Szóval akkor most egy nagy (annyira nem nagy) blogbejegyzésben az egész 2021-es évről.

(Mint mindig a toplista összeállításnál minden játszott, amihez ezévben volt szerencsém, mert mindössze csak egyetlen 2021-es megjelenésű játékkal játszottam.)

Összességében meg vagyok elégedve a 2021-es évemmel játék ügyileg. Időben és mennyiségben is több időm jutott videojátékokra (és vizuális novellákra) mint a 2020-as évben. A minőségre sem lehet különösebb panaszom. Bár ebben az évben is rengeteg marhahosszú játékkal játszottam, tehát top 5 lesz és a legrosszabbakról is csak röviden. Amivel viszont annyira nem vagyok megelégedve, az a zenei anyag mennyisége. Múlt évben valahogy több tetszetős OST-hez volt szerencsém, így most egybevonva írok majd mindenről, ami tetszett és ami nem.

Tehát zene. Őszintén ezt az egész szekciót egyetlen nagy sorozat uralja, méghozzá a Trails játékok. Egyszerűen minden egyes résznek valami baromi eltalált zenei anyagot hoztak össze.

A Trails to Azure-ból rögtön ott van a Steal Roar, ami remekül vezeti fel a játék egyik legfeszültebb pillanatát, aztán a sokkalta könnyedebb Miss You, ami egy kifejezetten meghitt pillanatot fest alá. A Mystic Core pedig egyszerűen csak egy jól eltalált dungeon muzsika.

Az első Cold Steelnek már a főcímdala a Class VII is nagyon eltalált volt, de a csatáké is, mint a Tie a Link of ARCUS!, az utolsó dungeonhoz tartozó To Become the Foundation of the World és To Grasp Tomorrow is remekbeszabott volt. A legjobb viszont egyértelműen a Crimson Wing hajó saját témája a Crimson Wings −A New Wind lett, nagyon magával ragadóra sikeredett.

A második részében már az Ashen Chronicles is nagyon adja a hangulatot, de az Awakaning még tovább fokozza azt. Még a snowboardozós minijátéknak is marha kapós lett a zenéje. A prímet mindenképpen az „utolsó” nagy csata Blue Destination-ja viszi.

A harmadik résznek meg valahogy sikerült még feljebb tornásznia a lécet. Még a legalapabb harci zenéknek is, mint a Sword of Biting Gale. Akkor ott van a kifejezetten baljóslatú Doomsday Trance, vagy az egy fokkal könnyedebb Heart Transcend the Distance. A Geofront egy dungeon, amit a sorozat folyamán többször is meglátogatunk, és valahogy mindig ennek a helyszínnek a legkapósabbak az aláfestő számai, itt az Unplanned Residue. A stáblista alatt hallható Mourning Refrain pedig nagyon adja a hangulatot, ahhoz a sokkhoz, amit valószínűleg a nemrégi befejezésben éltél át. A legjobbakat pedig még a végére is hagytam.

A negyedik Cold Steel játéknak sincs miért szégyenkeznie, kezdve az olyan egyszerűbb csata muzsikáktól, mint a Seductive Shudder és a Mighty Urge egészen az olyan abszolút zúzásig, mint a Deep Carnival. Ahogy épp említettem, a Geofrontnak mindig a lejobb dungeon számok jutnak ki, itt épp a Synchronicity #23. Az opening zenéje, a Ashita e no Kiseki is kitesz magért, az utolsó bossharc alatt szóló To the Future-ról meg már nem is beszélve.

A egyetlen másik játék a Trails sorozaton kívül, aminek úgy nagyobbrészt bejött az OST-je az a Balrd Sky. Itt is a harci számok szólnak remekül, mint például a Fate Breaker vagy a High Resolution. Itt viszont például a jóval érzelmesebb Transcending Time is kifejezetten bejött. A játék mindkét opening száma is nagyon illett a játék egyébkénti hangulatához és világához, ezek a Reticent Sky és a jihad voltak. E mellé még beraknám a Paradigm Shift-et, aminek ugyan kell egy kis idő, hogy beinduljon, de talán a játék leghypabb pillanatában festi alá.

A legeslegjobbakat külön:

Az Unfathomed Force több bossharc alatt is megszólal, de leginkább az alábbi karakterhez köthető, egyszerűen baromira eltalált szám.



A Cheap Trap talán az egyik lejobb krízishelyzetet aláfestő zene, amit halottam, ha egyszer beindul…



A Spiral of Erebos a harmadik rész utolsó dungeon témáját adja, és valami fantasztikusan adja vissza a cselekmény e pontjának érzelmeit.



A Perfect Drive meg egyszerűen a a legmagávalragadóbb csatadalra sikeredett Baldr Skyból.



Mielőtt azonban rátérnék a toplistámra, egy két szó a futottak még és a „legrosszabbak” kategóriájáról.

Ugyan ezek közül egyetlen játékot sem mondanék konkrétan rossznak, de azért voltak csalódások, és egyszerűen olyan játékok is, amik valamiért az én ízlésemhez nem passzoltak. Ez utóbbiak közé tartozik az Indivisable és a Plague Tale: Innocence. Az Indisivable-nek kifejezetten tetszetős volt a látványvilága és a harcrendszer igen egyedire és szórakoztatóra sikeredett, ami ennek ellenére a bossharcokon kívül hamar kifúj, a történet dögunalom, a legrosszabb viszont az, hogy a csatákon kívül 2D platformerkedéssel szórakoztat a játék, amit én személy szerint kifejezetten utálok. A Plage Tale: Innocence meg egy egyébként egész jó játék lett volna, ha nem szerette volna tőlem azt, hogy kedveljem Hugót, nagyon nem kedveltem Hugót. Hugót a patkányok elé akartam vetni ahányszor a játék esélyt adott rá (sajnos nem adott rá). Ezután pedig a játék fő érzelmi pillére alólam kidőlt, és annyira nem is tudott érdekelni semmi. Vagyis a misztikusabb háttér igen, bezzeg pont arról nem tudunk meg semmi lényegit.

Volt még két játék, amivel sokkal konkrétabb problémáim voltak, a Tales of Graces f és a Watch Dogs: Legion. A Tales of Graces f-ről már írtam bővebben, volt egy kifejezetten jó harcrendszere, meg egész ígéretesen is kezdődött, hogy aztán teljes érdektelenségbe forduljon az egész. A Watch Dogs: Legion felhúzott egy teljes játékot egytelen, egyébként érdekesnek hangzó mechanikára, aminek megvalósítása ugyan technikailag lenyűgöző, viszont marha hamar kifullad, amin kívül a Legion borzasztóan unalmas, egysíkú és egyszerűen csak középszerű.

Viszont hogy ne csak a rosszabb élményeimről beszéljek, jöjjenek a különdíjasok. Például ezúttal egy meglepően szórakoztató Ubisoft játék, az Assassin’s Creed: Origins képében. Ugyan el kell fogadnod, hogy a sztori és a főküldetések igen laposak, illetve azt, hogy ez a rész minden eddiginél jobban épít a mellékes tevékenységekre. Ha viszont ez sikerül, illetve kis erőfeszítést teszel, hogy te magad tartsd változatosan a játékot, akkor egész szórakoztató élményben lesz részed, mert a történelmi Egyiptomot lélegzetelállító felfedezni.

A Sakura Wars: So Long, My Love-nak ugyan a története túlságosan is klisésre sikeredett, de a maga módján meglepően szórakoztató volt. Főleg annak köszönhetően, hogy milyen interaktív volt a sztori „olvasása”. Tényleg, egyszerűen marha szórakoztató volt a meglátni, hogy ezúttal milyen minijátékkal, vagy QTE-vel bolondítják meg cselekmény egyébkénti olvasgatását.

Akármennyire is vannak ambivalens érzéseim a Valkyria Chronicles 3-al kapcsolatban a brutális önismétlése miatt, a játékmenete még mindig páratlanul el tud kapni. A történet meg az eddigi legjobb és legösszetettebre sikerült az első három rész közül.

Megemlíteném utolsóként itt még a Crying Suns nevű játékot, ami majdnem ugyanaz, mint az FTL csak sokkal nagyobb fókusszal a történeten. Tényleg szinte ugyanaz, egy roguelite ahol bolygók és szektorok között utazgatsz, fejlesztgeted a hajódat, és próbálod túlélni azt az ezerféle kifejezetten érdekes szituációt, amit a játék random prezentál. A sztori ugyan nem nagyon rugaszkodik el standard sci-fi építőkockáktól, de a végeredmény nagyon egybe van.

Akkor pedig a tényleges toplista.

5. Fullmetal Daemon Muramasa





Ez mondjuk egészen konkrétan nem egy játék, hanem egy vizuális novella, amiket általában nem teszek be ide, de hiába gondolkodtam mit tennék az ötödik helyre, egyszerűen semmit nem volt igazán ide való. Így hát akkor valami kicsit mást, de legalább annyira jót. A Muramasa egy borzasztóan egyedire, érdekesre és izgalmasra sikeredett történet. Igaz nekem személy szerint már túlságosan is kilátástalan volt az egész egy idő után, és a személyes toleranciámat félretéve is úgy gondolom, hogy az első fejezettel csúnyán lábonlövi magát a cselekmény, ami nem egy szerencsés dolog első benyomásnak. Viszont ami a második fejezettől nyújt a sztori az egy kifejezetten érdekes, személyes drámában és politikai intrikában bővelkedő történet, aminek kifejezetten nagy figyelmet alkottak a csaták megalkotására, hogy végig lebilincselő olvasmány legyen.

4. Call of Duty: Modern Warfare (2019)





Valamiért nem sok mindenre számítottam a Modern Warfare reboot-jától, pedig azért a CoD kampányok mindig szórakoztatóra szoktak sikeredni. Nem tudtam előre, hogy az új MW ennyire másra veszi majd a figurát, mint amit eddig megszoktam. Egyszerűen egy sokkal földhözragadtabb (legalábbis a sorozathoz mérten mindenképp) megközelítéssel álltak hozzá a történethez, illetve a prezentációhoz, és már csak ettől meglepően friss az élmény. A tűzharc fronton pedig a CoD még mindig hozza a magas szintet. Most egész izgatottan várom, hogy hogyan fogják ezt az újragondolt szériát egyszer majd folytatni.

3. Baldr Sky





Egy vizuális novella és játék ötvözete, egy egész érdekes sci-fi világban. A játékmenet, ha belejöttél, kifejezetten szórakoztató, kellően változatos és még a nehézségi görbét is sikerült tökéletesen belőni. Ugyan van egy kis probléma azzal, hogy ez két játék egybegyúrva, ahol sajnos kellemetlenül leül a cselekmény a sztori közepén, ahol eredetileg az első rész befejeződött és a második rész kezdődött. Viszont, ha ezen túllendülünk, akkor a történet és annak világa egyszerűen beszippant, és nem is enged, mert egy végig szórakoztató és fordulatos cselekményhez van szerencsénk.

2. Trails to Azure





És a Trails from Zero is, igazából, annak ellenére, hogy azt 2020-ban játszottam, ez a két játék egy kerek egészet alkot. Legfőképpen viszont nemcsak együtt, hanem külön-külön is megállják a helyüket. A sorozat előszeretettel gondolkodik többrészes történetekben, ami nem gond, sőt, ez az egyik erőssége is a szériának, azonban ez gyakran jelent a szükségesnél néha túlnyújtottabb részeket, amik helyenként csak egy nagy bevezetőnek tetszenek. Ez a két játék viszont szinte tökéletes egyet alkot, anélkül hogy bármi felesleges vagy elhúzott legyen. A játékmenet végre elindult egy fokkal élvezhetőbb irányba, de a persze a legjobb továbbra is a történet, illetve a Trails játékok mesteri világalkotása. A sztori minden eddiginél drámaibb, még inkább ugrik fejest a politikába, szinte tökéletes. Azt megjegyezném, hogy tekintve, hogy milyen jól oldották meg az egy történet két rész problémát, több szempontból jobbnak is tartom a Crossbel duológiát, mint az ez után következő helyezést, mégha az személy szerint jobban be is jött.

1. Trails of Cold Steel





A teljes sorozat, mert nehéz lenne megmondanom, hogy melyik volt egyedileg a legjobb, meg egyébként is, úgyis egy nagy történeti ívet alkotnak. Ami elismerem, helyenként jóval hosszabb lett, és talán kicsit többet is markolt, mint kellett volna, de ez még ígyis a Trails életérzés csúcsra járatva. Ezúttal pedig egy ténylegesen szórakoztató játékmenettel, ennyi rész után végre rájöttek, hogyan csináljanak egy egyedi és tényleg élvezetes harcrendszert. A zenéi pedig, ahogy már fönt látható volt, nekem igencsak bejött. A történetről meg nem is tudom, mit mondhatnék még el, azon kívül, hogy azt mondom, kifejezetten grandiózus, már-már eposzi.