A Skully érdekes, mert az alaptörténete és a mechanikája sem mindennapos. Egy kis koponyával gurulászunk fel és alá, miközben egy ősi szigeten kirándulunk. A koponyának ősi mágia adja az erejét – egy elementál-félisten idézi meg a kis golyóbist, az agyaggal kikent Skully pedig három különböző gólemformával kiegészülve tudja segíteni természetfeletti kísérőjét. A szigeten ugyanis egymásnak feszültek a testvéri viszonyban lévő túlvilági lények, az elementál-erőket egymásra szabadító dilinyósok közötti vitát pedig le kell rendezni, ha nem akarunk rosszat magunknak és néma kis hősünknek. A játék érdekes mivoltát nemcsak ez a fura sztori adja. Hősünk irányítását a Monkey Ball-sorozatból vették át a készítők, a megidézhető gólemalakok pedig logikai megoldásokra ösztönző képességeket hoznak.

Vissza a bevezető felütéséhez: a Skully a maga módján finom is, mert az előbb bemutatott mechanikák okosan vannak találva. A gurulás mellé pontos ugrabugra és a gravitáció ellen dolgozó, lendületet is képletbe hozó szapora ügyeskedés társul. A lények is izgalmasan bonyolítják a helyzetet. Eleinte csak egy-egy gólem megidézésére lesz szükségünk, később azonban össze kell dolgozni több megidézett jószággal is, ha meg akarjuk találni a továbbjutás kulcsát. Amikor a Skully működik, akkor nagyon jól működik – élvezet gurulni, felfedezni, könnyed módon haladni előre a történetben.

De sajnos nem minden fényes és csillogó. Akármelyik formában vagyunk, mindenhol akad kevésbé jól működő szakasza a játéknak. A harc tök felesleges, egy idő után inkább elkerülöd a bárgyú ellenfeleket, akiket mintha csak azért tettek volna a játékba, hogy legyen egy újabb mechanikai réteg. Kár, hogy ez a leglaposabb eleme a játéknak. A platforming sem mindenhol polírozott. Mi több, a kamera is sokszor ellenünk dolgozik, ami 2020-ban már nem mondható bocsánatos bűnnek.

Látványra a Skully teljesen okés – leginkább a Knacket juttatja az ember eszébe (a gólemes szakaszok is erre hajaznak), de persze csak indie-utánzat szinten. Közelről vizsgálva a textúrák és terepelemek eléggé szimplák, de amúgy az összképnek van egy kellemes, egységes hatása, ez pedig simán egy újabb súly a mérleg pozitív oldalára. Persze az átvezetőkből nagyon hiányzik a folyamatos animáció, és néha vágynád az egyedibb világalkotást, de a maga kategóriájában azért egészen rendben van a küllem. A hangok is hozzák a szintet. A narráció rajzfilmesen vicceskedő, a zenék pedig egész kellemes hátteret adnak az ügyességi platformozásnak.

Tizennyolc pályával van hová kibontakozni, és szerencsére a készítők fontosnak érezték az ívet, amelyre a játék fekszik. Mindig van mit felfedezni, van olyan, hogy csavarnak egyet a nézőponton, vagy csak szívatós helyre rakják a gyűjtögetnivaló virágokat (amelyek a Monkey Ball banánjaira emlékeztettek). A pályaterv szaftosabb részeit pont a gyűjtögetős részek adják – viszont ezek eléggé elnehezednek, én például hamar motivációt vesztettem a témában. Tudom… öregszem.

Inkább pozitív, mint kellemetlen élmény tehát a Finish Line játéka. Vannak kifejezetten jópofa aspektusai, és simán hoz egy minőségi szintet, ami miatt a műfaj rajongói számára kellemes kis kikapcsolódásként maradhat meg így a nyári punnyadás vége felé közeledve. Sajnos a témából többet is ki lehetett volna hozni, de az alapok rendben vannak. Jöhet a folytatás, kicsit nagyobb ambícióval és a mostani játék hibáiból tanulva…