Sok negatív kritika született eddig eme filmről. Egyúttal számos pozitív is. A webes szavazásoknál regimentnyi helyen a pozitív irányba billen a mérleg. Ennek ellenére az IMDb-n jelenleg „csak” 6.0/10-en áll (ennyin áll az Alien Resurrection, illetve ez alatt van az AVP és a Predator 2). Szóval, mint elődje, ez a rész szintén alaposan megosztotta a rajongói társadalmat. Hol lehet az igazság? Fene tudja. Szerintem azoknál, akik azt állítják, hogy ez egy jó alien és predator folytatás. Persze, ez csupán az én véleményem. Nemrégiben Bécsben moziban volt alkalmam megtekinteni Colin és Greg Strause első művét. Lássuk hát, hogyan muzsikált.

Lendületből kezdjük azzal, ami nem tetszett. A főcím, mert majdnem ugyanolyan, mint az AVP-nél, ráadásul snassz, ennek ellenére hatásvadász próbál lenni. Egyszerűen nem értem, mi a fenéért kell rövidíteni. Osztrák honban AVP2 – Aliens vs Predator 2 volt a cím, míg ahol megtartották a Requiemet, ott AVPR lett. Az meg alapból irritál, hogy a Requiem szót 2-es számra cserélték. Na mindegy, ez legyen a legnagyobb baj a filmmel.

Ha valaki a következő Aliens (A bolygó neve: Halál) film megtestesítőjét várja ettől a műtől, azt ajánlom, rúgja le azt a bizonyos magasra tett lécet. A film minőségben az Alien vs Predator (A Halál a Ragadozó ellen) fölött van, valahol az Alien Resurrection (Alien 4 – Feltámad a Halál) szintjén. A történet nem bonyolultabb annál. Akárcsak ott, a szereplőknek itt is az idővel kell versenyt futniuk, miközben alienek ügetnek a nyomukban, akiket meg a ragadozó kerget. Csavarok nincsenek, legalábbis nem olyan nagyok, mélyen szántó magvas gondolatokkal sem gazdagszunk. Humor nuku, szóval semmi, ami minőségben az első két-három Alien film mellé emelné. De a maradékok mellé nyugodtan odaállhat.

Sajnos a vágásnak köszönhetően a predalien, név szerint Chet, ahogy a stáb hívta, az AVP-hez hasonlóan piszok gyorsan felnő. Azért írom, hogy a vágásnak köszönhető, mert már most keringenek olyan pletykák, hogy a DVD-re visszakerül az anyahajó, melyről majd leválik az a kicsi, ami lezuhan a Földre. Ennek nyoma sincs a mozis verzióban, itt a hajó egyszerűen köröz a bolygónk körül. Részemről ez otromba hiba, és máig fel nem foghatom, miért csak DVD-re készül el a teljes film, miért nem lehet már a moziban bemutatni? Hasonlóan gyorsan fejlődnek ki Chet gyerekei, viszont a hagyományos úton szaporodó, az AVP sztoritól teljesen független példányok már nem ily fürgék. Ők normálisan fejlődnek. Szóval, ha nagyon akarjuk, belemagyarázhatjuk, hogy mivel Chet az AVP-s „szteroidozott” királynő sarja, így ő megörökölte ezt a tulajdonságot, majd továbbadta a kicsinyeinek. Persze ahhoz, hogy ez maradéktalanul elfogadható legyen, az AVP-s gyorsfejlődésre nem csak egy utólagos Anderson nyilatkozatban kéne magyarázatot lelnünk…

A karakterek, akárcsak az AVP-ben, itt ugyancsak másodlagosak. Sőt, a főszereplő Kelly (Reiko Aylesworth) egyenesen mellékkarakterré avanzsálódott, olyan keveset szerepel. Ez főként annak köszönhető, hogy a legtöbb jelenetét kivágták, illetve őt ismerhetjük meg legkésőbb a szereplők közül. Igazán szerepe csak a film utolsó negyedében van. Ennél fogva az anya-lánya kapcsolat, mely tagadhatatlanul a Ripley-Nyuszi viszony klónja lett volna, csupán súrolva van. Oly mértékben, hogy néha meglepve eszméltem: „jééé, még megvan a lánya”. Szegény Molly (Ariel Gade) legtöbbször csak sikítozik, vagy az anyukája után kiabál, más szerep nem jutott neki. Pedig a film elején még úgy tűnik, hogy nem igazán kedveli a muttert, aki hosszú időre elhagyta holmi háború miatt. Szóval a kapcsolat nem indult olyan felhőtlenül, mint az Aliensben. Ebből kilehetett volna hozni valamit, ha nem takarítják el a jeleneteket.

Karakterek részéről teljesen feleslegesnek és sablonosnak érzem a szerelmi háromszöget. Egész pontosan, a Ricky (Johnny Lewis) és Jesse (Kristen Hager) között lévő kapcsolat kimerül a „jó a ed, akarsz dugni?” hozzáállásban, míg a Ricky-Dale (David Paetkau) ellentét mozgatórugójára rásüthetjük a „ne verd a csajomra a pöcsöd!” mottót. Imigyen a három karakter három sztereotípiába foglalható: Ricky – jó fej, de szerencsétlen; Jesse – jó nő, kevés ész; Dale – fej. Szerencse a szerencsétlenségben, ezzel csak addig húzzák az idegeinket, amíg a dögök városnézésbe nem fognak, utána nem erőltetik. Szóval, elfér, de vagy kidolgozottabb kellett volna lennie, vagy egyáltalán nem kellett volna.

Aztán, itt a két főhős. Mármint a Kelly melletti főszereplők. Ám mivel szegény nőt ledegradálták, így Dallas (Steven Pasquale) és Morales (John Ortiz) (na meg érzésem szerint Ricky) lettek az igazi főhősös. Nem is baj, mivel a filmben ők ketten a legjobbak. Hál’ istennek megkíméltek minket a „sittről szabadult nehézfiú vs a törvény hű, de nehézfejű őre” koncepciótól. Eddie Morales állhatatosan próbál a végére járni a film elejei eltűnéseknek, ám ahogy hullnak a kollégák, kerülnek elő a megnyúzott testek, és egyre terebélyesedik a zűrzavar, hamar kicsúszik a kezéből az irányítás. Dallas ellenben végig tudja, mi a teendő, imigyen ő áll a menekülők élére. Szerencsére nem olyan, mint Lex, aki mindig mindent önerőből tud, és olyan kemény, hogy Godzilla se tudná kettéharapni. Dallasban a végig megvan a magabiztosság, ráadásul olykor Kelly szavára hallgatva munkálkodik. Nem mellesleg, nem kardoskodik annyit a többi ember életéért. Természetesen, ahogy azt a klisé megszabja, hadban áll drága öcsikéjével, Ricky-vel. Csakhogy ennél a pontnál újra mellénk állt Fortuna asszony, mert eme a sablont a két karakter találkozásakor hamarjában feloldják.

A többi szereplő meg a szokásos szörnyeledel, jelentősségük ennél nem több (gondolok itt a sportboltban fejvesztetten menekülő két szerencsétlenre, vagy Dale csatlósira, akiknek a nevüket sem igazán tudjuk meg, és tényleg csak addig vannak, míg meghalnak). Azonban, mégis jobban működnek, mint az AVP-ben, bár elvesztésükkor itt sem érzünk semmi hiányt, még a két központibb figura halálakor sem.

Negatívum még a film hossza. Igazság szerint, működne ez, ha nem egy várost használnának helyszínnek. A film fő támpontja véleményem szerint a város ostroma lenne, ennek ellenére pont ez a rész sikkad el. A történet a főszereplőkre és Wolfra koncentrál, az alienek útja és terjedése sokadlagos. Egészen pontosan három jelenet tanúskodik arról, hogy a teljes város bajban van, és nem csak az a pár szereplő, akiket figyelemmel kísérünk. Elsőnek a kórház körüli felfordulás, másodszor a menekülteket szállító teherautó, harmadszor egy jelenet, melyben Wolf nézi, amint a dögök járják az utcákat, és sorban másznak be a lakásokba. Illetve a film vége, meg a légiriadó hivatott még ezt érzékeltetni. Ez viszont kevés. Az ember nem érzi a súlyát annak, hogy miért menekül annyi ember, miért van felborult és égő autó az utcán, miért vittek be annyi sérültet a kórházba. Ennek okát pedig újfent a vágásban kell keresni. A temetős pillanat, az iskola megtámadása, az „alien az autón” jelenet, stb, ezek mind-mind hiányoznak, pedig ezek mutatták volna be igazán az ostromot, illetve, hogy nagy a baj. De ugyanígy kurtították a Nemzeti Gárda jeleneteit is. Míg a soundtrack albumom még két különböző zeneszám utal arra, hogy a katonaság többször, hosszan összecsap az idegenekkel, addig a filmben ez egy darabra csökkent, az se túl hosszú. Viszont annál feelingesebb.

Végezetül nagy baj, hogy az egyik történeti szál, jelesül Stevens ezredesé (Robert Joy), lóg a levegőben. Annyira titokzatossá akarták tenni, hogy szegényből semmi sem lett. Csak ül egy repülőn, és monitorokon nézi a városban zajló eseményeket, miközben kommunikál a túlélőkkel. Ennél azért nem ártott volna többet megtudni róla, főleg a motivációiról. Ez kifejezetten a film legvégére igaz, mely azon túl, hogy fölösleges, nem értem, miért lett ennyire beharangozva.

No, ennyi negatívum után jöjjenek a pozitívumok, hátha valakinek vissza tudom adni a kedvét. A film szerintem jó egyensúlyban van. Az első fele az alienek szaporodásáról és Wolf utánuk való kutatásáról szól. Míg a második fél a szereplők vesszőfutása. Talán ennek köszönhető, hogy bár a film tele van akcióval, nem olyan tömény. Lehet sokan unalmasnak fogják találni, de én speciel jobb szeretem az olyan filmeket, amik lassan, de hangulatosan indítanak, majd felpörögnek. Persze, valószínűleg ezt nem egy alig 90 perces filmnél kellett volna eljátszani, hanem egy 120-140 percessel. Mert bizony ez a fajta elosztás az egyik, ami kárára ment a város ostromának.

Nagyon nagy pozitívum a hangulat. Főleg az első félidőben, amíg a dögök a csatornában mászkálnak, illetve Wolf keresi őket. Az előbbi hamisítatlan alien hangulat, míg az utóbbi a Predator 1-2 (Ragadozó 1-2) legszebb momentumait idézi. Nagyszerű, ahogy a ragadozó felszerelkezik, majd követi az elszabadult arctámadók nyomait az erdőn át, míg végül rálel a dögökre a fészekben. Közben pedig szépen eltakarítja a hátrahagyott predator eszközöket, illetve az alienek nyomait. Mindezek mellett még arra is marad ideje, hogy hódoljon hobbijának. A csatorna pedig koronája az egésznek. Nagyszerű, ahogy az alienek figyelik a territóriumukba hatoló Wolfot. Legjobban mégis az a pillanat tetszett, amikor Dallas és Ricky szemtanúi lehettek annak, amint a patkányok menekültek a csatornából. Ennél a jelenetnél én tapsoltam egyet, magamra vonva néhány furcsálló tekintet.

Szerencsére a hangulat azután sem romlik, hogy a dögök rászabadulnak a városra. Erről hol a régi filmekből ismerős jelenetidézések, hol az újdonságok gondoskodnak. A kórház és az étterem az Alien3-at (A végső megoldás: a halál) idézték fel bennem, míg a fészek, az erőmű és a Nemzeti Gárda harca igencsak hozzák az Aliens hangulatát. A két idegen faj közötti összecsapás pedig hamisítatlan AVP hangulat, és most nem az első filmre gondolok. Hanem arra, hogy ilyennek kell lennie egy alien vs predator harcnak. Wolf nagyszerűen írtja a dögöket. Igyekszik elkerülni a belharcot, hiszen az alienek vitathatatlanul abban a legjobbak (karom, farok, második állkapocs, sav), így legtöbbször vállágyúit, shurikenjeit, pisztolyát vagy ostorát használja, amikkel már biztos távolból kicsinálhatja a dögöket. Ám akkor sem retten meg, ha mégis kartávolságon belül kerülnek. Mindezek ellenére nem Terminator vagy Superman. Olykor elhibázza a célt, a túlerő ledönti a lábáról. Chet pedig igencsak kemény ellenfél még ennek a veterán vadásznak is.

Apropó, Chet. Míg az AR-ben az újszülött rémpofa nem sült el valami fényesen, addig a predalien remekül muzsikál. Akárcsak a dogalien az Alien3-ban, úgy őfelsége is kellően eltér az emberből kikelt példányoktól. Más alak, más mozgás, más mentalitás. A vele érkezett új szaporodás szintén működik, bár nincs különösebben megmagyarázva. Persze, a filmben ezt nem is lehetett volna, hiszen senki sem tudja, mik ezek a lények, Wolf meg nem túl beszédes, és véleményem szerint nem is kell. Ezzel újabb kérdőjelet biggyeszthetünk a dögök mellé, ami növeli idegen mivoltukat, valamint titokzatosságukat. Természetesen, a két rendező már jóval a bemutató előtt adott két teljesen külön magyarázatot (nesze neked utólagosan magyarázkodó Anderson), amit vagy elfogadunk, vagy nem, s keresünk saját megoldást.

Zene és hangok terén szó nem érheti a film háza táját. Míg az AVP-ben személy szerint két kedvemre való számot találtam, azok is iszonyú rövidek voltak, addig az AVPR telis tele van remek muzsikákkal, melyek messze felülmúlják elődeiket. Nagyon tetszetős, hogy Brian Tyler rengeteg, az előző filmekben felbukkanó jellegzetes motívumot átvett. Illetve a rendezők a Predatorból komplett átmentett egy zeneszámot, mint James Cameron az Alienből (A nyolcadik utas: a halál). Mindez nagyban segít a hangulatteremtésben, főleg mikor ismerős jelenethez társul ismerős zenei motívum. Lehet valakinek ez nem túl eredeti, engem minden esetre megvett kilóra. Bár tény, hogy ettől a film kicsit olyan, mint egy nagyköltségvetésű fan-film. Ami lényegében igaz, hiszen Strause-k ugye fannak vallják magukat. A többi hang pedig szinte mind egy szálig korábbi filmekből kerültek elő, mint az alienek sivításai, a ragadozó kerregései, vagy a hőlátás jellegzetes hangja (és képe). De aki nagyon szemfüles, még a monitorok hangját is ismerősnek találhatja.

Személy szerint ezeket az átemelt zenei motívumokat, hangokat és jeleneteket inkább vélem rajongóknak tett kedvességnek, illetve az elődök tiszteletének (hasonló motívumokat amúgy az AVP-ben is zsák számra lehet találni, csak ott az a probléma, hogy sok dolgot Paul W. S. Anderson saját szellemi termékének titulált). Hasonlóan tetszenek azok az apróságok, amiket korábbi Alien vagy Predator filmben láthattunk, de vagy az AVP, vagy más epizódok megfeledkeztek róluk. Ilyen az alienek levedlett bőre, melyet csak az Alienben és az Alien3-ban láthattunk. Vagy a Predator öngyógyítása, ami az AVP-ből maradt ki. Mindezek tetejében olyan nüánszokkal is megajándékoztak minket, mint az, hogy láthatjuk az alient enni, vagy éppen vedleni, hogy a ragadozók bolygóját már meg se említsem. Nem nagy dolgok, de mégiscsak megdobogtathatja egy rajongó szívét.

Lassan zárva soraimat, összességében azt kell mondanom, ez egy jó film. Szerény véleményem szerint így ebben a formában túlment a Predator 1-2 szintjén (mondjuk nálam e két film nincs olyan nagy magasságokban, sőt…). Az AR-t csak egyetlen egy okból nem tudja maga mögé utasítani: nem a jövőben játszódik. Hiába, a sci-fi környezet nagy plusz. Viszont az AR-nek ugye nagy mínusz az újszülött, ellenben Chet csak pozitívum. Ennek ellenére, akció, látvány, sztori és hangulat terén megüti a Resurrectiont. Nem tökéletes, nem korszakalkotó, nem ez lesz az új film, amit piedesztára emelünk. Ezzel szemben szerintem szórakoztató, hangulatos film, melyben remekül gyepálják egymást kedvenceink.