Nem sokan vannak (talán olvasóink között sem), akik a 20-40 közötti játékosok közül nem a Quake vagy az Unreal társaságában, LAN-partik közepette kezdték az ismerkedést a kimondottan többjátékos műfajjal. Cliff Bleszinski ebben ugye elég komolyan kivette a részét az Epic Games kötelékében, ahol még a Gears of War korai epizódjaihoz is köze volt. Aztán ugye nemcsak a narancsot, de a banánt is könnyen meg lehet unni, Cliffy B. is kirepült a családi fészekből, hogy a Boss Key imázsát kezdje öregbíteni egy minőségi, mégis újat is mutatni képes kompetitív akciójátékkal, amely persze nem esett messze a fájától. Hogy, hogy nem, időközben azért történt némi változás a piacon, ami pedig elsőre még jó gondolatnak tűnt, az röviddel később már nem minden téren mutatott fel formabontó ötleteket, köszönhetően annak, hogy a Blizzard az Overwatchcsal robbantott hatalmasat, közben meg ott van a két nagy visszatérő, a Quake és az Unreal képében. Szóval kicsit önmaga ellenségévé vált a Boss Key, mikor ilyen kemény fába vágta a fejszéjét, az meg szintén nem vált a  megjelenés előnyére, hogy abban az időszakban sikerült vízre engedni a csapat első hajóját, amikor a tavalyi, hasonló körülmények között megszületett Battleborn már befürdött egy ilyen próbálkozással. Ha azt mondom, hogy a LawBreakers hasonló útra lépett, talán nem okozok vele nagy meglepetést, és ez kicsit szomorú, mert a játékmenet egyébként pont, mint ott, itt is szórakoztató… legalábbis egy darabig. Ismételten: pont, mint ott.

„Bréking dö ló, bréking dö ló”

Valaki túl sok Judas Priestet hallgathatott, mikor megalkotta a LawBreakers ötletét és megírta a címét, mert bár az eredetileg BlueStreak kódnéven futó alkotás nem kínálja tálcán a megkapó történetet, aminek hála jobban elmerülhetünk világában, az alapfelvetést konkretizálva egyértelmű a bűn és a rend harca. Így tehát ott van a törtvény és a rendbontás a kilenc-kilenc alapjaiban megegyező hőssel, akik aztán az objektívaalapú játékmódokban igyekeznek borsot törni egymás orra alá. Mindez remek mókának tűnik, a látványért a fejlesztők által már jól ismert és nagyszerűen alkalmazott Unreal motor felel, a hipergyors akcióért pedig Cliffy B.-nek sem kell a szomszédba mennie. És pontosan itt jön be a képbe az, ami miatt a LawBreakers nem nevezhető Overwatch-koppintásnak, hiába is az első és második ránézésre.

Merthogy az Overwatch ellenében a Boss Key játéka rendkívül gyors és kevésbé taktikaigényes. Sebessége inkább a Call of Duty és a Destiny világát idézi meg a korai klasszikusok (avagy a már emlegetett Quake és Unreal) mellett. A minden egyes térképen megtalálható antigravitációs pontok pedig igen fontossá teszik a repkedést, a levegőben is megfelelő manőverezést, ami viszont a célzásra, illetve a rendkívül hangsúlyos tűzpárbajokra is rányomja a bélyegét. Ezek a kupola alá zárt helyek megszüntetik a gravitációt, tehát belépve mindenki repkedni kezd, hatalmas magasságokba emelkedik, akár a levegőből is pillanatok alatt osztja a halálos lövéseket.

Egyébként viszont alapból gyorsabbak a karakterek, mint a Blizzard okos hentelésénél, elvégre, míg a fő attrakció ezúttal is a személyre szabott ulti, ami képes többeket is a pokol kénköves mélyére küldeni, a szimpla és az alternatív tűzerő, valamint a segédfegyver mellett inkább rásegítő képességeket lehet elérni. Főleg gyorsítást, repkedést, támogató extrákat (életerőt töltő drónok a felcsernél, az ellenség körvonalait jelző hullámok a párbajhősnél és a többi) sikerül így összehozni, ami szokás szerint ütős támadóerőt hozhat, ha mindenki kivárja a másik feltöltődését. Itt azért kicsit belép a képbe a taktikázás, de sajnos ez (sem) megy olyan jól a LawBreakersnél, hiszen a karakterek kiválasztásánál nincs előírás (Overwatch esetében ugye alaposan meg kell fontolni a csapatösszeállítást), sőt maga a játékmenet sem annyira az x üti y képességeit kártyatechnikára van felfűzve. De mindez csak a jéghegy csúcsa.  

Kevés és egyszerű

Első körben tényleg az a probléma, hogy nem árt összefogni és összedolgozni a kevéske cél eléréséért, de komoly taktikázásra még ismeretlenek oldalán sincs szükség. Párommal jó pár estét átjátszottunk, a korábbi tapasztalatokkal és más játékokban szerzett tudásunkkal még úgy is gyorsan sikerre vittük a csapatot, hogy a többiekre fittyet hányva párosban stratégiáztunk, mit és hogyan oldjunk meg, aztán a többiektől, ahogy esik, úgy robban cafatokra alapon vártuk a támogatást. Természetesen itt is vannak olyan hősök, akiknek a jelenléte igen fontos, tulajdonképpen eldöntheti a csaták kimenetelét, de akár nélkülük is lehet érvényesülni. Tokki és Feng (Battle Medic) például önfeláldozó kasztot képez, elvégre inkább a többiek gyógyítására helyezik a hangsúlyt, ellenben gránátvetőjükkel mindketten komoly pusztítást végezhetnek. A Juggernaut (Aegis és Nash) pedig leginkább akkor segít a jelenlétével, ha valamit védeni kell, hiszen ideiglenes pajzsot lerakva akár a szűk járatokat is lezárhatja, felhúzott páncélzatával pedig sokáig bírja a strapát, miközben shotgunjával szépen aprítja a támadókat. Ha pedig a gyorsaság az elsődleges szempont, akkor ott az Assassin (Hallion és Kitsune) vagy a Wraith (Deadlock és Helix) – becsúszva és szélsebesen rohanva pillanatok alatt megszerezhetik az eltulajdonítandó tárgyakat.

Utóbbiakból van ám bőven. Az Overcharge módban egy elemet kell ellopni a pálya közepéről, amit aztán a csapat a saját bázison tölthet maximumra (ha ellopják, nem kell újrakezdeni a töltést, elég az elért állapotról folytatni, így 99% környékén is megfordítható az állás). Az Uplink is hasonló, csak itt adatok letöltéséről van szó, míg a Blitzballban a labdát kell bevinni… az ellenség bázisának központi területére. Az Occupy egy, adott időközönként változó helyű terület elfoglalásáról szól, míg a Turf Warban három állandó pont megszerzése a cél. Ééés, ennyi. Nem több, nem kevesebb, öt játékmód áll rendelkezésre az összesen nyolc, egyébként viszonylag hasonlóan (oldaljáratok, középső nagy aréna) kialakított térképen, ami elég kevés. Pláne, hogy kettő-kettő (Overcharge és Uplink, Occupy és Turf War) eléggé hasonló, alapjaikban megegyeznek. Ha mindehhez hozzávesszük a komolyabb taktika hiányát, a kisebb és nagyobb bugokat, hibákat, akkor egyértelmű, miért nem lehet kiemelkedő a játék. 

Kár volt változtatni

Pedig a LawBreakers egyébként sok esetben nagyon szórakoztató, élvezetes és hangulatos, a gyors játékmenet remekül passzol hozzá, hozza a régi multik jellemzőit és erejét, jók a hősök beszólásai (sok mindenre reagálnak), többnyire jók a képességek. Kár, hogy néha leesik a képfrissítés, hogy az elem száz százalékra töltése után még 20 másodpercet is lehet várni, ami két nagy támadásra is elég, vagy hogy egy-egy ulti elnyomása néha hiábavaló, ha másodpercekig kell várni a fegyver elsülését, amely időintervallum során a teljes küzdelem átalakulhat. Esküszöm, odáig lennék a LawBreakersért, ha egy picit összeszedettebb, összetettebb, vagy ha legalább az eredeti tervek szerint ingyenes játékként jelenik meg.

Mert igen, volt szó F2P rendszerről, amit a megnyitható, külsőségek terén lényeges ládák (ruhák és fegyverskinek ritkasági fokozatokkal, emblémák) bevétellel támogathattak volna meg. Talán a játékosszám is nagyobb volna, bár szerencsére nem volt olyan, hogy sokat kellett volna várni a meccs kezdetére. Így is lehet játékbeli pénzt vásárolni, nem értem, az miért nem volt elég. Persze a 30 eurós ár még visszafogottnak mondható, de sokkal nagyobb sikereket érhetne el a Boss Key alkotása, ha bárki játszhatna vele, mivel igazán egyedi összetevőket úgy sem tud felmutatni. És ez talán a legnagyobb problémája, pedig egyébként tényleg szórakoztató. Pont, mint a Battleborn volt tavaly. Lám, az is hogy végezte.