Újabban eltöprengek néha, hogy a pixel art vajon képes-e ártani egy-egy indie játéknak. Míg a stílus a független fejlesztők aranykorának hajnalán szinte a siker biztos receptjének számított, számtalan nosztalgikus húrt pengetve azok számára, akik régi, 8- vagy 16-bites játékokon nőttek fel, nehéz nem észrevenni, hogy a piac jelenleg erősen telítődött, és akkor sem szenvednénk hiányt retró stílusban prezentált játékokban, ha csak negyedennyi jelenne meg minden hónapban. Természetesen a jó pixel art külön művészet, és döbbenetesen látványos dolgokat is ki lehet hozni vele, ugyanakkor egyre több csatornáról hallani olyan visszajelzéseket, hogy már-már az egyszeri játékos könyökén jön ki a rengeteg indie, 2D-s pixelekkel készített játék, ezeket pedig viszonylag egyszerűen sorolják egy skatulyába.

Pixelesített brutalitás

Aktuális tesztalanyom, a Fallen Angel esetében ez egy különösen érdekes első benyomást tett, ugyanis azon kaptam magam, hogy a korai előzetesek alapján én is elkönyveltem egy-a-tucatból jellegű, viszonylag érdekes koncepciókból építkező, 2D-s felülnézetes akciójátéknak, melynek felmenői között valahol ott van az eredeti The Legend of Zelda és a SNES-generáció mai napig szórakoztató akció-RPG felhozatala. Ez azonban önmagában is elég komoly alábecslés. A Fallen Angel pixelei mögött ugyanis a mechanika és a hangulat sokkal inkább olyan inspirációkkal büszkélkedhet, mint a Legacy of Kain- és a Darksiders-széria (leszámítva a metroidvaniás elemeket, melyek a haladást az újabb és újabb képességek megnyitásától teszik függővé), helyenként kifejezetten zseniális, egyedi ötletekkel. 

Az alapfelállás az, hogy Isten lelépett a mennyből (ennyivel lehetne ez akár Garth Ennis Prédikátor-szériájának feldolgozása is), hiánya pedig nem várt, borzalmas következményekkel járt, az arkangyalok szinte kivétel nélkül megtébolyodtak és fenekestül felforgatták a teremtést. A megmentő szerepe ironikus módon a bukott angyal Luciferre hárul, aki, miután kievickél a purgatórium lángoló folyójából, elindul, hogy megbosszulja letaszítását és elfoglalja a mennyek trónját.

“Hősünk” a játék kezdetén meglehetősen gyengécske, harci mozdulatai minimálisak, életereje és kitartása (melyet szerencsére a harcmozdulatok nem, csak a speciális kombók és kitérő manőverek fogyasztanak) elég alacsony, egyedül a nagyobb szakadékok felett képes átsuhanni törött szárnyaival (a lá Raziel), és az ellenfelek testéből kinyert lövedékekkel tudja megsorozni a bosszúját akadalyozó angyali seregeket. Szökését követően eszköztára kibővül a Büszkeséggel, mely a harc folyamán fokozatosan növekszik, a sáv megtelését követően pedig hősünk ideiglenesen felöltheti valódi, brutális démoni alakját is, illetve később, mind a főellenfelek leküzdéséért, mind az egyes helyszíneken elszórt ősi obeliszkek felfedezéséért újabb aktív és passzív képességek birtokába kerül, melyek birtoklásával hatékonyabban veheti fel a harcot.

Növekvő fenyegetés

Erre szükség is van, az ellenfelek ugyanis jellemzően erősek, csapatban támadnak, és hála a játék meglehetősen futurisztikus, sci-fi elemeket ötvöző mennyábrázolásának, igen komoly haderőt képviselnek. Már viszonylag korán belefuthatunk olyan angyali teremtményekbe, akiknek megsebzéséhez vagy különleges kombókra vagy lőfegyverekre van szükség, nem is beszélve néhány különösen combos és erős, támadásaival valóságos bullet hellt elszabadító főellenfélről. A játék szerencsére közel sem olyan nehéz és szigorú mint egy soulslike, nemlineáris jellege pedig elég nagy teret enged a különböző akadályok leküzdésének sorrendjében. Ezzel lehetőséget kapunk például arra, hogy előre begyűjtsünk néhány karakterfejlesztő obeliszket, vagy akár lenyomjunk egy kicsit későbbre szánt főellenfelet, akinek eldobott felszerelése egyenesen sétagaloppá tehet más területeket. 

Ebből fakad a játék egyik problémája is: a számtalan felszerelésen és képességkombináción túl, még úgy is, hogy egyetlen végigjátszás során lehetetlen minden fejlesztést kioldani, viszonylag korán össze lehet dobni egy olyan halálosztót, akivel szemben a mezei ellenfelek szinte labdába sem rúghatnak. Legfeljebb akkor, ha lesből támadnak, a játék ugyanis néha meglehetősen ügyesen elbújtat egy-egy kellemetlenkedő ellent a képernyő olyan részeire, ahol az előtérbe türemkedő tereptárgyak miatt nem vehetjük észre. De ha minden kötél szakad, még kooperatív segítséget is hívhatunk... sajnos csak lokálisan, legfeljebb Steam Remote Play-en keresztül, a kontrollerrel játszó félnek pedig számolnia kell azzal a szomorú tényezővel, hogy az egérre hangolt célzás a twin-stick jellegű lőfegyverhasználatnál meglehetősen sutára sikeredett.

Ezeket leszámítva azonban a Fallen Angel egy kiváló, szórakoztató és érdekes kombináció, mely hangulatban, intenzitásban szinte a maximumot hozza ki a lehetőségekből, és összhatása még esetleges szépséghibáiért is képes kárpótolni. Plusz pont ráadásul, hogy az árazása alapból meglehetősen kellemes.