező. A negyvenes-ötvenes évek olasz mélyszegénységére reagáló neorealista alkotások (pl. Biciklitolvajok) hagyományát folytatja. Bár a történet a hivatalos szinopszis szerint mindvégig Rómában játszódik, a helyszín inkább emlékeztet a harmadik világra, mint az Örök Városra. Lepukkant üzletek, kocsmák, ócska night club és egy játékterem között bújik meg Marcello poros üzlete, amire oly büszke és amit oly szorgos munkával emelt. A cselekmény fő helyszíne néhány pusztaság övezte, sivár utcácska. A helyi viszonyokról sokat elmond, hogy a rendőrség messziről kerüli a környéket. A filmet lezáró, hirtelen elvágott snitt arra enged következtetni, hogy még a fináléban látható brutalitás se tűnik fel az elhagyatott, kietlen vidék népének. A félfeudális viszonyok között tengődő környéket egy rettegett figura, a gátlástalan Simone uralja. Viselkedését legtalálóbban a suttyó jelzővel lehet leírni. Kedvenc időtöltése, hogy hatalmát fitogtatva száguldozik fel-alá naphosszat csilivili motorján. Annyira félelemben tartja a környék lakóit, hogy gyakorlatilag őket kihasználva tengeti életét. Ingyen eszik, játszik és vásárol mindent. Ha kedve tartja, bárkit véresre verhet, a pénzét elnyelő játékgép üvegbúráját pedig nemes egyszerűséggel szilánkosra fejelheti.
A helyi boltosok és vendéglátósok közül persze senki sem makulátlan, valahányan keresik a kiskapukat. A film azonban inkább a rendszer áldozataiként ábrázolja őket. Jóllehet ügyeskedő főhőst még kispályás bűnözőnek sem lehet nevezni, apró-cseprő ügyei, pitiáner viselkedése miatt inkább szánja a néző, mintsem elítéli. A gengszterfilmírók klasszikus módszere, hogy hősük megkedveltetésére bemutatják legemberibb oldalukat. A Dogmanben elsősorban a lánya iránti, szívmelengetően gyönyörű jelenetekben megmutatkozó szeretete miatt válik azonosulhatóvá Marcello. Ám fentebb ismertetett kivételesen érzékeny jelleme és kirívóan cingár külseje is ezen vonását erősíti. Nem véletlenül őt mint a leggyengébb láncszemet találja meg és használja ki végletesen a külváros réme. A rendező egyértelművé teszi, hogy ebben a világban nem lehet a bűnözés fenyegető keze alól kibújni, elmenekülni. Az az élet (értsd: túlélés) szerves része. Ha nem teszed, akkor is az áldozatává válsz. Marcello, az ugráltatható, zsarolható, megfélemlíthető bárány is más bűnét szenvedi. Ám hiába változik a film végére Góliáttá, így is ő húzza a rövidebbet. Személyes tragédiája, hogy talpra állása számkivetettségét csak tovább növeli a későbbiekben.
Az erős tartalomra a technikai megvalósítás helyezi fel a koronát. Az olasz filmművészet legkiválóbb hagyományaihoz méltó gondossággal castingolták a színészgárdát. Ilyen autentikus arcokkal, naturális népi figurákkal Pasolini és Leone filmekben szoktunk találkozni. Már-már olyan érzése támad az embernek, hogy Marcello és Simone szerepében (akiket egyébként a legjobb színésznek járó Cannes-i díjat is bezsebelő Marcello Fonte és Edoardo Pesce alakít) amatőröket lát. Bár a rendező elég minimalista filmnyelvet alkalmaz, minden párbeszédből, a karakterek minden mozdulatából süt az olasz teatralitás. A főhős érzelmektől mélyen átitatott játéka és esetlen jelleme, illetve a komor és kegyetlen környezet kontrasztja a fő konfliktust hivatott kiemelni. A Dogman ugyanis loser gengszterfilm, Marcello pedig a Scorsese rendezte legendás Aljas utcák főhősének örököse. Mélyen komplexusos, nevetséges, mégis végtelenül szerethető figura, aki apró, távolról nézve szánalmasan kicsiny balhék miatt bűnhődik. Végül nem hogy célt érne, minden összedől alatta, s még egyetlen gigantikusnak vélt tettét sem tudja a világnak megmutatni. A Dogman zárlata után úgy érezzük, hogy Marcello a földkerekség leszerencsétlenebb sorsú embere. A nála hatalmasabbak szemében ugyanolyan senki marad, mint akinek korábban látták. Együttérzést, törődést egyedül kislányától remélhet.
Garrone filmje monumentális mestermű. Nem véletlenül jelölték tavaly Cannes-ban Aranypálmára, ritkán születik ennyire kiváló alkotás a periféria szociális helyzetéről. Bár alapvetően művészfilmről van szó, sem története, sem formanyelve nem ijeszti el az egyszeri nézőt. Ugyanakkor kőkemény tartalommal töltötték meg a bő száz percnyi cselekményt. A befejezésben látható fizikai brutalitás és személyes tragédia megüli az ember gyomrát, hatása még napokig ott tanyázik a fejekben. Realista ábrázolásmódja ugyan nem horrorisztikus, de bőven véresebb és tartalma miatt kegyetlenebb egy átlagthrillernél. A Dogmanben asztalra csap a kisember és Góliáttá változik, a külvilág érdektelenségét tapasztalva azonban kénytelen felismerni, hogy szemében ugyanolyan jelentéktelen figura maradt, amilyen korábban is volt. Eleve kiszolgáltatott és céltalan helyzetéből nincs menekvés. A film társadalmi üzenete egyértelmű és félreérthetetlen: Olaszország félfeudális viszonyok között hánykolódó része továbbra is élhetetlen. Hősünknek még lehetősége se nagyon adódik, hogy egyszerű életének szerény vágyait teljesítse. Bár még csak most kezdődött az év, könnyen lehet, hogy a legfontosabb hazai mozikban bemutatott alkotás idén a Dogman – Kutyák királya lesz.
