A Bastion és a Pyre után vajon lehet hibázni? Az Early Accessből szabadult, először Epic Game Store-on, majd Steamen is sikereket halmozó Hades alapján nehezen, hiszen – hozva némi spoilert a cikk elejére – az alvilági kaland legalább annyira jelentős indie gyöngyszem, mint a stúdió bármelyik korábbi alkotása. Ókori gatyeszt felkészíteni, mert ez nem lesz sétagalopp, de bízzatok bennem, megéri beleugrani a pokoli vidék üregébe.

Hadész fia

Merthogy Hadész fiát, az alvilág hercegét, Zagreuszt alakítjuk, aki szeretne az istenek közé jutni, ám ehhez a számos szinten át vezető alvilágból kell épségben kijutnia. Apuci, bár nem örül a gyermek szabadságvágyának, de azt gondolja, hogy az ifjú lehetetlen küldetésre vállalkozik, így hagyja, próbálkozzon csak. A fiatalember pedig megindul, hogy aztán természetesen elbukjon, majd az esetlegesen megtartott kincsekkel a szobájában és az alvilág kapujában felfegyverkezve újra megpróbálkozzon a lehetetlennek tűnő feladattal.

Igen, a Hades egy roguelite, méghozzá nem is akármilyen. Bár az alap játékmechanika a megszokott, avagy lényegében izometrikus nézetben megyünk és kaszabolunk le mindent és mindenkit, ami és aki ellenünk fordul, halál esetén pedig instant újrakezdés a jutalom, azért sokat elmondhat, hogy miközben a zsánert nem kifejezetten szeretem, már első próbálkozásra is órákra ott ragadtam a képernyő előtt. A Hades ugyanis olajozott mozgással és mechanikával, elképesztő látványvilággal várja a nagyérdeműt, hogy beszippantsa, majd ugyanúgy rabjává tegye, mint a pokol hercegét.

Kezdetben egy szimpla kardot ragadva indulunk neki a szintek teljesítésének, közben pedig termeken áthaladva verünk le minden felbukkanó ellenfelet. A termek kapujában láthatjuk, milyen jutalom vár ránk a sikeres teljesítésnél, ha pedig mindenkivel végeztünk, meg is kapjuk azt, hogy ismét választás elé álljunk. A szintek között főellenfelek is várnak, de rajtuk kívül is előfordulnak durvább mini-bossok, illetve páncéllal/pajzzsal védett erősebb támadók. Ha pedig meghalunk, mindent elveszítünk – kivétel azokat az eszközöket, melyekkel az alap jellemzőinket fejleszthetjük, illetve amiből vásárolhatunk.

Mert természetesen nem ragadunk meg egy fejlettségi ponton, új fegyvereket és különböző képességeket, hatásokat zsebelhetünk be, avagy életerőnk nő, a különböző helyszínekre jutva gyógyulhatunk, de rendkívül hasznos lehet az az utolsó bástya is, mely lehetőséget ad egy halál esetén az életerő felének visszatöltésére és így egy újabb esélyre. Közben Olümposz istenei is meg-megjelennek, ajándékokat és ideiglenes fejlesztéseket adnak, extra sebzéseket biztosítanak, amikkel aztán – persze, csak ha kellően ügyesek vagyunk – könnyebben eljuthatunk végcélunkig. Addig azonban rögös és holtakkal, szörnyekkel teli út vezet. 

A műfaj csúcsa?

Próbálkoztam már a zsánerben mindenféle játékkal, legyen szó lövöldéről, kisebb vagy nagyobb, egyszerűbb vagy összetettebb fejlesztésről, de az igazság az, hogy nem a roguelite műfaj a kedvencem. Ehhez képest a Hades pillanatok alatt megfogott, nagyon nehezen tettem le a kontrollert, ebben pedig mind a remek irányításnak, mind a gameplay-nek, mind pedig az első osztályú látványnak nagy szerepe van. A színes és szagos külcsín szinte rajzfilmszerű, amely életet lehel az ókori mondavilág lényeibe (Kerberoszt minden alkalommal megdögönyözöm), és az egésznek van egy elképesztő hangulata. Lényegében hibátlan videójátékról van szó, amely a maga stílusában nemcsak maradandó, de iránymutató is. A támadás-dash páros és az extrák használata beleég a kezünkbe, miközben egyre tovább jutunk a random generálódó pályákon, amik mind egyéniséggel és különleges megoldásokkal rendelkeznek. Nehéz abbahagyni, nehéz nem imádni. És kifejezetten nehéz lesz ezek után megint valami olyat alkotni, amely megüti ezt a mércét. De azt gondolom, hogy ha valaki, akkor a Supergian Games legénysége képes lesz rá.