Az Egri Csillagok első megtekintésének hatására a szétbombázott kanapé különböző elemeivel, majd később játékkatonákkal egyaránt sokat játszottunk pajtásaimmal várostromot a játszótéren. Manapság azonban már nincs szükség a berendezés lebontására, vagy műanyag figurák kezdetleges beatbox-effektek kíséretében történő egymáshoz csapkodására ahhoz, hogy fantáziánkat megelevenedni lássuk. Vérmérséklettől függ, hogy a ránk törő nosztalgiahullám hatására az ilyenkor kötelező „bezzegrégen” felkiáltással nyugtázzuk vagy éppen ironizálunk azon, hogy mennyire is volt jó, mikor képzeletben nyakon öntöttek egy kis forró olajjal, ledöftek vagy éppen cafatokra robbantottak. Mert azt már kölökként is sejtettük, ugye, hogy mégbezzegrégebben mindez fájt azoknak, akikkel tényleg megtörtént. Méghozzá nagyon. A múlt virtuális, de legalább (ha nem számítjuk az ínhüvelygyulladás kockázatát) sérülésmentes felidézésében siet segítségünkre a Stronghold-sorozat is, melynek hamarosan befutó legújabb epizódját még így a megjelenés előtt volt lehetőségünk elvinni egy próbakörre.

Dzsingisz kán ante portas

Na persze a Stronghold: Warlords során nem az európai régió, hanem a keleti, annak is a távolkeleti világ ostromai kelnek majd életre képernyőnkön. És bár a történelem idővonalán messzebbre megyünk, mint azt eddig megszokhattuk, a keleti ember találékonyságának köszönhetően kommandírozhatunk majd olyan nagyszerű és találékony fegyverrendszereket, mint az önirányító robbanóbivaly, vagy éppen az egylövéses rakétaágyú. Na, de ne szaladjunk ennyire előre! A demóban rendelkezésre álló egyetlen pálya nem sok mozgásteret hagy, az ostromlók oldalán harcolva az infrastruktúránk alapjai készen vannak, csak az ostromtábor (inkább falu) kellően változatos élelemellátásról, ezzel együtt jókedvéről kell gondoskodni. No, meg felhúzni egy barakkot és egy ostromgépgyárat, kicsit állni a várvédők véletlenszerű kirohanásait, mielőtt legyártanánk a seregünket, majd bezúznánk a falakat és ellenlábasunk fejét... ebben a sorrendben.

Ami viszont újdonságnak számít, az az, hogy ezúttal nemcsak ketten tevékenykedünk a térképen, kisebb hadurak is legeltetik nyájukat, akiket új valutánk, a „befolyási pontok” elhasználásával magunk mellé állíthatunk – vagy maradva a régi, de bevált módszernél, kardélre is hányhatunk. Ők (vagy megfélemlített utódaik) aztán különféle anyagi vagy katonai segítséget nyújthatnak majd számunkra, vagy még egy kis valuta ráfordításával több opciót is megnyithatunk magunknak.

Elit öngyilkos alakulat

Mindez szép és jó, de a vazallus-rendszert leszámítva kicsit sem új, és ez utóbbi ötlet sem kifejezetten újkeletű vagy éppen forradalmi. A várostrom olyan, mint régen, ami önmagában még nem lenne gond, ami viszont kifejezetten bosszantó, az az, hogy egységeinket alakzatba rendezhetjük ugyan, de arra ne is számítsunk, hogy az utat megtalálják A és B pont között. Konkrétan volt olyan eset, hogy a – régi szokás szerint – karddal és dárdával falba ütött lyukon embereim közül tízen akarták átpréselni magukat, hogy legyakják az annak árnyékában hűsölő egy szem kiskínait, miközben mellettük két lépésre ott tátongott egy háromszor-négyszer szélesebb bedöntött kapu. A csodát hiába is vártam, kézzel kellett őket vezetni, hogy megtalálják a kerülőmanőverhez szükséges utat.

De még ez is hagyján, az már nagyobb baj, hogy ami közelről nem megy, az távolról még rosszabb. Egy újabb konkrét eset volt, hogy a már emlegetett önirányító csatabivaly legyártásának tényéről megfeledkeztem, miután kiadtam neki az ellenséges falak alatt strázsáló „sereg” felé vezető parancsot. Mit sem sejtettem arról, hogy az ostoba állat a másik irányba indul, majd  miután megtett két lépést, nyugodtan konstatálja, hogy arra biz’ nem jut át a patakon, úgyhogy inkább mozdulatlanul várja a következő utasítást. Ahogyan azzal sem voltam tisztában, hogy a tetves dögökön begyújtják a kanócot, miután legördülnek a gyártósorról, és már csak cirka fél percük van hátra… Mondanom sem kell, hogy éppen a rizsföldjeim közelében döntöttek úgy, hogy leparkolnak egy picit. A történet végét gondolom, sejtitek: a területet beterítő, ránézésre legföljebb mediumra sütött bivalysteak-daraboknál csak a mindent beborító lángok voltak nagyobbak, de a kettő együtt sem ért a nyomába annak a cifra káromkodásnak, amit eleresztettem. Ja, és erről persze csak egy oldalt lepottyanó kis ikon jelzett, a tanácsadó, aki eddig a pontig mindig hangosan tájékoztatott, ha egy épületet nem tudtam lerakni, most bezzeg mélyen hallgatott, ahogyan a lángok eloltásának módjáról sem kaptam információt. Az pedig meg már csak hab a bivalytortán, hogy a lángokból még véletlenül sem menekült volna ki egyetlen ott strázsáló katona sem…

Lesz ez még így se?

Remélhetőleg az útkeresésen és az alapvető túlélési ösztönön alakítanak a megjelenésig, és a fenti elrettentő példákat vastag ceruzával kihúzhatom, mert egy ötszáz fős sereget alakulatonként terelgetni nem lesz leányálom, ha ez így marad. Ha pedig ez sikerül a fejlesztőknek, akkor még úgy is szórakoztatónak ígérkezik a Stronghold: Warlords, hogy megoldásainak javában és kezelőfelületében jóformán semmit nem változott az elmúlt év(tized)ek alatt. De mint tudjuk: bezzegrégen minden jobb volt.