Tesztek

Mindig örülünk, ha egy nagy kiadó a folytatások folytatása helyett az eredeti ötletek fejlesztését támogatja, így nagy lelkesedéssel vártuk a Capcom által istápolt „Remember Me”-t is. A játék elsősorban különleges harcrendszerével és futurisztikus környezetével keltette fel az érdeklődésünket, tesztünkből pedig kiderül, hogy ezek az elemek elégségesnek bizonyultak-e ahhoz, hogy újabb emlékezetes videojáték szülessen.

Leírni is sok, de immáron öt esztendeje, hogy a Race Driver: GRID elrabolta a sebesség szerelmeseinek szívét. A Codemasters egyéb elfoglaltságai miatt eddig jegelte a folytatást, most azonban vadonatúj kasztnival és tuningolt motorral érkezik a második epizód, hogy kárpótoljon a minket hosszú várakozásért.

A Gears-csapat nem kispályázik: két ellenséges faj seggét is szétrúgják a harmadik bevetésen. Megtudhatjuk továbbá, hogy az élet négyesben igazán szép, és azt is, hogy ebben a szakmában még mindig az Epic Games csapata a legjobb.

Kultjátéknak értékelhető folytatást készíteni igen hálátlan és kemény feladat – a Reflections névre hallgató fejlesztőcsapatnál jobban ezt senki nem tudja, hiszen háromszor próbálták megismételni a ’99-es Driver sikerét, azonban ez idáig egyszer sem jött nekik össze. Cikkünkből most kiderül, hogy a San Fransiscónak sikerül-e kiküszöbölnie a közel egy évtizedes csorbát.

A teljes hidegháborús arzenál összecsap északon, és amikor azt olvasod, hogy a teljes, akkor tessék elhinni, hogy kisöpörték a hangárokat. Tankok, tüzérség, gyalogság, helikopterek és repülők? Naná. Stratégiai bombázók, különleges alakulatok? Természetesen. És ez még nem minden...

Még ropogósra sem száradhatott a gépzsír és vér elegyével áztatott képzeletbeli köpenyem, de már várom, hogy ismét beleszippanthassak Borgovia levegőjébe. A Neocore üdvöskéje kellőképp meggyőzött, és túlzás nélkül említhetjük az év legjobb RPG címei közt.

Négy évet kellett várnunk arra, hogy megtörténjen a lehetetlen, és folytatást kapjunk a remekbe szabott Zeno Clashhez, de a végeredményt látva kijelenthető, hogy pár évet illett volna még dolgozni a chilei mese második epizódján.

Viszonylag hosszú kálvária után – emlékszünk még az éppen három éve megjelent első Conviction képekre, a leginkább egy csövesre hajazó Sam Fisherrel? – a Splinter Cell legújabb része révbe ért, hogy a játékot szinte már gyökeresen megreformálva egy egészen új élményt biztosítson a Fisher-rajongók számára.

Némi szkepticizmussal álltunk az Assassin's Creed folytatása elé, azonban a Ubisoft kisebb csodát művelt. A második rész akkorát változott az elsőhöz képest, mintha a barlangrajzokat a Mona Lisához hasonlítanánk.

Nem hittük volna, hogy az előző Call of Juarez játék, a botrányosra sikeredett The Cartel után eljön még az idő, mikor elismerően írhatunk egy újabb részről, de tévedtünk. Ehhez csupán az kellett, hogy a készítők visszatérjenek a jó öreg vadnyugatra, és vidámabb köntösbe öltöztessék játékukat.

A Daedelic sorozatban szállítja a jobbnál jobb kalandokat, ám a csapat eddig adós volt a fiatalabb korosztálynak szóló játékokkal. Nos, ez most megváltozott, hiszen a Night of the Rabbit ezt az űrt próbálja betölteni -- hogy milyen sikerrel, annak eldöntése viszont nem egyszerű.

Mindig is fúrta az oldaladat, hogy miképp lehet egy garázscégből milliókat termelő fejlesztőstúdiót építeni? Szívesen bíbelődsz menedzserjátékokkal? Ha mindkét kérdésre bólintás volt a válasz, akkor megérkezett a játék, amit mindenképpen ki kell próbálnod!

Inafune Keidzsi úgy néz ki, megtalálta a helyét: a Capcomtól való viharos távozása után végre megérkezett az első játéka, ami hazájában annyira sikeres lett, hogy már a folytatásról tárgyalnak. De tényleg megérdemel egy második részt a gyenge kivitelezésű, bár remek alapötlet?

Free-to-play akciójátékokból idén sem szenvedünk hiányt, nem csoda hát, ha a Warframe kezdetben elkerülte a figyelmemet – egész addig, amíg ki nem derült, hogy a játék mögött az Unreal-széria társfejlesztői állnak.

Stratégiai játékokból sokféle van. Vezethettünk már birodalmakat egymás ellen, melyekben meghódíthattuk a keletet és a nyugatot is, megépíthettük álmaink városát-városait – de ilyen játékkal, mint mostani tesztem alanya, nem mindennap találkozni…

H.P. Lovecraft őrült univerzuma rendre felbukkan a videojátékok világában, hol utalások formájában, hol nevesítve. Pár éve rajongók egy csapata próbálta monitorra varázsolni Cthulhu elmondhatatlan iszonyatát. A lelkesedés nagy volt, a végeredmény pedig... nos, kiderül tesztünkből.

Az utóbbi évek hollywoodi lejáratókampánya miatt a vérfarkasok egykor rettegett nemzetsége sajnos erősen veszélyeztetett fajjá vált – néhány lelkes fejlesztőnek hála azonban mégsem mondhatjuk, hogy az éjszaka csúcsragadozóinak végleg bealkonyult.

Nagy trend manapság a termékek neve elé egy-egy kisbetűs magánhangzót biggyeszteni, legyen szó telefonról, digitális könyvről, vagy épp a Nadeo legújabb, eSportként aposztrofált játékáról. A dolog csak azért fura, mert a ShootMania egyáltalán nem trendi.

Te mit tennél, ha egy ismeretlen házban ébrednél az éjszaka közepén egy holttesttel a szomszéd szobában? A Home egyedi alapkoncepcióval, remek hangulattal és igazi retro megvalósítással bír -- azonban nem minden arany, ami fénylik ebben a rövidke, krimibe illő történetben.

Volt egy boldog kor, amikor az FPS műfaj nem évenkénti rókabőrt és csőszerű játékmenetet jelentett. Ebben a korban a 3D Realms is jobbnál jobb akciójátékokkal örvendeztette meg a nagyérdeműt -- talán nem véletlen, hogy az ipar kezd visszatalálni ezen címekhez. Minderre pedig keresve sem találunk jobb példát, mint a Shadow Warrior.

Egy ötlet, 24 órás fejlesztési idő: újabb kiváló indie játékot termelt ki a Ludum Dare „verseny”, ezúttal a konzolos szerepjátékok fejlődését mutatva be, kifejezetten egyedi és humoros formában.

Te mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? Pár raklapnyi csirkecombot? A Lost összes évadát? Netán Bear Gryllst, vagy kedvenc PC-det? Ugye nem könnyű döntés? Csak kár, hogy épp semmi értelme, hiszen a Don’t Starve nem teszi fel ezt a kérdést.

Vannak olyan csodák, amikre egyszerűen nem lehet számítani – vagy azért, mert a semmiből jönnek, vagy azért, mert olyanok nevéhez köthetők, akik még sohasem alkottak maradandót. A Mars: War Logsból nem lesz klasszikus, de a szerepjáték-aszályban azért kifejezetten üde színfolt.

Ha azt kérdezitek, mennyire hasonlít a kiforrott, végre hivatalosan is megjelent Monaco ahhoz, amit a bétatesztelői vélemények és másodkézből származó leírások alapján készült előzetesben írtam róla tavaly, akkor elmondhatom: nem nagyon.