"Találd meg, amihez a legjobban értesz, és próbálj abból sikert és tőkét kovácsolni" – mondaná a világon bárki, aki csak cégalapításon töri a fejét, és hát a klisé általában pont attól klisé, hogy annyira általános, annyira sokan hangoztatják. Márpedig a klisékről az Iceberg Interactive elég sokat tud, hiszen a 2009-ben, Hollandiában alapított független játékkiadó valósággal ontja magából az űr témájú játékokat, alkalmanként bepróbálkozva valami mással is. Éppen ezért sem annyira meglepő, hogy a Pax Novával már megint a csillagok közé látogatunk, de ezúttal csak részben – az Iceberg most a 4X felé kacsintva keres új, még meghódításra váró földet.
CSILLAGHARCOSOK
Egész pontosan nem is a kiadó, hanem a portugál Grey Wolf Entertainment stúdió, amely számára sem a műfaj, sem a téma nem ismeretlen, mert fejlesztői 2017-ben már összehoztak valami hasonlót. Sőt, nem is egészen hasonlót, majdnem kottára ugyanezt, csak jóval nagyobb hangsúllyal az űrháborún. A Pax Nova ezzel szemben egy sokkal hagyományosabb 4X-játék, amely mellé több inspirációs forrás is köthető. A populárisabb fajtából a Sid Meier's Alpha Centaurit érdemes emlegetni, de ha igazi ötletadót keresünk, akkor egészen 1996-ig kell visszalapoznunk, a kevesek által ismert Emperor of the Fading Sunsig, melyben feudális házak harcoltak a galaxis uralmáért.
Mi változott? Kezdésnek rögtön az univerzum maga, elvégre a középkori ihletésű űropera helyett egy hagyományos sci-fi világ vár, más naprendszerekből érkezett idegen fajokkal és azok frakcióival, akik mind új csillagrendszerek felfedezését és kolonizálását tűzték ki célul. Ennek megfelelően a startkor egy egyáltalán nem lakatlan bolygón találjuk magunkat, ahol az első város megalapítását követően máris beindulnak a nehézségek és a kérdések: például, hogy milyen épületet vagy egységet állítsunk elő, merre terjeszkedjünk, mit kezdjünk a planéta flórájával és faunájával, és miként viszonyuljunk a menet közben megtalált fajokhoz.
Ahhoz persze, hogy mindez működjön, szükség volt egy már ismert keretre, és a Pax Nova igazából egyáltalán nem nyúlt hozzá a 4X alapjaihoz, azaz a játékmenet továbbra is négy szakaszra oszlik: felfedezésre, terjeszkedésre, kiaknázásra és exterminálásra – nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ennek megfelelően itt nem hagyományos értelemben vett nyersanyagokért kell küzdeni, hanem folyamatos növekedésre szoruló élettérért, szó szerinti befolyásért, és pár olyan erőforrásért, amely a kutatás és a fejlesztés egyik legfontosabb építőeleme.
Mégis hiba lenne azt mondani, hogy semmi újdonság nem vár – még a Dawn of Andromeda, a csapat előző játékának ismeretének fényében is –, hiszen a kezdő bolygó csak egy a több tucat közül. Előbb vagy utóbb ugyanis mindenképp muszáj lesz kimerészkedni az űrbe, és további naprendszerekbe exportálni a szabadon választott államformát, így hosszú távon már nem szimplán egy nagy kazalnyi város, hanem egész bolygók menedzselése lesz a feladat, amely magával hozza a maga kellemes problémáit. Feltűnnek az űrkalózok, a háborúk eszkalálódnak az atmoszférán túlra, és a körök sem telnek annyira unalmasan.
ŰRI MURI
Amíg ugyanis nem következik be ez a sosem látott léptékű migráció, a Pax Nova sajnos nagyon monoton, elképesztő mennyiségű olyan körrel, ahol gyakorlatilag nem történik semmi, csak várjuk, hogy teljen az idő, és egy lépéssel közelebb kerüljünk az aktuális kutatási cél eléréshez, vagy egy épület/egység előállításához. Ez persze nem a Pax Nova egyedi problémája, hanem a műfaj egyik sajátossága, csak általában sikerül valamivel kompenzálni. Mondjuk random eseményekkel, amikből itt is akad, vagy a rivális népekkel való interakcióval, csakhogy a diplomácia és a mesterséges intelligencia jelenleg katasztrofális. Ha kevés a katonai egységünk, szinte azonnal háborút hirdetnek; amint erőfölénybe kerülünk, szinte rögtön érkezik a békeajánlat. Ráadásul az invázió sem megy nekik túl hatékonyan: a gép egyenként küldi az egységeket, amiket általában még a városok alapvető védelmi mechanizmusa is a túlvilágra küld 2-3 kör alatt, így igazából még komoly fenyegetésről vagy vészhelyzetről sem beszélhetünk.
Pedig lehetne mindezt hol és hogyan érdekessé tenni, hiszen ide is sikerült a közelmúlt minden nagy 4X-játékában szereplő egységkusztomizációt átmenekíteni, melynek révén minden egyes gyalogoskatona és harci jármű átszabható az egyes modulok lecserélésével, felfejlesztésével, illetve extra kiegészítők felszerelésével. Ez befolyásolja az életerejüket, a látótávolságukat, a maximális mozgásszámukat, valamint a sebzésüket, így előbb vagy utóbb mindenképp túl kell lépni a gyári terveken, és kicsit átszabni a leghasznosabbnak ítélt katonai eszközöket, legyenek azok biológiai lények vagy épp gépek.
És már a szóhasználat terén muszáj különbséget tenni az emberek és az egyes fajok között, sajnos a játék maga ennél több különbséget már nem nagyon állapított meg az életformák és frakciók között. Igaz ugyan, hogy mindenkinek megvan a maga különleges tulajdonsága, de sajnos mindenki pontosan ugyanazokat a nyersanyagokat használja, ugyanazt a kutatási fát járja végig, és ugyanazokat az épületeket húzza fel, így igazi különbség nincs a népcsoportok között. Ez nemcsak a téma miatt fájó, de azért is, mert tudjuk, hogy lehet másképp: a 4X-műfajt játékról játékra megreformáló AMPLITUDE Studios például az Endless Legenddel kezdődően annyira éles vonalat húz a játszható fajok között, hogy nehéz visszatérni az olyan fapadosabb elgondolásokhoz, mint amire a Pax Nova is épül, és így végül pont annyira számít, hogy az induláskor ki mellett tesszük le a voksunkat, amennyire az, hogy ebédidőben melyik székre ülünk le.
CTRL+C
A sablonosság, a kiemelkedő elem hiánya pedig a tálaláson is tetten érhető. Bár az egyes biómok a színpaletta miatt könnyedén megkülönböztethetők egymástól, ez az egységekről, a határokról már korántsem mondható el. Minden és mindenki ugyanúgy fest, így néha tényleg meg kell állni és elgondolkozni azon, hogy a képernyőn most a saját, vagy egy más nép területe, egysége látható-e, vagy hogy pontosan hol is járunk az aktuális bolygó világtérképén. Szerencsére a kezelőfelület terén már inkább a tudatos letisztultság dominál, amely egyszerűen megtanulhatóvá teszi az amúgy sem elképesztően komplex játékmenetet, bár tegyük hozzá, sok helyen azért hiányzik jó pár kényelmi funkció.
A hiány, mint jelző persze jogosan aggatható a Pax Novára, elvégre még csak korai hozzáférésben van, és a jövőben bővül tovább. Nyáron átdolgozásra kerül a diplomácia, változik a bolygógenerálás, és belenyúlnak a csatába is, sőt az őszre tervezett végső megjelenésre még egy komplett feladat-orientált kampányt is kapunk, így egyértelmű, hogy a jelenlegi állapot csak egy váz. Annak viszont meglepően jó, talán nem túlzás azt mondani, hogy az Iceberg Interactive kínálatának egyik legszínvonalasabb darabjáról van szó, amely sok újat ugyan nem hoz a műfajba, de van benne annyi tartalom és érdekesség, hogy üde színfoltja legyen az aranykorát élő 4X-műfajnak. Ez pedig ahhoz talán éppen elég, hogy a következő nagy csoda előtt se unatkozzunk, főleg, ha már agyonjátszottuk a közelmúlt klasszikusait.
