Engedjétek meg, hogy mielőtt nagyon belevágnék, egy személyes sztorival kezdjem: egészen kölyökkoromban, anyám munkahelyén találkoztam először komolyabb videójátékkal. Igen, az akkor még alig egy éve megjelent Dune 2 volt az, mely azonnal elvarázsolt, annak ellenére, hogy nagyjából egy mukkot sem értettem belőle, és sokáig képtelen voltam túljutni a negyedik misszión. Mikor sikerült, az maga volt a csoda, és újonnan szerzett tudásommal egészen az utolsó pályáig repítettem magam, a Harkonnen-ház élén. Azóta eltelt pár évtized, felnőtt egy generáció, és csak remélni tudom, hogy a Dune: Spice Wars másnak lesz olyan élmény, mint ez anno nekem volt – és erre minden esély megvan.
Régi csibészek
Megmondom őszintén, a tavaly év végén meglepetésszerűen bejelentett Dune: Spice Warstól az akkor bemutatott rövid CGI-jelenet hatására nem sokat vártam, gyakorlatilag semmit nem láttunk belőle, csak annyit lehetett tudni, hogy „valós idejű 4X játékként” aposztrofálja magát. Aztán mikor kiderült, hogy a Steam korai hozzáférésű játékai közt indul a pályafutása, egy picit még aggódni is kezdtem, de félelmeim megalapozatlannak bizonyultak. A Dűne-univerzum „megjátékosításának” jogait nem is olyan régen megszerző Funcom szerencsére nem avatatlan kezekbe adta Frank Herbert klasszikusát, hiszen a Shiro Games nem újonc, ha stratégiáról van szó. Korábban már bizonyítottak a Northgarddal, most pedig a fagyos északi fantasy mondavilágot a sivatag forró homokjára és a tudományos fantasztikumra váltva az Arrakisra látogattak – és velük együtt mi is, már csak azért is, mert Dennis Villeneuve filmjének hatására feltámadt Dűne-univerzumból utoljára a kétezres évek hajnalán láthattunk videójátékot.
Először is leszögezném, hogy a Dune: Spice Wars alapvető rendszerei már a helyükön vannak, és ha nem is feltétlenül kiegyensúlyozottan, de olajozottan működnek. A 4X-játékok védjegyeként először a felfedezés vár ránk, melynek nyomában az eleinte lassú terjeszkedés jár, mely gyorsuló termelésünkkel együtt fokozódik, és végül az elkerülhetetlen konfliktusban csúcsosodik ki. És hogy biztosan ne ülhessünk a babérjainkon, a Császár rendszeres és egyre növekedő fűszer-beszolgáltatást vár el, különben szankciókat vet ki ránk. Jó 4X-játékhoz méltón az Atreides- és a Harkonnen-házak mellett az őslakó Fremenek vagy a Csempészek alapvetően eltérő frakcióinak élére állva több különféle módon is győzelemre juthatunk: riválisaink teljes kiirtása mellett a hegemónia-pontok gyűjtögetésével és bolygókormányzói titulus megszerzésével és megőrzésével egyaránt magunkénak tudhatjuk az Arrakist.
Tervek a tervekben
De nemcsak a sivatag mélyén kell bizonyítanunk, hanem a politikai színtéren is: a rendszeresen összehívott gyűléseken szavazatainkat és befolyásunkat rendszeresen változó, magunkat lehetőleg segítő, ellenfeleinket pedig hátráltató határozatok meghozására fordíthatjuk. Emellett ügynököket vethetünk be a különböző frakcióknál és szervezeteknél való kémkedésre, és az egyéb passzív bónuszok mellett szerzett információt (megfelelő szintű beszivárgás mellett) pedig különleges műveletekre költhetjük el, melyek nem egyszer megfordíthatják egy-egy csata kimenetelét, vagy más, indirekt módon juttatnak előnyhöz. Na és persze alkudozhatunk riválisainkkal, köthetünk megnemtámadási szerződést, kutatási vagy kereskedelmi együttműködési megállapodást.
Mindezen rendszerekkel érthető okokból azonban csak a Dune: Spice Wars végső megjelenésekor érdemes foglalkozni mélyrehatóbban. Az eddig látottak alapján tény, hogy roppant tematikusak, de ahogy fentebb már megjegyeztem, kiegyensúlyozatlanok és nem minden esetben mélyítik a játékot, inkább „csak” változatosabbá teszik azt. Emellett a Spice Wars az egyes elemeinek és rendszereinek működését alig magyarázza el, vagy ami még szebb, meg sem említi. Ennek ékes példája a bal fölső sarokban található csúszka, mellyel beállíthatjuk, hogy a kitermelt fűszernek mekkora hányadát raktározzuk el a Császár számára, és mennyit adunk el azonnal, növelve pénztermelésünket. Tapasztalat és kísérletező kedv nélkül aligha jöttem volna rá, hogy azt a pici bogyócskát lehet ám fel-alá húzogatni, holott elengedhetetlenül nagy segítség gazdaságunk kiegyensúlyozásában. Ugyancsak bosszantó, hogy az egyes eseményekről csak egy-egy minimális hangjelzés kíséretében feltűnő ikon figyelmeztet. Így, ha nem figyelünk, könnyen kimaradhatunk egy kormányzati ülésről, melynek egyenes következményeként igencsak kellemetlen meglepetésekben lehet részünk – például, ha híján vagyunk az éltető nedűnek, egy vízkorlátozási szabályozás először utánpótlásainkat, majd haderőnket is megtizedelheti.
Persze ezek olyan gondok, melyeket könnyedén javíthatnak a korai hozzáférés alatt, és remélhetőleg további tartalmi bővítésre is jut majd idő, új egységekkel (harci járművek még egyáltalán nincsenek) és finomhangolt rendszerekkel. A fejlesztőcsapat előre leszögezte, hogy új frakciót nem kapunk ez idő alatt, és egyelőre DLC sincsen tervben. A magam részéről ettől még nagyon reménykedem benne, hogy a Császár, az Ix, netán a Bene Gesserit vagy akár a Bene Tleilax is feltűnhet, ha nem is most, akkor majd egyszer, játszható frakcióként.
Sivatagi Show
A játék képi világa fantasztikus, a sziklás fennsíkok, a hullámzó homokdűnék, és a veszélyes mélysivatag mellett a vulkánok, fagyos sarkvidék és rejtett “zöldellő” szavannás területek is megférnek, hogy kicsit megtörjék az egyhangúságot. A megjelenést az ahhoz hibátlanul passzoló, iszonyatosan hangulatos zene teszi teljessé, mely olyan könnyedén simul a játékba, mint ahogy a homokférgek nyelik el a nyílt terepen harcolókat, vagy ahogy a villámló porvihar pusztítja el a túl mélyre merészkedő ornitoptert.
Ugyanilyen játszi könnyedséggel szippantott magába engem is a Dune: Spice Wars, mely egyáltalán nem nosztalgikus húrokat penget, hanem nagyon helyesen a maga útját járja. Egy kompakt, emészthető hosszúságú 4X-játék (első befejezett nekifutásra nagyjából 5 órámba telt meghódítani a bolgyót), mely relatív rövidsége ellenére mégis magában foglalja a műfaj esszenciáját, és még skirmish módban is újbóli nekifutásra hív. A stratégiai játékok rajongóinak figyelmére jelen állapotában is érdemes, megjelenésére egészen fantasztikus RTS-4X hibriddé válhat, ha sikerül lecsiszolni a durvább éleket és kitölteni a hiányosságok okozta hézagokat.
