„De most komolyan, miééért kell egy második remake??!!” – sírtam fel, amikor kiderült, hogy Bob Clark 1974-es alapvetéséből megint valami új verziót készítenek, ráadásul a Blumhouse Productions égisze alatt. A Jason Blum nevéhez kötődő cég eleinte egyébként még minőségi filmeket is produkált, de az utóbbi években elég érdekes irányba döcögött a szekér – noha hozzá kell tennem, hogy a nagyközönség azért értékelte ezeket a produkciókat is, viszont a horrorrajongói keménymag egyre gyanakvóbb szemmel figyelte a felhozatalt. És amúgy nem magával a remake intézményével van bajom, mert lehet az jó is, inkább csak nem értem, miért kell újabb Fekete karácsony, újabb Harag, mikor annyi mindent lehetne még csinálni… ja, hogy az ötletek fogytak el? Az más, akkor adjuk át a lehetőséget igazi kóklereknek, akik gond nélkül készítenek el olyan filmeket, mint a Felelsz vagy mersz, A csodagyerek, a Slender Man, vagy lényegében egy rakás másik cím, ami az utolsó másfél évben készült.

De visszatérve kicsit a múltra: Bob Clark mozija nem véletlenül van mindig felemlegetve a legfontosabb slasherek között, elvégre megelőzte a stílusformálónak mondott Halloweent és még egy rakás másik klasszikust, mindenféle mocsokkal teli története pedig élvezettel dagonyázik az emberi szélsőségekben, miközben hangulata is erős, egy-egy jelenete ma is borzongató. Ehhez képest a 2006-os remake már gyengébbnek bizonyult (én azért ebben is találtam élvezeti értéket), innentől kezdve meg azt hiszem, érthető a fenntartás, ha már a második rókabőrt húzzák le egy kultikus darabról, egy olyan időszakban, mikor a horror ismét az ötlettelenség és igénytelenség komoly terhe alatt nyög. DE! A trailer tetszett, ahogy annak hangulata is. Mert ha már remake, akkor legyen valami új, a beharangozók szektás, rejtélyes háttérsztorija pedig szakított az eddigi formával, aminek kimondottan örültem.

2313-fekete-karacsony44273.jpg

Karácsony a kampuszon

Szakítva a korábbi hagyományokkal, ezúttal egy egészen másfajta életképbe csöppenünk bele, mint a régebbi verzióknál. A kampusz marad, ahogy a lányos ház is, azonban a modern idők nehézségei és társadalmi problémái egy az egyben köszönnek vissza az egyetemi hétköznapokban. Riley (Imogen Poots) évekkel korábbi megerőszakolása miatt állandó harcban áll a férfitagozattal és az egyik tanárral, amiben Kris (Aleyse Shannon) kiváló társ, hiszen az afroamerikai hölgy mindennel szembe megy, amivel csak lehetséges. Így a köztudottan nőgyűlölő (!), rasszista (!), férfisoviniszta (!), fekete mágiát űző (!) alapító mellszobrát sikeresen eltávolíttatják a központi épületből, miközben a tananyagban főként férfi szerzőkkel foglalkozó Gelson professzor (Cary Elwes) állását is megpróbálják megfúrni.

Egy este ráadásul igen szókimondó műsorral prezentálják az alapító házának növendékei és más tanulók előtt Riley történetét, aminek aztán meg is lesz a következménye, miután már sokan hazamentek a téli szünet és karácsony alkalmából. A lányokat először egy ismeretlen profilról zaklatják hátborzongató üzenetekkel, majd ahogy társaik sorra tűnnek el, végül rájönnek, hogy műsorukkal valakinél alaposan kihúzták a gyufát. Onnantól pedig, hogy egy köpenyes, maszkos gyilkos megjelenik a lányok házában, a tét a túlélés, avagy be kell vetni a girl powert, hogy véget vessenek a férfiak uralmának és a megaláztatásoknak.

Horrorra akadva

Kezdjük a jó hírrel. Az alapesetben működőképes sztorit a borzalmas dialógusok sem tudják annyira tönkretenni, hogy ne legyenek izgalmas és jól eltalált pillanatok. A fényképezés szerintem jó, a színészek sem mind borzalmasak, sőt még a szinkron sem az, legalábbis a színészek terén (a premier előtti vetítés hangminőségi problémáit egyszeri alkalomnak veszem). Emellett a maszkos gyilkos alakja is rendben van, mert bár slasher klisé, mégis működik, már csak a jobb jelenetek miatt is, amik építik kicsit a feszültséget. Főleg, hogy a zene is jó… felidézni nem tudnám, de ott és akkor hozza, amit kell, noha a Carol of the Bells ezúttal sajnos kimaradt, pedig azzal (és az O Fortunával) nálam bármit el lehet adni.

Persze van jump scare, nem is kevés, ami változó, mit hoz ki a nézőkből, de mivel sokan kifejezetten szeretik, nagyon nem sírok miatta, mert hát ki vagyok én, hogy belekössek a modern horrorfilmek egyik legfontosabb elemébe? De ha már horrorfilm, meg még slasher is (na, akkor meg pláne!), akkor nem kéne legalább pár csepp vérnek lennie a filmben? Jó, itt-ott kicsit maszatosak lesznek a lányok, mikor az életükért harcolnak, pláne a végjátékban, de na, a PG-13-as besorolás nem tudom, ki szerint volt jó ötlet, miközben egyik korábbi verzió sem gyermekmeseként híresült el. Persze tudom, nem a brutalitás adja el egyik horrorfilmet sem, de a Fekete karácsony gyilokjelenetei olyanok, mint a felajzott kamaszok első szexuális élményei: még el sem kezdődtek, de már véget is értek.

Ez még azonban mindig orvosolható lett volna (igen, túl bizakodó és naiv vagyok, mert hiszem, hogy még ebből is lehetett volna valami értékelhetőt alkotni), ha nem lenne a teljes film szélsőségesen (!), kínosan és bután (!!) demagóg (!!!)… és… és… BUTA. Értem én, hogy Trump megválasztása és a #metoo után néhány évvel még mindig van, akinek a bögyében van egy-egy ember, de azért a totális általánosítás és férfigyűlölet a feminizmus jegyében sem az elfogadást és a nyitott gondolkodást mutatja a közönség felé. Márpedig sztereotípiából és IQ-mentes megjegyzésekből itt még több van, mint ami a Purge-széria utolsó két részének jutott. A tanulság azért itt is hasonló: aki fehér férfi, az mind velejéig romlott, nőgyűlölő és egy ősember szintjén ragadt meg. Pláne, ha szőke. Vagy ha kék a szeme. Na, akkor pláne, és még a saját anyját is eladja egy kis ungabungáért. Ha nem fehér, akkor talán (de csak talán!) lehet jó ember. És különben is hiányoznak a tananyagból a meleg és transzgender szerzők. De van ennél rosszabb is. Vigyázz, szpóóójler!!

SPOILER!! ALERT!!!

Most akkor elmondom, mi történik, mert ezzel mindenkinek megspórolok másfél órát az életéből. Ugye volt az esti műsor, meg az elszállíttatott mellszobor. A szélsőséges alapítóbácsinak emelt emlék, nos, mint kiderült, a gyakorolt fekete mágia nyomait hordozza magán, mert a fiúk házába kerülve fekete, olajszerű löttyöt enged magából. Ezt egymásra kenegetik a srácok, miközben titkos szektájukban jókat kuncognak, hogy milyen hímsoviniszták és mennyire menők a nőkhöz képest, majd a létől megbolondulva még a gólyák is teljesen beőrülnek, irányíthatóvá válnak („kiengedik domináns, belső valójukat”) avagy a lányoktól elcsent személyes tárgyak alapján megkeresik és megölik áldozataikat.

Hogy mi van? Tessék? Az hagyján, hogy a film már egy gyilkossággal indít, nem kötök bele. Az is rendben van, hogy baromság az egész, mert engedjünk a horror mozgatórugójának, és fogadjuk be a misztikumot, miszerint a mellszobor több száz évig elvolt, majd elvitték a fiúkhoz, erre folyik belőle a trutyi, ami csak most fejti ki hatását. Még a vudu baromságot is elfogadom, mert ilyen elfogadó vagyok. De hogy mindehhez sikerült még azt is hozzátenni, hogy minden férfi disznó, a fehér férfiak meg egy alattomos csúszómászó és egy disznó keverékei, akik csak azt tudják hajtogatni, hogy a férfi felsőbbrendű, aki pedig nőként az oldalukra áll, hogy „de azért a férfi mellett is lehet helyünk”, az szimpla áldozat… na, ezt megírni az igénytelen dialógusokkal azért kellett némi tehetség. Szóval, ha kicsit kevesebb energiát fordítanak a forgatókönyvírók (ezt a csodát ketten követték el: Sophia Takal és April Wolfe) a vadfeminizmusra, és többet a történetre, valami jó is kisülhetett volna a sztoriból, de ugye az iskolai aulában elhelyezett, kommunista propagandákra emlékeztető plakát a „neoliberalizmust a kollégiumba” felirattal fontosabb volt, mint egy épeszű mondat.

A spoiler a demagógia csúcsán ér véget

Szóval a legfőbb baj a filmmel, hogy szélsőségesen demagóg és buta. Nem próbál üzenetet átadni, hanem tényként állít be egy messzemenően túlzó (személyes?) következtetést, miközben a végére önmaga paródiájává válik. Bevallom, lényegében remekül szórakoztam a vetítés alatt, mert bár horrort nem kaptam, egy remek paródiát igen, méghozzá az életről. Csak sajnos teljesen komolyan gondolták, amit a rendezőnővel készült interjúk is tanúsítanak. Egyébként egy normális feminista nem volt a környezetében, aki elmondta volna, hogy ezzel senkinek sem segít, sőt többet árt, mint használ? Jason Blum olvasta a forgatókönyvet vagy legalább megkérdezte, miről szól az új verzió? Egyáltalán... nem volt még elég az utolsó Szellemirtók és Men in Black? Egyébként azok ehhez képest még istenesek.

Égető kérdések, amikkel kapcsolatban nagyon érdekelnének a válaszok, de gondolom, csak felsőbbrendű, flegma lefitymálást kapnék információéhségemért cserébe. Ami viszont egyértelmű: bár 2019 eleve nem volt igazán erős év horrorfilmek terén, a Fekete karácsony lényegében megmutatta, hogy van még hova süllyedni. Egyébként meg teljességgel lehetetlen komolyan venni, még csak nem is dühítően, hanem nevetségesen buta az egész, legalábbis nálam legalább három olyan megszólalás volt, aminél tenyerembe temetett arccal röhögtem, olyan kínos mondatok hagyják el a szereplők száját. És én tisztelem és becsülöm a női nemet. Nos, pontosan ennyire ért célba az üzenet, ami nem a sorstársakat védi, hanem kiválóan mutatja, hogy az ilyen, a demagóg PC és neoliberalizmus mázába forgatott vadfeminizmus mennyire ártalmas. Annyira, hogy egy teljes filmet képes tönkretenni.

Fekete karácsony (Black Christmas)
Rendező: Sophia Takal
Játékidő: 92 perc
Hazai bemutató dátuma: 2019. 12. 12.
Forgalmazó: UIP-Duna Film