A Weappy egy fehérorosz stúdió, amely pár éve a Kickstarteren összekalapozott némi lóvét, és ebből megírta Jack Boyd krónikáját, ő az a bizonyos rendőrfőnök, aki a kényszernyugdíjazás előtt beintett a korrupt honatyáknak, és megtömte a zsebét. A kihívás meglehetősen sötét képet festett a rendőri munkáról, hisz a játék 180 napja alatt az öreg sok bűnözővel lepacsizott, mire összejött a félmillió dollár. A film noir eszközeire támaszkodó alkotás egyedi vizuális stílusa, és persze a stratégiai szál, amelyben egy egész város rendőri állományát vezényelhettük ki az utcára, plusz a maffiamódszerek, na meg a nem mindennapi főhős végül csak kikövetelték a folytatást.

A kritikák anno rendre megjegyezték, hogy a stílusos és eredeti vázon úgy csüngtek az ismétlődő elemek, mint a Connor családon a terminátorok, és a hamar kiismerhető játékmenetre is ráhúzták a vizes lepedőt. A Weappy most alaposan visszavágott, no nem az ismétlődések kiküszöbölésével, hanem új játékelemekkel, és további műfajok beinjektálásával. De lássuk a medvét! Az egyedi stílus, a pasztellszínek és a szögletes vonalak kombinációi továbbra is jelen vannak a történetet görgető, kézzel rajzolt átvezetőkben, ám az új rész egy új helyszínre költözött. Ahogy a főhősünk fogalmaz, Sharpwood, a vidéki kisváros csak abban különbözik Freeburgtól, hogy errefelé hidegebb van. S hogy miért pont idevetette emberünket a sors? Nos, Jack Boyd, a váratlan népszerűség miatt bujkálni kényszerül, időközben ugyanis a freeburgi lapok kinevezték a korrupció cézárának, és persze a szövetségi nyomozók érdeklődését is felkeltette az előző részben összeharácsolt pénz. Jack egyébként még mindig ugyanaz a piás, morózus öregember, mint régen, ám az álnéven bérelt viskójában sem élvezheti a magányt, mert a szerencsétlen véletlen folytán az ingatlan képbe kerül egy drogügylet kapcsán. Egyetlen szerencséje, hogy Lilly Reed, az új seriff nehezen boldogul a melóval, és hajlandó adni egy esélyt, ha gatyába rázzuk a városka rendőri erőit. A történet több szálon fut, egyrészt ott van a Jack utáni nyomozás, aztán a Lillyvel (az a Sarah Hamilton kölcsönzi a hangját, aki April Ryan szinkronját adta a The Longest Journey-ben) való a kapcsolat, de képben van némi zsarolás, a kisváros rejtélyes körülmények között elhunyt seriffje, és még sok apróság. Vallási fanatikusok, bűnszövetkezetek jelennek meg, bár ezúttal egy kicsit talán túl is pörögték az átvezetőket – a noir hangulat helyett mintha egy akciófilm peregne, ráadásul sok a felesleges dialógus, de kétségtelen, hogy az izgalom és a feszültség még megvan. Már csak azért is, mert Damoklész kardjaként lebeg a(z anti)hős felett a kudarc lehetősége. Teszem azt, ha nem fizeted ki a heti sápot, felnyomnak a szövetségieknek, vagy ha rosszul vezeted a rendőrséget (3 napi rossz mérleg), akkor Lilly nyom fel az FBI-nak; ez ugyebár mindkét esetben game over. És ez még nem minden…    

A bűnös város…

Az alap itt is egy terepasztal, a városka makettje, ahol apró zászlók bukkannak fel, jelezve, hogy újabb bűntény történt, és a játékosnak járőrt kell küldenie a helyszínre, mielőtt lejár a visszaszámlálás. Az esetek egy rövid szöveges jelentéssel kezdődnek – részeg sofőröktől az iskolai lövöldözőkig van itt minden, plusz egy számérték mutatja, hogy mennyi tapasztalati érték szükséges az induláshoz, kvázi addig pakoljuk az embereinket az üres slotokba, amíg ezt az értéket el nem értük, és már roboghat is szirénás autó. A gond csak az, hogy a megoldandó ügyek szaporodnak, egyszerre több eset jelenik meg a képernyőn, és lehet morfondírozni, hogy a nemi erőszakhoz vagy a bankrabláshoz nem marad majd elég ember. Az ügyeletes állomány eközben egyre fárad, és a fáradt rendőrök gyakran végzik a sürgősségin vagy a hullaházban. De vissza a bevetéshez! Tehát minden helyszínen egy újabb szöveges döntés vár, például egy öngyilkosjelölthöz lehetőleg a jó tárgyalási képességgel rendelkező járőrt küldjük oda, a fegyveres rablónak mehet az ólom a fejébe, míg az őrjöngő részeget nyugodtan gyepálja meg a testi erőben jeleskedő beosztott. Végül jön a kiértékelés, és ha jól vizsgáztunk, akkor az akcióban résztvevők tapasztalati pontokat kapnak, sőt időnként a hat alaptulajdonságra is tehetünk új szinteket, amiből meg újabb, hasznos perkök esnek. Az új képességeknek az Assault küldetésekben vesszük hasznát, mert a Weappy most már olyan „éles” bevetéseket is gyártott, ahol körökre osztott időmérésben mérkőzhetünk meg a rosszfiúkkal.

Rendőrsztori statégiai keretben!

Az új küldetésfajtát úgy képzeld el, mintha XCOM-ot játszanál „kicsiben”! Kések, pisztolyok, sokkolók, lopakodás, fedezékharc, és az egyik körben a rendőrök lépnek, a másikban a bűnözők. Az embereid négy perköt – pl. ajtóbetörés, csapdák hatástalanítása, földre kényszerítés etc. – na meg négy darab tárgyat vihetnek magukkal, és a küldetés elején még arra is van lehetőség, hogy a környékről összefogdosott szemtanúkat megvesztegetve hasznos infókat gyűjtsünk. Sőt létezik egy olyan variáció is, amikor egy füles alapján többnapi előkészítő munkával, felderítéssel és felszerelésgyűjtéssel tervezhetjük meg a rajtaütést. Lábjegyzetben említsük meg, hogy a rosszfiúk előre be vannak tájolva, tehát ha újrajátszod ezt a részt, ugyanazokat az útvonalakat járják be, ugyanannyian lesznek, szóval a győzelem tényleg csak idő kérdése.

A város arculatához tartozó bűnügyek között megtaláljuk az előző részből ismerős nyomozásokat, de sokat finomodtak a módszerek, például, már rögtön két gyanúsítottról gyűjthetünk mozaikokat (a nyomozók lehetséges képkockákat tárnak fel a bűncselekményről, és ebből kell kiraknunk, hogy mi történt), így aztán előfordulhat, hogy nem az igazi tettest kapjuk el. Ott van még a bűnbandák felgöngyölítésének az esélye, a kihallgatásoké és akár a kínzásoké is. Sokat javult a „szolgáltatások” köre, a „megvakarom a hátad, ha te is az enyémet”-szituációkból rendre újabb és újabb beszállítók kerülnek ki, vagy akár egy egyszerű takarítói szolgálat, ami nagyban javítja az állomány morálját. A rend őreihez pedig végre valóban megjegyezhető arcok-sorsok társulnak, néha bizony nagyon idegesítő szokásokkal, említhetném Spurlockot, aki nem hajlandó bevetésre menni kezdőkkel, vagy a folyton nyavalygó Kurosawát, a kőkemény piásokról nem is beszélve. Hamarosan már azt is tudni fogod, ki milyen kaját szeret, és persze hallgathatod reggelente az idióta kifogásokat is, hogy miért nem akarnak melózni.

Mennyiség és minőség…

A This is the Police első része kapcsán a negatív hangok kvázi az újrajátszhatóság mögé tettek egy komoly kérdőjelet, ami az új részben is fennáll. A napokat újraindítva szinte ugyanazokat a bűneseteket kapjuk vissza, de azért a véletlengenerátor rendre beszúr pár újat, vagy az állományból otthonfelejt pár embert, mindenesetre a sztori fő építőkövei ettől még nem mozdulnak el. A Weappy válasza azonban most másra irányult. Egyrészt bővítették a tartalmat, másrészt a nehézségi fokon is emeltek, úgyhogy kár az újrajátszáson rúgózni, mert még egyszer végigjátszani sem könnyű…

A noir, a jazz és a csilláron lógó fejek bevallom hiányoztak, ugyanakkor ezer más dolog miatt a második rész sokkal jobb és érettebb alkotásnak tűnik. Az új taktikai küldetések, a képességek rendszere, a személyi állomány újrahangolása, ezek így együtt mind-mind azt mutatják, hogy lehet jó stratégiai játékot készíteni rendőri témakörben, és ez most sikerült is.