Előző számunkban egy olyan cliffhangerrel fejeztük be a Devil’s Third előzetesét, amelyben félig-meddig le is lőttük a poént. A megjelenés után elmondhatjuk, hogy a játék nem sok mindent fejlődött az előzetesben tesztelt verzióhoz képest. Na, nem is vártunk arra, hogy az utolsó hetekben történik valami eszméletlen csoda: a DT ugyanis hosszú évek alatt tudott csak kimászni az ex-Team Ninjá-s arcok fejlesztői poklából. Ha a Nintendo nem menti meg a vergődő tetemet, akkor valószínű nem kerülhetett volna a nagyközönség elé ez az ambiciózus, ámde meglehetősen gyengén sikerült alkotás.

AKCIÓTURMIX

Cikkünk tárgya nincs híján vonzó ígéreteknek: a Ninja Gaiden fejlesztésén megizmosodott banda egyfajta lövöldözős-kaszabolós hibridet szeretett volna csinálni az új játékukból. Sajnos a muszklikat azonban nem sikerült elővillantani, ugyanis a Devil’s Third inkább tűnik egy lelkes, de tapasztalatlan generációváltó játéknak 2006 tájékáról, mintsem egy kiforrott stílus-crossovernek 2015-ből. De mi lehet a baj a játékkal? Például az, hogy a karakterek animációja, súlya, mozgáskultúrája leginkább csak funkcionális. Semmiféle tökös érzés vagy dinamikus húzás nincs benne, mint például egy Ninja Gaidenben. A bunyózás sokféle közelharci fegyverrel történhet, de a cséphadarásnak (és ezzel együtt az agyatlan gombpürésítésnek) általános siker a vége, amit szanaszét repkedő végtagok és hektószámra spriccelő vér jelez a bunyó végén. A fegyverjáték ugyanilyen üres, jellegtelen és erőtlen, mint a közelharc, és hát a kettő kombinációja az egyetlen izgalmas aspektus, amit nem láttunk még százszor (ettől sokkal jobban kivitelezve). A sztori és a pályatervezés sem fog új fejezeteket nyitni a játékfejlesztés nagykönyvében. Tudjátok, vannak azok a történetek, ahol egy szem karakterrel nem tudunk azonosulni, és ki is találhattátok: a DT hősei is meglehetősen rokonszenvtelen figurák. A pályadesignról meg inkább ne is beszéljünk. Értjük, hogy hat éve indult a fejlesztés, és akkoriban még volt hová fejlődni a műfajnak, de a szkriptek, az időzítések, az arénák, többnyire a főellenfélharcok is olyan esetlenül vannak felépítve, hogy felmerül a kérdés – játszottak-e egyáltalán a Valhalla Game Studios munkatársai bármi stílustárssal az elmúlt években.

KULTÚRKATYVASZ

A Japánból származó poptermékek gyakran szeretik keverni a különböző kulturális elemeket, ezekkel pedig a Devil’s Third is hasonlóképpen bánik. A sztori alapjai akár egy nyugati CoD stílusú játékból is gyökerezhetnének (tudjátok, globális terrorizmus, EMP-robbantások, lebénított műholdak…), aztán bejön a képbe a távol-keleti kultúra, jönnek a biológiai kísérletek és a szörnyek, és az egészet még meg is locsolják némi animés „over-the-top” ereszdelahajammal. Kár, hogy az egész nem áll össze, ráadásul a beleélést az elmaradt grafika, a buta textúrák, belassuló Unreal motor és az egyszerű geometriai megoldások sem segítik. Néhány beállítás és karaktermodell egyébként még jól is fest, aztán vált a kamera, és a két másodperces illúziónak annyi.

MULTIPÉTERBEN JELES?

Egyetlen mentsvár a multiplayer mód lehetne, tudniillik rettentő sok apróságot próbáltak az online módba zsúfolni a készítők. Van minden, a spéci játékmódokon keresztül a végletekig variálható és gazdagon öltöztethető karakterekig, csak épp játékosok nincsenek a szervereken. A DT (meglepetés) PC-n is megjelenik, de csak a többjátékos szekció és az is free-to-play ingyenes modell formájában. Kár, hogy a dobozos Wii U változatban is benn maradtak az F2P szemlélet fizetős lehetőségei. Kicsit skizofrén megoldás, nemde? Na, de ezen már nem is csodálkozunk…

Tömören és röviden: a Devil’s Turd (sic!) messze van a játszhatatlan szemét kategóriától, de az átlag alatt teljesít, szinte minden tekintetben. Csak akkor szerezd be Wii U tulajként, ha nagyon nem tudod másra költeni a pénzed. PC-n pedig ki tudja, megjelenésekor egy próbát talán megérhet az ingyenes multija…