[Vélemény] Néztem róla videót, már tudom, hogy milyen

Félre ne értsetek, nincs bajom a filmekkel, sőt! Aki ismer, az jól tudja. Viszont mostanában egyre gyakrabban találkozom olyan megnyilvánulásokkal, amik miatt úgy éreztem, ideje kicsit elbeszélgetni a szórakoztatóipar két teljesen eltérő médiumáról, vagyis leginkább a videojátékokról. Hogy miért? Mert kiábrándító azt olvasni, hogy valaki habzó szájjal youtuberek véleményét ismétli a Facebookon vagy bármilyen közösségi fórumon, közben pedig rendre előkerül a mágikus szóösszetétel… figyelj és ízlelgesd: „nem-játszottam-vele-de”. Ez a szokás egyébként most a Death Stranding esetében különösen kicsúcsosodott, ami valahol érthető. Hogy miért, majd még arra is visszatérek. De a lényeg jelenleg a „nem játszottam vele”, meg ami ebből következik.

És hogy mi következik belőle? Nos, általában az, hogy „belenéztem több végigjátszásba”. Még csak nem is tesztbe. Végigjátszásba. Belenéztem. Direkt hagyok itt egy-egy szót, amin lehet kicsit gondolkozni. Szóval van a filmélmény, meg a videojátékos. A film az, aminél színészek és egyéb alkotók azon vannak, hogy egy elmesélés során lenyűgözzék az egyébként (jó esetben) egy helyben ülő és csendben az eseményeket figyelő nézőt. Nem interaktív. Egyszerűen át kell adnod magad, oda kell figyelned. Ehhez képest mi a videojáték? Megfogod a billentyűzetet és egeret/a kontrollert, majd te irányítasz, de döntesz arról, milyen formában és mikor haladjon tovább a történet. Interaktív szórakozás. Akár egy sétaszimulátorról beszélünk, akár egy összetett RPG-ről, sokkal interaktívabb az egész, hiszen a része vagy, beleéled és átadod magad, sőt a legtöbb esetben fontos tényezőkbe van beleszólásod.

Nem beszélve arról, hogy sok esetben egy csomó visszajelzés van. Rezeg a beviteli eszköz, reakciókat kapsz a tetteidre, döntéseiddel befolyásolhatod a történetet vagy mások sorsát, illetve kedved szerint alakíthatod a világot. Szerinted összeegyeztethető ez azzal, hogy belenézek egy videóba, ami kiragad néhány percet/órát egy teljes egészből, majd a visszajelzéseket és befolyásoló tényezőket a kukába vágva, mintegy moziként értékelve megdönthetetlen véleményt mondok az adott alkotásról? Persze, videók alapján el lehet dönteni, hogy maga a játékmenet személy szerint mennyire karistolgathatja az ingerküszöbömet, a látvány mennyire felel meg az ízlésemnek, illetve maga a stílus érdekel-e. De ennyi és nem több. Éppen ezért van az, hogy aki például teszteket ír, az amennyire lehet, végig is viszi a játékokat, mert nem filmeket, nem játékmenet-videókat tesztelünk, hanem magukat a játékokat. Azok minden velejárójával, mindegy egyes interaktív eszközével.

És visszatérve a Death Strandingre. Én nem vagyok Kodzsima nagy rajongója. Egyáltalán nem. Ettől a játéktól sem vártam sokat, sőt a videók és felmerülő elemek kapcsán idegenkedtem tőle, mert a crafting annyira nem kedvencem, illetve nem éreztem komfortosnak a világát sem. De kipróbáltam, és láss csodát: nem lettem a rajongója! Mert nem nekem szól, nem az én stílusom. De napi egy órát mellette ülök, mert hajt a kíváncsiság, mert a világa egészen egyedi, mert mindig van valami (általában valamiféle visszajelzés a cselekedeteimre), ami ott tart, de ami a legfontosabb: az egész olyannyira különleges, van egy olyan varázsa/hangulata, ami elképesztő és nagyon ritka ebben a generációban. Mondom, nem az én játékom. De így is tisztelettel adózom, nehezen teszem le.

Tehát akkor most egy vita esetén, hogy milyen lehet a Death Stranding, melyik vélemény a mérvadóbb? A „nem tetszik, nem játszottam végig”, „érdekes, nem játszottam végig”, nem játszottam vele, de videókat néztem róla”, vagy az „ötven órát beletettem, végére értem, elképesztő”? És itt még csak nem is az a kérdés, hogy a pozitív vagy negatív végeredmények közül válasszunk. Hanem az, hogy kinek a véleménye hihetőbb? Kire érdemes hallgatni, ha ez mind elhangzik a neten, egy közösségi platformon? Merthogy úgy ragaszkodnak sokan a „néztem róla videót, ez egy futárszimulátor”-megnyilatkozáshoz, mint a Szent Grálhoz, pedig még csak nem is a sajátjuk. És akkor még nem is beszéltem olyanról, aki a második fejezetet sem fejezte be (avagy semmit nem látott), majd megnézte a játék végét, és azt állítja, hogy az ő véleménye objektívebb és korrektebb, mint azé, aki végigjátszotta és kisebb csodának tartja.

Az a helyzet, hogy én az utóbbi félnek hiszek. Mert még ha esetleg elfogult is, az interaktív és majd minden érzékünket (igen, érzelmeinket is, amihez kell a kifutási idő, kell a teljes észlelés) megmozgató játék teljes egészét tapasztaló egyén valóban azt fogadta be, amit az alkotó át akart adni. Mert tényleg vette a fáradságot, hogy időt nem kímélve minden apró elemét megnézze a játéknak, tényleg átvette az irányítást és megtapasztalta azokat az apróságokat, amiket a videók sok esetben nem vagy éppen nem úgy adnak át. És itt van a lényeg: a videó csak egy ízelítő, a teljes egésznek egy kisebb hányada, de maximum a fele, elhagyva sok lényeges elemet és eszközt, amivel a videojátékok általában élnek. Ezért a videó leginkább csak iránymutatás, egy tipp, aminek intuícióit lényegében még egy próbakörrel is meg lehet változtatni – volt már olyan, hogy valami nem tetszett a videók alapján, majd leültem elé, és teljesen magával vitt az irányítás és a játékmenet, emiatt pedig a hangulat. De semmiképpen sem érv, semmiképpen sem faktum, döntő tény, amit fel lehet hozni észérvekkel szemben. És ezt nem árt megjegyezni még akkor sem, mikor jelenleg afelé tendálódunk, hogy a gyors játékvideók jelentik a legfőbb információszerzést – nem árt elfeledni, hogy alapvetően játékosok vagyunk, nem videónézők. A kettő ugyanis messze nem ugyanaz.